Böröcz Regina: A bukás napja

Gyakorlott mozdulattal fordítottam el a rozsdás kulcsot az istálló ajtajának zárjában. A zár halkan kattant, az ajtó pedig nyikorogva kinyílott előttem.

Belépve elém tárult a sok egymás után felsorakozó box, ahol a lovak pihentek. Megéreztem az istálló jól ismert szagát, amit más talán büdösnek mondott volna, én azonban otthonosnak éreztem. A széna, a por és a lovak jellegzetes illata keveredett a levegőben. Tettem pár lépést az istállóban lévő gumiszőnyegen, majd körülnézve megpillantottam a szürke, barna és fekete lovak sokaságát. Az én lovam az utolsó boxban állt a sok széna és szalma között.

Fátyol egy gyönyörű, pótolhatatlan, szinte hófehér kanca. Ő nem csak egy ló, hanem egy társ is, aki nélkül el sem tudnám képzelni a mindennapjaimat. A tizenkilenc évemből tizet vele töltöttem. Nem ő volt az első lovam, de ő az, aki igazán a szívemhez nőtt.

Amikor benyitottam a boxba, Fátyol felém fordította a fejét. Mosolyogva megsimogattam őt, majd a kezembe vettem egy lópatkót és elkezdtem megpatkolni a kancát. Már elég tapasztalt vagyok ebben a dologban, hiszen gyerekkorom óta lovagolok és gondozom a lovakat is.

Öt évesen kezdtem el napi szinten lovagolni és rögtön éreztem, hogy ez az én sportom. Pár évvel később már versenyekre is elkezdtem járni, ahol szép eredményeket értem el. Lassan rájöttem, hogy a lovaglás az, amit igazán szeretek csinálni, és az volt a tervem, hogy később ebből fogok megélni. Tíz évesen elhatároztam, hogy világbajnok lovas leszek, és azóta minden nap teszek ezért a célért. Fátyol és a szüleim pedig segítenek nekem ebben.

Annyira elkalandoztam, hogy észre sem vettem, hogy már mennyi az idő. Meghökkenve néztem rá a karórámra, és rádöbbentem, hogy nekem sietnem kellene, mivel hamarosan fellépesem lesz egy falunapon. Pár percig még finoman simogattam Fátyolt, aztán sajnos búcsút kellett vennem a kedvenc lovamtól.

-Ne félj pajti, hamarosan visszajövök hozzád – mondtam halkan.

Bezártam magam mögött a box ajtaját, majd sietős léptekkel elhagytam az istállót. Beszálltam a kocsimba, és pár perc vezetés után már haza is értem. Otthon gyorsan átöltöztem a fellépős ruhámba. Fehér inget, fekete mellényt, sötétkék nadrágot és csizmát vettem fel. Megkerestem a hangszeremet, a körtemuzsikát, majd rohanva elindultam a falunap helyszínére. Nem lakunk messze attól a hatalmas füves területtől, ahol megrendezésre kerül a falunap, ezért szerencsére gyorsan odaértem sétálva is.

A helyszín rengeteg standdal volt tele. A legtöbbnél enni- és innivalókat lehetett kapni, de voltak olyanok is, ahol ékszereket vagy más tárgyakat lehetett vásárolni. Körülnézve hatalmas tömeget pillantottam meg. Úgy tűnt, hogy a falunk apraja-nagyja eljött megnézni ezt az eseményt. A kisgyerekeknek játszóház is volt felállítva, ahol boldogan ugrándozhattak. A legtöbb felnőtt a napernyők alatt lévő asztaloknál ücsörgött, és vagy alkoholos italokat fogyasztottak, vagy csorbalevest ettek. A helyszínen egy kisebb karám is volt, ahol az érdeklődők megnézhették és megsimogathatták a lovakat. A legnagyobb tömeg azonban egy kis felállított színpad előtt volt. A színpad üresen állt. Ugyanis rám vártak.

Egyre több ismerős arcot pillantottam meg, miközben körbejártam a falunap helyszínét a körtemuzsikámmal a kezemben.

-Hali, Levente! Kíváncsi vagyok a fellépésedre, ki nem hagynám – köszönt nekem egy barátom, Gábor.

- Sok sikert a fellépéshez, szomszéd! – biztatott a mellettünk lévő házban lakó Feri bácsi.

Az embertömegben elég nehezen találtam meg a szüleimet, de végül sikerült. A színpad előtti sokaságban álldogáltak, és mindkettőjük kezében egy-egy borospohár volt. Amikor odaléptem melléjük, anyukám megölelt, apukám pedig hátba veregetett.

-Legyél ügyes kisfiam. Mindenképpen nézzük a fellépést, és fel is vesszük videóra – mondta anyukám, aztán utamra engedett, mivel már csak pár percem maradt a kezdésig.

Gyorsan átfurakodtam magam a tömegen, és már oda is értem a színpad mellé, ahonnan majd fel kell mennem az emelvényre. Tudtam, hogy nemsokára én következek. Ekkor egy bemondónő felment a színpadra.

-Hölgyeim és uraim, mindenki köszöntse nagy szeretettel Kaszás Leventét, aki egy 15 perces zenei produkcióval készült – jelentette be a nő, majd lesétált.

A közönség hangosan tapsolni kezdett, ezért fellépkedtem a lépcsőfokokon, és hamarosan már a színpad tetején álltam. Mosolyogva néztem körbe az összegyűlt tömegen, majd egy népdalt kezdtem el játszani a körtemuzsikán.

A fellépés minden percét élveztem, és szerintem a közönségnek is tetszett. A körtemuzsikázás mindig csak hobbi volt számomra. A lovaglás mellett kevés időm maradt rá, de szerettem játszani rajta, és örültem, hogy sikerült megmutatnom a tehetségemet a falu lakóinak.

Miután lejöttem a színpadról, rengetegen gratuláltak nekem, amit boldogan fogadtam. Többen kiabáltak nekem olyanokat, hogy „Nagyon ügyes vagy”, „Tehetséges vagy”, és ehhez hasonlókat. Úgy éreztem, hogy szárnyalok. Ekkor azonban felbukkant előttem egy régi iskolai riválisom, Gergő.

-Hallod, ezt nevezed te zenének? – kérdezte gúnyosan a srác. – Ennél még én is jobbat tudok.

- Abban biztos vagyok – mondtam ironikusan, és próbáltam elsétálni tőle. Ő azonban visszatartott.

- A lovaglásban is ilyen „jó” vagy? – érdeklődött Gergő. – Vagy csak úgy teszel, mintha tudnál lovagolni?

- Képzeld el, hogy elég jól tudok lovagolni. Ezt mutatják a versenyek is, amiket megnyertem – vágtam vissza neki magabiztosan.

- Ó, tényleg? Akkor bizonyítsd be. Itt van ez a fekete ló – mutatott a fiú a karámban futkorászó kancára. – Ülj rá, mutasd meg milyen ügyes vagy.

- Meglesz – néztem bele Gergő szemébe határozottan, majd elindultam a karám felé.

Megkerestem a karám bejáratát, ahol ott állt a lovak tulajdonosa. A férfit személyesen is ismertem, ezért könnyen lebeszéltem vele, hogy a fekete lovat elvihetem egy körre. Kivezettem a lovat a karámból, a férfi pedig behajtotta utánunk az ajtót.

-Kérlek vigyázz magadra, és Szurokra is. Ő nem egy egyszerű ló, de neked sikerülni fog meglovagolnod őt – mondta nekem bátorítva.

A szavai hatására egy pillanatra elbizonytalanodva megálltam, de már nem akartam visszakozni. Az emberek tekintetét magamra vonzottam, miközben a fekete lóval együtt kimentem az utcára. Lassan már mindenki azt figyelte, hogy mire készülök. Gergő az első sorból gúnyos mosollyal nézte minden egyes mozdulatomat. Ahogy megsimogattam a lovat, valami furcsán csiklandotta a torkomat. A gyomrom összerándult, és rossz érzés szorított belül. Azonban már nem akartam megfutamodni.

Vettem egy mély levegőt, és minden bátorságomat összeszedve felültem Szurokra. A ló azonnal elindult, amint felültem rá. Nem volt rajta se nyereg, se kantár, ezért nehezen tudtam kapaszkodni benne és irányítani őt. A tömeg már nem számított. Csak arra koncentráltam, hogy fent tudjak maradni Szurokon. A ló kiszámíthatatlanul és vadul vágtázott, amin meglepődtem. Ebben a pillanatban vesztettem el az egyensúlyomat. Szurok szlalomozni kezdett az utcán, én pedig kibillentem jobb oldalra. Farkasszemet néztem a betonnal. Az egész életem lepergett a szemem előtt. A következő pillanatban zuhanni kezdtem. Az aszfaltba csapódtam, és éles fájdalom nyilalt a kezembe. Ezután pedig elsötétült előttem a világ.

*

Lassan kinyitottam a szememet. Körülnézve csak a lelombozó és unalmas fehér falakat láttam. Először el sem tudtam képzelni, hogy hol lehetek, de aztán rájöttem, hogy kórházba kerültem. A kezeimbe és a lábaimba is éles fájdalom hasított. Meg sem tudtam mozdítani őket.

Lassan minden emlékem kezdett visszatérni arról, hogy miért érzem ezt a végtagjaimmal kapcsolatban. Elkövettem életem legnagyobb felelőtlenségét. Felültem egy nagyon veszélyes idegen lóra, és megfizettem érte. Mindez azért történt, mert túlságosan elbíztam magam a fellépés után, Gergő pedig pontosan tudta, hogyan provokáljon. Annyira idiótának éreztem magam ebben a pillanatban, hogy sírni tudtam volna, de nem tettem. Csak tehetetlenül és szótlanul feküdtem a kórházi ágyban, miközben elgondolkodva a plafont bámultam.

Ekkor nyitott be a szoba ajtaján egy orvos, és mögötte a szüleim is beléptek. Mindannyian szomorú tekintettel meredtek maguk elé. A zsigereimben éreztem, hogy valami fájdalmas dolgot készülnek közölni velem.

- Levente, sajnos rossz hírem van -kezdett bele az orvos. - A sérülésed nagyon súlyos. Nagy valószínűséggel soha többé nem fogsz tudni lóra ülni.

Amikor meghallottam ezeket a szavakat, akkor omlott bennem össze a világ. A szüleimre pillantva azt láttam, hogy anyukám mélységesen hallgatott, apukám pedig lesütötte a szemét. Ebből tudtam, hogy tényleg igaz, amit az orvos mondott. Megszólalni sem tudtam a döbbenettől. A világ megszűnt létezni körülöttem. Csak én voltam és a gondolataim. Ráeszméltem, hogy a világbajnoki vágyam ténylegesen szertefoszlott, mivel több hónap kihagyás sokat elvesz a felkészülésből. Nem tudok részt venni azon a versenyen, amire sok éve készülök. A sérülés a lehető legrosszabbkor jött.

Egész életemben azt hittem, hogy a lovaglásra születtem. Úgy gondoltam, hogy ez az egyetlen dolog, amihez igazán értek. Aztán ott feküdtem mozdulatlanul egy kórházi ágyon, és fogalmam sem volt, hogy ki is vagyok lovaglás nélkül. Bíztam benne, hogy egyszer rá fogok jönni. Reméltem, hogy ki fog derülni, hogy milyen sors lett nekem szánva. Mert az élet nem áll meg, hanem megy tovább.