Crystal Salazar: Felejthetetlen éjszaka

Kopp, kopp... és még egyszer megismétlődött ugyanez a zörej a csendesnek tűnő szobában. Kint farkasordító hideg tombolt, jégcsapok lógtak le az ereszről és az elhagyatott helyiségben se volt sokkal melegebb.

Ruby keze azonban megállás nélkül ütötte az írógép billentyűit. A másik szobában régi barátja, Pete csapott zajt, ellenben öt percenkét rá-ránézett a szobában író fiatal lányra, mintha várta volna, mikor robban a bomba.

Szerette Rubyt, úgy, mint a legkedvesebb barátját, ám amikor Pete ajtaján kopogott, csurom vizesen, dideregve, és ami a legfontosabb véres kézzel, már sejtette, hogy baj van. Mégsem erőltette, hogy mi történt vele, hanem szép lassan várt, hátha megnyílik. De nem tette.

Amikor elkérte barátja írógépét, azt gondolta, legalább levél formájában tudomást szerez az igazságról, ám már nem bírt tovább várni. Elfogyott a türelme.

-Ruby? – bújt elő a feje újabb öt perc elteltével az ajtó mögül. – Tudom, hogy azt mondtam, megvárom, míg készen állsz rá, viszont érdekelne… nem esett bajod? Nem keveredtél bajba?

A lány arcizmai megrándultak a kérdések hallatán, viszont hamar rendezte vonásait. Gondolatban vett egy mély levegőt és lenyugtatta a háborgó gondolatait.

-Ne aggódj, Pete! Nem rángattalak bele semmibe se. Amint megírtam ezt a levelet és vettem egy fürdőt, már itt sem vagyok – azzal visszafordult az írógép felé.

-De mi van a vérrel? – tartotta fel továbbra is Pete. – Kérlek, ne mondd, hogy csak festék, mert jól tudom, hogyan néz ki a vér. Egy kórházban dolgozom.

-Elütöttem egy állatot idefele jövet – közölte gyorsan Ruby, mintha mi sem történt volna.

Visszafordult az írógép felé és várta, hogy a barátja eltűnjön, de az nem tágított. Végül, megelégelve a dolgot, felállt és Pete-re csukta az ajtót. A másik oldalról, miután elhaltak a léptek zajai, kifújva a levegőt, befejezte azt a kissé hosszúra sikeredett levelet.

Kibontott egy újabb rágógumit a csomagolásából, majd eldobva azt, az ablak felé lépdelt. Óvatosan nézett ki rajta, mintha attól félne, hogy valami hatalmas szörny ragadja ki őt, akár egy mesében. Azonban volt némi valóságalapja a félelmének. Nem gondolta azt, hogy egy szörny van a nyomában, de a tegnap este homályos részletei és a reggeli látvány alapján biztos volt benne, hogy már keresik őt a rendőrök.

Ahogy visszagondolt a két testre, kirázta a hideg. Ugyanis nem minden nap ébred az ember arra, hogy a két legjobb barátja halott, őt magát pedig beborítja a vérük.

Egy külső szemlélő – vagy akár egy nyomozó – azonnal Rubyra gyanakodott volna, ha így találják meg a lányt. De a lány nem volt sehol se. Maradhatott volna, hogy kimagyarázza magát a rendőrök előtt, ám ehelyett úgy döntött, maga deríti ki, mi történt azon az éjszakán. A zsarukkal amúgy se járt volna jól. Túlságosan közelről ismerte őket.  

Átfutotta szemével az irományát, majd összehajtogatta és kinyitotta az ajtót. Pete pedig pár másodpercet követően meg is jelent. Látszott az arcán, hogy még mindig érdekelte, mibe keverte őt Ruby, ám ezt a kíváncsiságát kevés sikerrel próbálta leplezni.

-Kész van a fürdőm? – nézett rá rezzenéstelen, komor arccal Ruby.

-Még mindig nem értem, mi olyan fontos, ami miatt az életedet is képes vagy kockáztatni…

-Az igazság – szakította félbe Ruby. – Nem rémlenek egyes részletek a tegnap estéből, pedig muszáj utánajárnom. Azt olvastam, ez a módszer segíthet.

-Akárcsak az, ha hipnotizállak – fakadt ki Pete, miközben Ruby továbbra is halálosan nyugodt maradt.

Ez volt ő. Kívülről megrendíthetetlen kősziklának tűnt, ám belül minden súly, bántalom és sérelem egyetlen nagy kupacba tornyosulva várta, hogy a felszínre törjön.

Pete értette a hozzáállását, bár nem minden alkalommal fogadta el ezt. Úgy vélte, néha jó, ha az érzelmek utat törnek maguknak – legyen az harag, bánat vagy bármi más.

-Próbáltam. Nem segített – felelte szűkszavúan Ruby, majd összefogta fekete loboncát és sétálni kezdett a fürdő felé. – Amint megszólal a vekker, kiszedsz a kádból és újraélesztesz.

-De mi van, ha….

-Nincs semmi „de”, Pete! – emelte fel a hangját talán most először életében Ruby.

Amikor azonban meglátta a barátja döbbent arckifejezését, rögvest visszavett indulatos hangneméből.

-Nem lesz semmi baj, amíg nem térsz el a tervtől – mondta, aztán beállította a vekkert. – Most pedig, ha megbocsátasz…

Azzal becsukta a fürdőszoba ajtaját és elkezdett vetkőzni. Mihelyt készen állt testileg, lélekben is felkészítette magát. Fejben végigjátszotta, mi minden fog történni, aztán elkezdte ismételgetni a saját kis mantráját, amit erre a helyzetre talált ki.

„Nem magamért csinálom, hanem hogy kiderítsem, ki az ikrek gyilkosa.”

Ez úgymond működött is, hiszen Ruby teste már a jéghideg vízben lebegett. Csak le kellett volna nyomnia magát a mélybe, de habozott.

Habozott, hiszen egyrészt még nem akart meghalni, másrészt pedig rettenetesen félt azoktól az emlékektől, amelyeket elfelejtett. A tegnap esti drog maradéktalanul kiirtotta őket, mint kertész a gyomokat – csakhogy most ezeket a „gyomokat” vissza kellett hoznia.

Vett egy mély levegőt, befogta az orrát, és végül alábukott. A jeges víz először a fülébe szivárgott, majd megpróbálta bekebelezni a feje többi, eddig szárazon maradt részét. Befurakodott a szorosan zárt szemhéjak alá, majd támadásba vette a szájat és a befogott orrot. Nehéz dolga volt: a test kapálózni kezdett, kivert egy adag vizet a kádból, amely a padlóra csapódott. Ám egy idő után a mozdulatok abbamaradtak, a test feladta a küzdelmet, és lassan elernyedt a víz mélyén.

A víz végre körbeölelte a zsákmányát – kívül és belül.

Ruby pedig hirtelen már nem a kádban feküdt, hanem egy hatodik emeleti ajtó előtt várakozott az illetőre. Jobban mondva illetőkre, ugyanis mikor kinyílt az ajtó két szinte teljesen egyforma ember fogadta. Az ikerpár, Mia és Lia.

-Na végre Rubesz! – húzta be hirtelen a folyosóról Mia. – Tudod mennyi ideje vártunk már rád?

-Na, mi lesz? – nézett körbe a most már öt tagú társaságon Ruby. – Betépünk?

-Azt hittem sose jön el ez a pillanat – kezdett mozgolódni a babzsákján Connor.

-Csak nyugi van, haver! – szólalt meg Lia, aztán Ruby felé intézte suttogva a szavait. – Most van itt először, nem is beszélve arról, hogy ezelőtt még sose nyúlt ilyen cucchoz.

Ruby elnevette magát, majd csatlakozott az ikrekhez a konyhába. A házibuli ezzel kezdetét vette.

Andrew és Lia odaadták mindenkinek a kiszabott adagot, mivelhogy ők voltak a kis csoportban a legtapasztaltabbak.

Rubynak is volt némi ismerete a helyes értékek kimérésére – egyszer már majdnem belehalt. Így tett örök benyomást a zsarukra, akik hosszú ideig nem vették le róla a szemüket, még azután sem, hogy letöltötte a büntetését.

Ruby nem azért kezdte el ezt, mert jó mókának tartotta vagy, mert kényszerítették rá a lányok. Amikor a lány szervezetében a szer hatni kezdett, olyankor mintha teljesen kikapcsolt volna. Minden zaj, minden emlék és fájdalom egy pillanat alatt lett kámforrá. Az összes érzéke eltompult, megfeledkezett a világról és annak gyötrelmeiről, egyszerűen csak… körbevette az üres, békés csend.

Ezen az estén elmaradt ez a varázslatos érzés.

Valami nem volt rendben a cuccal, amit Andrewék adtak neki. Körbenézett. Andrew elterülve vigyorgott a plafonra, Connor pedig nagy hévben mesélt valamit a falnak. Az ikrek csak nevettek rajtuk, de látható volt, hogy ők is beálltak és a levegőbe beszéltek. Rubynak persze nem voltak ilyen hallucinációi.

Felrántotta Miát és Liát, azzal egy szobába vezette őket.

-Halljam, mit tettetek az adagommal? – próbálta nem felemelni a hangját.

Több percnyi némaság követte a kérdést, mire Ruby kénytelen volt hangosabban megismételni. Az ikrek összerezzentek. Bár még a szer hatása alatt álltak, végül pár töredezett mondatban válaszoltak.

-Jaj, ugyan már, Rubesz!

-Igen… nincs semmi baj… – veregette hátba Lia, ám Ruby nem nyugodott meg.

-Egyáltalán van fogalmatok róla, mit jelent ez nekem?!

A kiabálásra benyitott Andrew. Zavartan pislogott, amit a lányok a drog hatásának tudtak be.

-Mióta van rózsaszín elefánt a szobában?

-Andrew, most nincs idő a beteges hallucinációidra – próbálta kitessékelni Lia, mikor a kezében megvillant egy kis csomagolás, melyen egy eperlevél rajzolódott ki.

Ruby gyorsabb volt Miánál, kikapta a kezéből a csomagolást.

-Mi ez?

A srác ekkor elkezdte az őt lefogó Lia haját simogatni, mint egy kiscicát.

-Semmi….

Csakhogy Andrew ekkor felnevetett.

-Ez a világ legjobb narkója, Ruby! Próbáld ki! Az ikrek már egy csomó embernek eladtak belőle. Olyan, mintha epres rágót ennél, csak közben a világ legcsodásabb élményében lesz részed!

Az ikrek végre kibírták tessékelni Andrew-t a szobából.

-Figyelj, ez nem az, aminek látszik – kezdett el hárítani Mia, csakhogy ezúttal nem váltak be a trükkjei.

-Mióta vagyunk barátok? Öt, esetleg hat éve? – aztán felmutatta a kábítószert. – Erről pedig egyáltalán nem akartatok szólni? Tudjátok, milyen az életem. Csak az ilyen cucc tud pár órára rendbe tenni.

-Arról megfeledkeztél említést tenni, hogy a kopók azóta is figyelnek – vágott a szavába Lia. – Értsd meg, nem kockáztathatunk.

-Hát… én sem – felelte Ruby, és kibontotta a csomagolásban lévő anyagot.

Az ikrek szó szerint ráugrottak, hogy kiköpessék vele a „rágót”, ám ezzel csak azt érték el, hogy az lecsúszott a torkán. Tudták, hogy ebből nagy baj lesz, ugyanis ezt az újfajta drogot – akárcsak a rágót – nem lett volna szabad lenyelni.

A lányok elküldték a fiúkat, így hárman maradtak. Egy órával később Ruby is átesett azon a „csodás élményen”, csakhogy valami nem volt rendben.

Mia próbált segíteni, akárcsak Lia, ám Ruby ellökte őket magától. Mia beverte a fejét, és a földre zuhant.

Lia ennek hatására megragadta Rubyt a grabancánál fogva, viszont a fekete hajú lány hamar kibújt a szorításból és felkapta az egyik konyhakést. Újra és újra Lia hasába döfte, mígnem eszméletlenül rogyott a kanapéra.

Ruby pedig, mint aki jól végezte dolgát, lefeküdt a díványra a holttest mellé, és elragadta az álom.

A kádban fekvő Rubyt pedig többé még Pete sem tudta felébreszteni.