Aurora: Nem vagyok gyilkos!

Hajnali három óra körül járhatott az idő. Még ébren voltam, gondolva a közelgő vizsgákra, amikre rengeteg tanulnivalóm volt. Amikor megállítottam a zenét a fülhallgatómban, egy pillanatra csak, de mintha hallottam volna, ahogy a testvérem szobájából sírás zaja szűrődik ki.
Nyilván, mint a nővére, azonnal átrohantam hozzá, hogy megnézzem, mi is történt. Ahogyan benyitottam, - kopogás nélkül persze, egy testvér miért is jelezné érkezését? - láttam, ahogyan a földön ül és egy öngyújtót tart a remegő kezeiben. Lassan a combjaihoz tartotta a tárgyat és végig néztem, ahogy megégeti magát. A szívem megállt, a lélegzetem elakadt. Éreztem, ahogyan egy könnycsepp gördül végig az arcomon, majd amint az államhoz ért eltűnt, de néhány újabb elindult a járt úton.
A szobája ajtajában térdre estem, majd négykézláb másztam oda hozzá és ütöttem ki a kezéből a kicsiny, apró tárgyat, amire életem végéig megvetéssel és undorral fogok csak gondolni.
Dávid rám nézett, vörös, könnyektől csillogó sötét barna szemeivel. Amint tudatosult benne, hogy ott vagyok s hogy mit is láttam és tettem, megpróbált elfordulni, de nem tudott. Nem engedtem. A karjaimba zárva tartottam, simogatva a hátát és a fülébe suttogtam; "Semmi baj, minden rendben."
A testvérem nagyon sokat jelentett nekem, szóval úgy gondoltam, hogy elviszem egy szakosodott emberhez. Az orvos viszont érdekes kérdéseket tett fel.
– Horoszkóp? – kérdezte az orvos, miközben az asszisztense az ősrégi írógépet nyomkodta, ezzel egy monoton hattérzajt kölcsönözve.
– Ikrek. – Válaszolt Dávid néhány másodperc után.
– Születési év? – Egyre hangosabban kattogott az írógép, de lehet, hogy csupán engem zavart.
– 2013. – Most már tényleg idegesített a folytonos gépelés zaja.
Az orvosnak titulált ember folytatta a kérdések feltevését, de nem nagyon figyeltem rájuk, inkább a nőt bámultam. A hangok összefolytak; az óra ketyegése, a tompa beszéd foszlányok, a tollak sercegése, és a halkan szóló jazz zene a váróteremben. De a kattogás volt a leghangosabb mind közül. Az őrületbe kergetett. Aztán a fülem hirtelen elkezdett sípolni, a fejembe pedig hatalmas fájdalom nyilallt, az egész testem rázkódott, és éreztem, hogy mindjárt elájulok, de mindeközben az asszisztenssel néztem farkasszemet. Világos szemei az enyémbe fúródtak, miközben azt az idegesítő gépet használta, és egyre jobban éreztem, hogy hamarosan elvesztem az eszméletemet. Ezen okból kifolyólag a mellettem lévő asztalba kapaszkodtam, lenéztem remegő kezeimre, amivel szorítottam a fából készült bútor szélét. Lélegeztem; három másodpercet be, három másodpercet ki, ezt ismételtem tízszer. Amikor befejeztem, éreztem, hogy jobban voltam. Felnéztem, a szemeimmel az írógépes asszisztensnőt kerestem. De.… eltűnt? Nem értettem. A nő sehol sem volt, az írógép helyén egy laptop pihent, és az asszisztens székén egy fiatal férfi ült, csendben. "Mi van? Megőrültem, vagy mi? Hol van a nő? Hol az írógép? Hova tűnt minden hang? Nem értem." Gondolataimból az ember újabb érdekes kérdése zökkentett ki.
– Milyen teát szokott inni? – Hangzottak szavai.
– Nem szoktam teát inni. – Mondta az öcsém néhány másodperc gondolkozás után.
– Akkor melegen ajánlom, hogy igyon eperlevél teát. – Szólt, majd miközben felírta egy lapra, elkezdett magyarázkodni. – Bizonyos kutatások szerint az eperlevélben lévő polifenolok hozzájárulhatnak az érrendszer egészségéhez és a szív- és érrendszeri funkciók támogatásához. – A testvérem bólogatott, bár szerintem nem sok mindent értett meg. – Naponta két csészével igyon. – Fűzte hozzá az orvos, majd átnyújtott nekem egy kis lapot, amire felírt néhány gyógyszert.
Volt ott minden; antidepresszánsok, gyógynövényes teák, C és D vitaminok, görcsoldók és rengeteg fájdalomcsillapító. Hogyha belegondolok, nekem is jól jött volna némi fájdalomcsillapító. Az a nő a gépével az őrületbe kergetett.
– Köszönjük, doktor úr. – Mondtam, elköszönve Dávid helyett is. – Minden jót!
– Minden jót. – Válaszolt a férfi, miközben felállt az asztala mögül.
Még mindig fájó fejjel ugyan, de kicsit megkönnyebbülve hagytam el az épületet a testvérem kezét fogva.
Fura volt. Eddig sosem viselkedett így. Mindig beszélt, énekelt, vicceket mesélt, ordibált amikor vesztett egy videójátékban, ugrált, futkározott, sportolt, és mosolygott. De talán az fájt a legjobban, hogy régen be nem állt a szája, hogy mindig élettel teli volt, hogy néhány hónapja konkrétan ő volt a fény az alagút végén. Ennek ellenére most már nem beszélt sokat. Nem beszélt, ha nem kérdezték, nem énekelt, nem játszott, nem sportolt és nem mosolyogott. Egyáltalán nem. És ezt a testvéreként látni és tapasztalni szét szakadt a szívem. Aztán hirtelen felnézett rám, és megszólalt.
– E kényszerített. Különben meghaltál volna. – Közölte, és néhány könnycsepp végig folyt az arcán.
Nagyokat pislogtam, miközben meghökkenve néztem rá. "Biztos bolondságokat beszél, lehet az egyik gyógyszer mellékhatása." – Gondoltam, ezt találva az egyetlen logikus válasznak.
Eltelt néhány hónap, és éppen egy hideg téli este volt. Néhány nappal azután, hogy elvittem Dávidod egy pszichiáterhez, – ahol az a még számomra most is megmagyarázhatatlan írógépes incidens történt – olyan érzés kerített a hatalmába, mintha valaki figyelne engem. Az árnyékok játéka éjszakánként az ablakomban, a halk zörejek a földszinten amikor egyedül voltam otthon, a léptek hangja, amik mindig jöttek utánam akármerre jártam. De utána megtörtént, amire nem számítottam; kaptam egy levelet.
– Van egy zaklatóm? – Suttogva kérdeztem magamtól. A levélbe ez volt írva; "Kicsi Sára, holnap miniszoknyát viselj! Ha nem, rossz dolgok történhetnek szegény kis Wolfieval."  Wolfie a kutyám volt, méghozzá egy csehszlovák farkaskutya, szóval nem gondoltam volna, hogy tudná őt akárki is bántani. Azt hittem először, hogy csupán csak egy rossz, perverz vicc, amit az osztálytársaim felettébb mókásnak találnak. Ezzel magyaráztam azt is, hogy biztosan ők követtek engem a hazautakon, hogy megtudják, hogy hol a házunk és hol a szobám ablaka, hogy eljátsszák a gusztustalan kis poénjukat. Szóval a papírt összegyűrtem és kidobtam a szemetesbe. Igazából valamiféle megnyugtató hatást keltett bennem a tudat, hogy csak egy rossz csíny áldozata voltam, és igazából nem volt a képben egy valós zaklató.
Vagyis, néhány napig ezt hittem, mindaddig, amíg arra nem értem haza, hogy Wolfie a szobám közepén fekszik, három késsel a testében, hatalmas vértócsát hagyva a szőnyegen. A dolgok, amiket a kezemben fogtam a padlóra zuhantak, én pedig azonnal a kutyám mellé térdeltem. Megnéztem, hogy lélegzik-e még, és amikor konstatáltam, hogy igen, kétségbeesetten tárcsáztam a 112-t. A sírástól rázkódva mondtam el, hogy ki vagyok, hol vagyok és hogy mi történt. Már nem is tudom, hogy kiket küldtek, csak azt, hogy valami hozzáértőket. De már túl késő volt. Wolfie meghalt, mire odaértek. Emlékszem még, hogy milyen érzés volt; belülről emésztett fel a depresszió és a félelem.
Aznap este kaptam meg a második levelet. "Megmondtam, hogy következmények lesznek, kicsi Sára. Holnap tedd, amit kértem, különben Cirmire is halál vár."  Féltem. Nem akartam elveszíteni a macskámat is, szóval a következő reggel tettem, ahogyan kérte; felvettem egy miniszoknyát. Egész nap azt viseltem, eltűrve az undorítóan végig merő pillantásokat, amik felém irányultak. Amikor végre hazaértem, örömmel láttam, ahogyan Cirmi az előszobában sétálgat fel-alá, így hát megnyugodtam, miközben felemeltem a grabancánál fogva, és úgy vittem fel magammal a szobámba.
Így ment ez néhány hónapig. Először csak kisebb dolgokat kellett tegyek; viselni, amit kér, enni, amit mond, kimenni sétálni, amikor kéri. De utána egyre korlátozóbbá vált. Nem papírokat kaptam, hanem Smseket egy privát számtól. "Vele ne beszélj - E", "Oda nem mehetsz -E", "Menj a másik irányba -E". Az egyik este beteges dolgot kért; "Kicsi Sára, fogj meg egy éles kést, és véss az alkarodba egy szívet, és annak a közepébe egy E betűt. -E” “Ez egy elmebeteg, biztos vagyok benne.” – Gondoltam magamban. Tétováztam. Ott volt a kés a kezemben, a karom kinyújtva, amikor a telefonom egy új értesítést jelzett; "Ha nem akarod megtenni, valami mással kárpótolhatsz. De ha elfogadod most, később sem tagadhatod meg. Érdekel? -E"
Egyből válaszoltam. "Igen, érdekel. Mit kell tegyek?"  - Válaszoltam, hiszen nem akartam magamba vágni. A kis buborék, ami jelezte, hogy éppen gépel, előjött, majd a helyén megjelent a szöveg. "Öld meg Annát."  A szívem kihagyott egy ütemet, amint újra és újra elolvastam a három szót. Anna a legjobb barátnőm volt. "Ez az ember hogyan kérhet meg arra, hogy öljek? Ez most komoly? Nem lehetek gyilkos." – Ilyen kérdések és gondolatok keringtek a fejemben. "Különben Dávid meghal. -E" Ezt elolvasva megijedtem. "Nem vagyok gyilkos." - Írtam be a választ. Nem akartam, hogy akármelyikük meghaljon és nem akartam embert ölni.
Eltelt néhány nap azóta a sorsfordító üzenet óta.

– Nem vagyok gyilkos! – Ordítottam, miközben a szakadó eső miatt a víz végig folyt rajtam, eláztatva a ruháimat. Jó érzés volt, hiszen majdnem az egész testem vérrel volt bemocskolva.
Az egyik rendőr éppen megbilincselt. Rángatóztam, megpróbáltam földhöz vágni magamat, ami sikerült is, ezért le tudtam törni egy nagy, hegyes jégcsapot a mellettük parkoló autó aljáról. Majd amint az a kezemben volt, elkezdtem hadonászni vele az összes tisztviselő felé.
– Nem vagyok gyilkos! – Kiáltoztam elcsukló hangon, könnyekkel a szememben.
Nem sok haszna volt; néhány másodpercbe telt csak, hogy kiüssék a kezemből a fegyvernek használt olvadozó dolgot, és a hátam mögé szorítsák a kezem, majd elvigyenek.
Elvesztettem az időérzékemet.
– Mióta vagyok itt? Napok? Hetek? Hónapok? Évek? – Nem tudom.
– Hol vagyok? – Nem tudom.
– Mennyi ideig kell itt maradnom? – Nem tudom. Csak három dologban vagyok biztos.
– Egy; miért vagyok itt? – Mert megöltem Annát és Dávidot, rengeteg másik emberrel együtt.
– Kettő; miért? – E.
– És három; én egy.... gyilkos vagyok? – Nem vagyok gyilkos! Nem vagyok gyilkos! NEM VAGYOK GYILKOS!