D. Sieve: Az Eperlevél birtok

1936. 01. 12

Arcomon vér folyt, minden lélegzetvétel fájt, ahogy felküzdöttem magam a lépcsőn és tudtam, hogy a merénylő a nyomomban van. Szinte feltéptem a padlásajtót és azonnal be is csaptam magam mögött. Utólag belegondolva nem volt jó ötlet a padlásra menekülni, de akkor ez jó ötletnek tűnt. Hirtelen azonban megláttam a fekete ruhás alakot a padlástéren, a távolabbi sarokban, a falhoz támaszkodva. Nem értettem, hogyan került oda, hiszen én értem fel hamarabb. Csak álltam, földbe gyökeredzett lábbal és egyszerűen nem értettem, mi történik. Már éppen hátrálni kezdtem volna, amikor egy másik alak a grabancomnál fogva megragadott és a földre lökött.

Akkor realizáltam, nem egy, hanem kettő támadóm van. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, azt hittem, itt a vég, két ismeretlen fekete ruhás alak fog megölni egy poros padláson. Az időt viszont még húzhattam, megkérdeztem, hogy kik ők, és miért akarnak végezni velem. Támadóim egymásra néztek, utána megint rám, végül felfedték arcukat, és a látvány sokkolt. Egy leforrázott arcú, fekete hajú nő ás egy szintén leforrázott arcú fekete hajú férfi nézett rám. Olyannyira egyformák voltak, hogy arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg ikrek lehetnek. A nő ekkor éles hangon hozzám szólt: - Nem ölünk meg, ha megteszed azt, amit kérünk tőled. Ettől nem igazán lettem nyugodtabb. A nő ezután végre közölte velem, hogy mi ez az egész: meghalt az apjuk, így a család az örökségen vitatkozik, mivel a végrendeletben az állt, hogy az kapja meg a kastélyt és a földeket, aki a legszebben leírja az elhunyt életútját. Ez volt az apjuk kívánsága, ezért van szükségük valakire, egy kívülállóra, aki megírja az apjuk történetét. Mert kell nekik az örökség. Én erre azt válaszoltam, hogy nem írok meg semmit, mivel nincs meg hozzá a megfelelő eszköz és helyszín, ahol írhatnék.

 Nem mellesleg meg erőszakkal hoztak ide, mivel gyakorlatilag felkergettek a padlásra, és az üldözés előtt még fejbe is vágtak egy gyertyatartóval is, csak nem ájultam el, ahogyan ők azt eltervezték. Hanem az egyikük (mert akkor még azt hittem, csak egy támadóm van) üldözőbe vett, miután gyorsan feltápászkodtam a mocskos, vizes macskaköves útról és szaladni próbáltam, de közben a tarkómat markolásztam, hátha valahogy csillapítom a vérzést, de nem igazán sikerült. Éjfél volt, az utcák üresek voltak, és szakadt az eső. Eredetileg egy partiról tartottam hazafelé, viszont eltévedtem a viharban, mert még új vagyok a környéken és úgy tűnik, pont ezért engem „választottak”.

Hirtelen a férfi lerakott elém egy írógépet, papírokkal együtt és közölte, lássak munkához, mire én visszakérdeztem, hogy hogyan írjam le valakinek az élettörténetét akkor, ha azt se tudom, kiről van szó. Egy pillanatig azt hittem, mindjárt meg fog fojtani, de ehelyett higgadtan-amin őszintén meglepődtem- kezdte el mesélni, hogy az apja egy neves dinasztiából származott, hatszor nősült, övé volt a legszebb kastély az Eperlevél birtokon, és ő volt a legnagyobb zsarnok a Földön. Viszont imádott olvasni, pont ezért írt ilyen érdekes végrendeletet. Utána előhúzott egy csomó levelet és fényképet a zsebéből és odaadta nekem, hogy azokból inspirálódjak. Aztán a nő közölte velem, hogy addig leszek itt, amíg meg nem írom a történetet, ha nem írok semmit, akkor megölnek.

A férfi és a nő végül otthagytak engem a poros, üres padláson az írógéppel. Egy ideig hallgattam az eső dobolását az óriási üvegablakon, amin nem volt semmiféle retesz vagy kilincs, és a fejem továbbra is vérzett, tiszta vér volt a tarkóm és az arcom is. Rájöttem, ha nem akarok elvérezni, akkor cselekednem kell. A sálammal körbetekertem a fejem, jó szorosan, hogy a tarkóm mindenképpen védve legyen. Nem vagyok szakértője az orvoslásnak, de azt tudom, hogy egy fedetlen, vérző seb a fejemen nem feltétlenül előnyös.

 Óvatosan feltápászkodtam a padlóról, és azonnal az ajtóhoz botorkáltam. Tudtam, hogy nincs sok értelme, de megpróbáltam kinyitni, de természetesen zárva volt. Nekifeszültem és minden erőmet bevetve húztam a kilincset, hátha sikerül kinyitnom az ajtót, de minden próbálkozásom hiábavaló volt. Szóval enyhén csalódottan és elkeseredetten visszakullogtam az írógéphez, leültem a földre, végigolvastam a régi leveleket és áttanulmányoztam a fényképeket is. Semmi különöset nem találtam, szóval egyszerűen csak írtam. Nem is törődtem már azzal, hogy hol vagyok, kizárólag arra fókuszáltam, hogy olyan történetet írjak, amivel visszakaphatom a szabadságomat. Megszökni nem tudtam, és ha meg is tettem volna, nem jutottam volna messzire, mivel még nappal is eltévedek, nemhogy az éjszaka közepén. Bár mondjuk egy orvosnak kifejezetten örültem volna.

Csak írtam és írtam, addig, ameddig az írógép és én is fáradni nem kezdtem. Napkeltekor leterítettem a kabátomat és hasra feküdtem, hogy kíméljem a fejem. Azon nyomban el is aludtam a félkész történet mellett.

1936.01.13.

Arra keltem, hogy a nő a vállamat rángatja. A fejem még mindig fájt és tapintásra már a sálam is véres volt. Azt láttam, hogy a férfi a félkész művemet olvassa és látszólag meg van elégedve. Eközben a nő egy vödör vizet rakott elém és egy szelet kenyeret, de annyira éhes és szomjas voltam, hogy már nem érdekelt az, hogy vödörben kapom a vizet és a kenyér is száraz. Befejeztem a silány, de életmentő reggelimet, az ikerpár ismét magamra hagyott. Folytattattam tovább az írást. Órák teltek el. Pihenésképpen mindig az ablaküvegen kívül, a tetőről lógó jégcsapokat bámultam. Gyönyörűek voltak, ahogy a nap fénye átvilágított rajtuk. Ilyenkor gondoltam arra, milyen értékesek az természet apró, jelentéktelennek tűnő jelenségei, szorult helyzetben jön rá az ember, hogy mennyi szépség veszi körül, amiket normál helyzetben tudomásul sem vesz. Honvágyam lett. Vágytam a vadiúj, de apró lakásomra, ahol biztonságban vagyok. Gyorsan visszafordítottam a tekintetem az írógépre és folytattam a munkát.

Beesteledett, mire elkészültem. Az ikerpár pont ekkor jött vissza. Végigolvasták írásomat és közölték, pont megfelel. Már megörültem, hogy végre szabad vagyok, ám túl naiv voltam, ugyanis, azt mondta a nő, hogy nem hagyhatnak életben. Halálfélelmem visszatért és megkétszereződött, amikor megláttam, hogy a férfi előhúz egy kést a zsebéből. Az ajtó bezárva, ketten egy ellen, a helyzetem ismét kilátástalannak tűnt.

Arra számítottam, hogy két perc múlva egy késsel a szívemben fogok itt heverni, a férfi már vadállati kiáltást is hallatott, én meg már előre behunytam a szememet, várva a végzetes döfésre. Hirtelen azonban sikolyt hallottam, és rögtön kinyitottam a szemeimet. Az ikerpár női tagja hevert a padlón, elvágott torokkal, a férfi pedig fölötte állt, lihegve, az őrülettől teljesen eltorzult arccal. A férfi rám nézett és mondta, esze ágában sem volt osztoznia a testvérével. Ellépett a holttesttől és felém kezdett el sétálni. Bepánikoltam, de megláttam a jégcsapokat, és valami megváltozott bennem. Nem akartam feladni, az utolsó erőmig harcolni akartam az életemért. Ahogy a férfi közeledett, én hátráltam az ablakig. A férfi és köztem három méter távolság volt, én pont a nagy üvegablak előtt álltam. A gyilkost elvakította a kapzsiság. Ezért direkt hergelni kezdtem azzal, hogy a húgáról beszéltem neki. A férfi pedig hirtelen rohanni kezdett felém, felemelte a kést és elugrott a padlóról, én azonban elvetettem magam az ablak elől, a férfi pedig keresztül esett az üvegen. Hallottam az üvöltését és végül egy puffanást. A törött ablakon keresztül a hideg januári szellő felrepítette művem papírjait, egyenesen ki az utcára. Lenéztem a néhai padlásablakból, és láttam a gyilkos holttestét a betonon, a testet körbeállták a járókelők, néhányan öklendeztek. Egy kisfiú észrevett engem és hangosan kiabálni kezdett, mire mindenki felnézett, néhányan gyanakvóan.

Rendőrök törték rám az ajtót. Ekkor megláttam egy kósza, de éles jégcsapot a párkányon, lehajoltam érte. Rájöttem, hogy nincs sok esélyem bizonyítani az ártatlanságomat, mivel új lakosként, egyedül egy olyan városban, ahol senki sem ismer, megtaláltak két holttesttel. Ez a jégcsap elég élesnek tűnik…