Böröcz Regina: Egy baljós éjszaka

Egy sötét éjszakán Eve Borrs nyugalmasan üldögélt a tágas szobájában. A késői időpont ellenére még ébren volt, és az asztalán lévő írógépén alkotta a legújabb történetét. Mellette ott pihent a gőzölgő húsleves eperlevél tésztával, amit nemrég készített magának. Eve leütött még két sort, aztán félretolta a gépet, és kanalazott párat a levesből.

A hatalmas többemeletes ház szokatlanul csendes volt azon az éjszakán. Rajta kívül csak Susan, a húga tartózkodott otthon. A szüleik egy fontos üzleti útra mentek, és egyedül hagyták a lányaikat. Úgy gondolták, hogy már elég nagyok ahhoz, hogy vigyázni tudjanak magukra.

Eve folytatta az írást, és elmerült az új krimitörténetében. Gondolatban teljesen belefeledkezett a sztoriba, ám a koncentrációját egyszer csak megzavarták. Az alkotás közben érdekes hangokra lett figyelmes, amik nyugtalanítóan hatottak az addigi síri csend után. Az utca felől mintha cipők kopogását és beszélgetésfoszlányokat hallott volna. Igyekezett nem foglalkozni vele, és meggyőzte magát, hogy csak képzelődött. Próbált újra az írásra fókuszálni, de a gondolata a szokatlan zajra terelődött. Amikor fél perc múlva ugyanúgy neszt hallott, már felkapta a fejét, és úgy döntött, megnézi, mi történt.

Lassan az ablakhoz somfordált, és óvatosan elhúzta a függönyt, hogy ki tudjon nézni. Az utcán szinte teljes sötétség honolt. A közvilágítás nem működött, ezért csak a telihold fénye adott némi világosságot. Az úttest le volt fagyva a hideg idő miatt, és a házak ereszei alatt jégcsapok sorakoztak.

Evet a látványra egy különös, kissé félelmetes érzés fogta el. Sosem kedvelte a sötétséget és a hideget sem. Ám amikor a lány elfordította a fejét, akkor borzongott csak meg igazán. Közvetlenül a házuk mellett, a bejárati ajtónál egy fekete árnyékot pillantott meg. Eve megint azt hitte, hogy csak hallucinál. Amikor azonban rájött, hogy nem, meghökkent és teljesen lesokkolva figyelte tovább a jelenetet. El sem tudta képzelni, hogy mit keresett egy idegen a kertjükben.

Az alak egy ideig csak ácsorgott, aztán az ajtót kezdte feszegetni. Próbált bejutni a házba. Evenek a vér is megfagyott az ereiben, amikor ezt észrevette, és még inkább megijedt, amikor látta, hogy az ember valamit szorongatott a kezében.

A pasas hangosan szitkozódott, amiért még nem sikerült bemennie a házba. Eve nem tudta kivenni, hogy mit csinált, de sejtette, hogy mire készül. Pár pillanat múlva a bejárati ajtó lassan, nyikorogva kinyílt. Az alak pedig belépett a házba.

Eve fejében cikáztak a gondolatok. Nagyon félt, és semmit sem értett. Ki ez az alak? Miért tört be hozzájuk? Mi fog történni most, hogy egy idegen van a házukban? A lánynak rosszabbnál rosszabb elképzelések jutottak az eszébe. Aztán beugrott neki valami. Az ő szobája a ház második emeletén volt. A húga szobája viszont az első emeleten. Ami azt jelentette, hogy Susan közel volt a betörőhöz. Nagyon közel. Veszély leselkedett rá.

Eve úgy döntött, hogy legyőzi a félelmét. Elhatározta, hogy lemegy az első emeletre, és megnézi, hogy mit művel az idegen. Nem akarta, hogy a húgának baja essen, és ha őszintén bevallotta magának, egy kicsit kíváncsi is volt. Ugyanakkor rettegett. Remegett a félelemtől.

A biztonság kedvéért a szobájában elkezdett kutakodni valamilyen fegyver után. Egyszer csak megtalálta a vívókardját. Eve régebben járt vívásórákra és igen jó volt benne. Mostanában már nem ment edzésekre, de a kardot megtartotta. Nem is gondolta volna, hogy egyszer ilyen jól fog jönni neki.

A lány összeszedte minden bátorságát és kinyitotta a szobája ajtaját. Kilépett rajta, majd óvatosan elindult lefelé a lépcsőn. Olyan sötét volt, hogy az orráig sem látott. Szerencséjére ismerte már a lépcsőt, ezért komótosan, de biztosan haladt lefelé. A szíve a torkában dobogott, és érezte, hogy felment a pulzusa. Próbált a lehető leghalkabban lépkedni a lépcsőfokokon. Közben a kezében görcsösen szorongatta a vívókardját. Minden egyes lépéssel egyre közelebb került a betörőhöz és egyre csak nőtt benne a pánik. Volt egy pillanat, amikor vissza akart fordulni, mert úgy érezte, nem lesz rá képes. Azonban figyelmeztette magát, hogy ezt most meg fogja tenni. Hamarosan leért az első emeletre. Onnan már nem volt visszaút.

Az első emeleti folyosón már égtek a lámpák, ezért a lány meg tudta állapítani, hogy egy teremtett lélek sincs ott. A folyosó üres volt, ez azonban inkább aggasztotta, mint megnyugtatta a lányt. Eve gyomra görcsbe rándult. A félelem lassan szétáradt benne, de egy hang a fejében figyelmeztette őt, hogy menjen tovább. Csendesen osonni kezdett a húga szobája felé, és néha-néha hátrapillantott, hogy ellenőrizze, követik-e.

Eve hosszú percekig lopakodott hangtalanul a folyosón. Aztán a lány hirtelen megtorpant. Megpillantotta az idegent. A rémisztő valóság most már ott állt előtte. A hideg is kirázta Evet a látványra. Csak a hátát látta, de így is jobban szemügyre tudta venni, mint legutóbb a sötét utcán. A férfi egy fekete kapucnis kardigánt viselt, ami megfeszült a hátán. Az alak nagyon izmos és sokkal magasabb volt Evenél. Azt is megfigyelte, hogy mit hordozott a kezében. Egy hosszú jégcsap volt az, amit valószínűleg támadás céljából tartott magánál.

Eve levegőt se mert venni, nehogy az idegen meglássa, hogy ott áll a háta mögött. A tenyere izzadni kezdett, és majdnem kicsúszott a keze közül a kard. A lány lélegzete elakadt, amikor az idegen megfontoltan lenyomta a kilincset. Az ajtó a húga szobájába vezetett. Eve rá akart kiabálni a férfire, de kiszáradt a torka a félelemtől. Mozdulni sem mert, amikor az alak bement Susan szobájába.

Eve a helyiségben megpillantotta a húgát. Háttal állva zenét hallgatott, és úgy tűnt, semmit nem érzékelt abból, ami körülötte történt. A férfi egyre közelebb ment hozzá. A markában ott volt a fegyvere, a jégcsap. Eve ekkor kapott észbe.

A lány pár gyors lépéssel berohant a szobába, és még éppen időben cselekedett. Közel lépett a férfihez, megragadta a grabancát, majd a karjából kicsavarta a jégcsapot, ami sok-sok apró darabra tört szét a padlón. Susan ekkor már felkapta a fejét, és amikor megpillantotta az idegent, akkorát sikoltott, hogy a ház is beleremegett. A lány hátrálni kezdett a fal felé, hogy minél messzebb legyen a betörőtől.

Az alak lehúzta a kapucniját, meglepődve megfordult és egyenesen Eve szemébe nézett. A lány végig pásztázta rajta a tekintetét. Az arcát sebhelyek borították, és kicsivel tűnt idősebbnek, mint Eve.

-Te kis…- sziszegte az idegen vérben forgó szemekkel, de nem fejezte be a mondatát.

Eve gyorsan kapcsolt. Látta, hogy a férfi nagyon ideges és támadni akar. A lány azonban úgy döntött, ő fog lépni először. Megszúrta a férfit a vívókardjával. Eve gyorsan mozgott, próbált minél erőteljesebben támadni. Többször is előre lendítette a kardot. Az alak igyekezett elhajolni a támadás elől, de nehezen sikerült neki így, hogy nem volt fegyvere.

A kard hegye belemélyedt az idegen nyakába. Egy vágás keletkezett rajta. A férfi megingott, és hátrált egy lépést. A lába megcsúszott a szétszóródott jégdarabokon. Tompa csattanás hallatszott. Az ember beverte az éjjeli szekrény sarkába a fejét. Aztán a teste ernyedten terült a padlóra. A vér a nyakából és a fejéből is ömleni kezdett. Eve rémülten hátrébb lépett. Elborzadva figyelte, hogy mi történt. Leengedte a kezéből a vívókardot.

-Te teljesen megőrültél? – kiáltotta egyszer csak egy férfihang az ajtóból.

Eve meghökkenve nézett hátra. Egy idegent pillantott meg. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az alak, aki a földön feküdt. Ugyanis az ikertestvére volt.

-Nem akartunk bántani titeket! Csak a pénzért jöttünk. Azt hittük nincs itthon senki. Mit tettél vele? – nézett a pasi szúrós szemmel Evere.

A lány köpni-nyelni nem tudott, csak meredten bámult maga elé. Összetalálkozott a tekintete Susannal, aki ugyanolyan tanácstalansággal és félelemmel nézett vissza rá.

A férfi a földön fekvő testhez rohant és leguggolt mellé.

-Rhteder, szólalj meg! – rázta meg ikertestvérét. – Kelj fel! Kérlek.

- Remus…Nem bírom tovább – mondta elhaló hangon Rhteder. Ezeket a szavakat még kipréselte magából, de ezután lehunyta a szemét, és nem mozdult többé.

- Ne hagyj itt! – könyörgött a férfi könnyező szemekkel. Le sem vette a szemét ikertestvéréről, és közben rázta a zokogás.

- Én…nem akartam…ezt tenni – bizonygatta Eve dadogva. Nehezen jött ki bármi is a száján a történtek után. Az ő szemét is már mardosták a könnyek. – Önvédelem volt. Nem tudtam, hogy ez lesz. Nagyon…sajnálom.

- A sajnálattal nem megyek semmire – zokogta Remus. A férfi hangosan felüvöltött, és betemette őt a fájdalom.

A szobában dermedt csend telepedett rájuk. Csak Remus sírása törte meg a némaságot. Susan remegve közelebb lépett Evehez, és megfogta a kezét. Eve ekkor értette meg igazán, mi történt. Megvédte a húgát. Nem futott el. Nem bújt el. Szembe szállt a veszéllyel. Bátrabb volt, mint valaha hitte. Azonban a bátorságnak ára volt.

Ránézett a földön fekvő férfire, majd a saját kezére. Elgondolkodott azon, hogy mit tett. Tudta, hogy attól a pillanattól kezdve semmi sem lesz már ugyanolyan. Azon az éjszakán nemcsak egy betörő halt meg. Hanem valami benne is.