Crystal Salazar: Az utolsó kívánság

Újból csiklandott a torka és rátört a köhögés. A láza ismét az egekben volt, Ronan viszont mindent megtett, hogy Elira ne adja fel. Habár ez nem rajta múlt.

A hercegnő szájához emelte a bőrtömlőt, hogy inni tudjon.

– Csak óvatosan! – vette ki Ronan a kezéből, amikor látta, hogy túl sokat iszik. – Nem sok vizünk maradt.

Elira oldalra fordult, és magára húzta a lovagja kabátját, amit takaróként használt.

– Jobb lenne hagyni az egészet – szólalt meg hosszas hallgatás után. – Mármint ezek a nevetséges kuruzslók csak bolondot csinálnak belőlünk. Ez a lópatkó például… – vette le a nyakából a függőt – egy fikarcnyit se használt. Még mindig beteg vagyok, és már egy petákunk se maradt.

– Tudom, hogy páran át akartak verni…

– Át is vertek! Nem is egyszer!

– Hidd el, most már tényleg közel járunk – erősködött Ronan.

– Ó, valóban? Milyen közel? Mert mintha ezt mondtad volna az első gyógyító után… és a második, az ötödik meg a tizedik után is! Unom, hogy a lehetetlennel áltatnak… ami sosem valósul meg.

Ronan folytatta volna Elira hitegetését a „szebb jövőről”, de a hercegnő már nem volt kíváncsi rá, inkább megpróbált újra elaludni. Csak felsóhajtott, majd elindult még egy kis tűzifáért.

Már lassan három éve vándoroltak a világban, különféle gyógymódok reményében, hátha Elira végre meggyógyul. Ez azonban mindhiába volt. A király halálos ágyán Ronanra bízta a lányát, látva a lovag szemében azt a bizonyos szikrát, amely örökre Elirához kötötte.

Bárhogy is, Ronan igyekezett eleget tenni a király utolsó kívánságának. Ezért vitte magával a beteg hercegnőt is, hogy amint találnak valami gyógymódot, azonnal beadhassák neki. De semmi sem használt. Egészen idáig.

Ebben reménykedett Ronan, amikor találkozott egy emberrel a legközelebbi folyónál, aki kitörő örömmel mesélte, hogy a nagy Edrin visszahozta őt a halál torkából. Ronan nem is késlekedett: amint útbaigazítást kapott, azonnal Eliráért rohant, hogy szedjék a sátorfájukat és induljanak útnak. A varázsló ugyanis igen messze élt.

– Meséld csak el még egyszer… honnan vagy ennyire biztos benne, hogy az a fiú nem hazudott? – kérdezte a szkeptikus hercegnő.

– Mondtam már. Olyan boldog és élettel teli volt, mintha abban a pillanatban támasztották volna fel – válaszolta Ronan, hangjában alig leplezett izgatottsággal.

– Hiszem, ha látom – horkantott fel Elira, hercegnőhöz nem illő módon. – Nem értem, miért hiszel abban, hogy egy csettintésre meggyógyulhatok… vagy hogy meg akarok meggyógyulni – suttogta a mondat végét, remélve, hogy a lovag nem hallja.

A ló azonban hirtelen megállt, és ez nem erre engedett következtetni.

Ronan felnézett a hercegnőre, tekintetén pedig most először suhant át egy sötét árny. Egy árny, amely lassan kezdte magáénak követelni a lovagot: a reménytelenség.

– Remélem, ez csak egy futó gondolat volt, mert hallani sem akarok arról, hogy feladod a harcot, hercegnő! Apád sem ezt akarná.

– Apámat és engem ne vegyünk egy kalap alá! – csattant fel Elira. – Ő megvívta a maga harcait, és rendszerint győztesen került ki belőlük. Bennem már nincs meg ez a küzdeni akarás. Eleget éltem már… még ha nem is volt egészséges életem, akkor is éltem. Ennél nem kell több. Miért nem lehet tiszteletben tartani az utolsó kívánságomat?

Ronan nem tudott mit mondani, egyszerűen elakadt a szava.

Végül csendben folytatták útjukat a varázsló felé. Egészen addig, míg útjukat nem állta egy sziklaszoros, amely egyenesen a tengerhez vezetett. Tovább kellett menniük, ugyanis a hajó – amely átvitte volna őket a varázsló szigetére – napnyugtakor indult.

Ronan hamar talált egy keskeny ösvényt, így lovát hátrahagyva a hátára vette minden holmijukat, és Elirával együtt nekivágott a veszélyes útnak.

– Te aztán sose adod fel, igaz? – szólalt meg kisvártatva Elira, amikor meg kellett állniuk egy nagyobb szikla miatt. – Egész biztos, hogy ezt az ösvényt fedezted fel az előbb? – tette fel a kérdést, miközben igyekezett elfojtani egy feltörni készülő köhögést.

Nem járt sikerrel. Ronan azonnal vele kezdett törődni, ahelyett, hogy elgurította volna a sziklát, vagy másik járható utat keresett volna.

– Miért vagy ilyen kedves hozzám? – kérdezte Elira, kissé félve a választól. – Hiszen egyfolytában csak nyavalygok, és határozottan megmondtam, hogy nem akarok meggyógyulni.

Ronan nemtörődöm módon megvonta a vállát, majd elővett egy kendőt, hogy letörölje a vért Elira orráról.

– Talán így vagyok beprogramozva, hercegnő. Hiszen lovag vagyok. Ez a kötelességem.

Aztán visszafordult a sziklához.

Valójában azonban nem emiatt fordult el, hanem hogy letöröljön egy könnycseppet. Nem vallotta be Elirának, miért is törődik vele ennyire. Egy egyszerű udvarhölgy már rég elvesztette volna a türelmét az ő helyében, és ezen nem is lehetett volna csodálkozni.

Elira hercegnő még a betegsége előtt is nehéz természet volt. A kérői sorra menekültek előle. Egyedül Ronan volt olyan balga, hogy beleszeressen. Ezt a király is látta. Ezért bízta egyetlen lányát a legjobb lovagja gondjaira.

– Hadd segítsek – zökkentette ki a hercegnő hangja, aki időközben odalépett hozzá.

– Ezt nem kellene. Még mindig gyenge vagy – ellenkezett Ronan, de tovább próbálta tolni a sziklát.

– Ez nem udvariaskodás volt, hanem hála – felelte Elira. – Többet tettél értem, mint bárki más. Ha viszonozhatom… megteszem.

Ronan felsóhajtott.

– Ülj le hercegnő, és hagyd ezt rám. Nem akarom, hogy megsérülj.

Elira nem vitatkozott. Leült egy kisebb sziklára, és onnan figyelte, ahogy a lovag küzd az utat álló kővel.

– Sikerül még ma? – szólalt meg jóval később. – Ha kiakarunk jutni innen, jobb lesz, ha elengeded ezt az utat és keresünk egy másikat. Lehetőleg egy járhatót.

– Nem… nem engedem el – zihálta Ronan.

Elira tekintete a szoros peremére siklott, aztán a náluk lévő kötélre. Támadt egy ötlete. Nem volt elég erős, mégis megragadta a kötelet és lassan ereszkedni kezdett lefelé a szakadékba.

– Elira! – jött a kétségbeesett kiáltás fentről. – Hol vagy?

– Nézz le! – kiáltott vissza a lány és intett. – Találtam egy utat!

Ronan arcán viszont nem együttérzés és csodálat volt látható, hanem félelem és düh.

– Maradj ott és ne mozdulj!

– Hozd a csomagokat is, ha már fent vagy! – reagált ennyivel a hercegnő és meg se hallva az előbbi parancsot, elindult előre.

Ismeretlen illat csapta meg Elira orrát. Éhes volt. Régóta nem ettek rendesen.

Az illat egy öregemberhez vezette, aki egy üst fölött főzött. A férfi ekkor felpillantott és elmosolyodott.

– Látom, éhesek vagytok – állapította meg. – Gyertek csak, jut bőven a csorbából.

Ezután egy farönk mellé invitálta őket és két követ húzott nekik ülőhely gyanánt.

Nem voltak azonban egyedül. Egy sovány kisfiú ült nem messze, némán kanalazta a levest, mintha az lenne az egyetlen kulcs az életben maradáshoz. Mellette egy idősebb fiú állt.

– Előkészítettem a bárkát az útra, uram – mondta az idősebb.

Ronan felkapta a fejét.

– Bárkát? Csak nem Edrin szigetére tartanak?

– De bizony – felelte az öreg, miközben eléjük tette a gőzölgő ételt. – Az unokaöcsémnek szüksége van a varázslóra. Talán maguk is odatartanak?

– Igen… – jelentette ki Ronan, de Elira közbevágott.

– Csak a semmiért rángat el oda.

– Elira!

Az öreg nem vette zokon, inkább megértően bólintott.

– Megértem, hogy így vélekedik a kisasszony a dologról, viszont nem ártana egy esélyt adni neki. Régen én is így gondolkodtam… aztán Edrin megmentett.

– Látod? – fordult Ronan Elirához. – Ha nekem nem hiszel, legalább neki higgy.

– Még mindig nem érti senki?! – pattant fel Elira. – Nem akarom, hogy megmentsenek!

Azzal faképnél hagyta őket, és a part felé indult. Leült egy sziklára és elővette az apjától kapott körtemuzsikát. Elira ujjai rászorultak a hangszerre. Nem hagyhatta, hogy Ronan tovább erőltesse ezt az őrültséget. Amikor senki sem figyelt, a bárkához lépett és egy éles kővel rést ütött az oldalán. A víz lassan szivárogni kezdett.

Miután Elira eltávolodott a hajótól, megérkezett Ronan is, aki már csak a süllyedő vízi járművet szemlélhette.

– Most mégis, hogyan jutunk el a szigetre? – sóhajtott Ronan.

– Sehogy – szólalt meg egy idegen a lovag háta mögött. – De talán segíthetek. Edrin vagyok, hozzám akartatok jönni, igaz?

Amint bemutatkozott, Ronan azonnal féltérdre ereszkedett, hogy illendően köszönthesse a mágust.

– Nagy megtiszteltetés, hogy megismerhetem, ó hatalmas Edrin!

– Ugyan, erre semmi szükség – állította fel a varázsló a lovagot. – Inkább mondd, miben segíthetek? Kit kell meggyógyítanom? Úgy vélem, nem téged.

– Nem, nem. Az illető egy hercegnő… azonnal előkerítem – felelte rögvest és elindult megkeresni Elirát. – Hé, nem látta Elirát? – szólította meg a levest főző öregembert útmutatás reményében.

– A reményvesztett hercegnőt? De, láttam – válaszolt, aztán a tekintete az egyik sziklaszirtre vándorolt. – Azt mondta, magaslati levegőre vágyik, így megcélozta azt a szirtet.

– Maga meg hagyta, hogy felmenjen oda. Méghozzá egyedül! – állapította meg kissé aggódva a lovag.

– Mit tehettem volna? Nem ajánlott egy hercegnőt zavarni, mikor ilyen dühös. Ezt maga is tudhatná, hisz évek óta az útitársa.

Ronan azonban elengedte a füle mellett a megjegyzést, csak azon agyalt, hogy Elira jól legyen akkor is, mikor megtalálja. Ám, mikor felért a szirt tetejére, nem találta a hercegnőt. Viszont egy ismerős tárgy pihent a földön, közel a szirt pereméhez. A körtemuzsika.

Ronan nem mert közelíteni Elira hangszeréhez. Félt, hogyha felveszi, a mélységbe kell néznie. Hiszen ekkor már tudta, hová tűnt a hercegnő.