Davirion: Az utolsó rádióállomás

Éjszaka. Egy félhomályos rádióstúdió. A neonlámpa időnként vibrál. Régi keverőpultok, kábelek, kihűlt kávék. A falon repedések. Odakintről távoli robbanások tompa hangja hallatszik.

Üdvözlők minden hallgatót a ma esti adásban. Mindenki, aki Rodoszban lakik jöjjön a rádióállomáshoz.

Az adás után Arthur megkereste Wendyt.

      Szia Wendy. Leadtam a ma esti adást, aki hallotta tud a rádióállomásról.

      Nagyon köszönöm Arthur. Most már biztos, hogy ide talál a fiam.

Ahogy Arthur ment aludni, találkozott az asszisztensével Lucával.

      Ah Szia Luca. Pont veled akartam beszélni, hogy állnak a készleteink?

      Jóestét! Nem olyan jól, már csak négy napig bírjuk ki.

      Legalább még van ivóvizünk és áramunk.

      Igen, de én már nagyon álmos vagyok. Inkább megyek aludni. Jóét.

Következő reggel mindenki hangos robbanásokre ébredt. Arthur egyből a rádióhoz ment, hogy leadja a reggeli adását, de mire odaért halk morze kód hangokat hallott. Egy SOS kódot hallott, arról szólt, hogy a harc a városért nem halad jól. Az ellenséges hadsereg utcáról utcára halad a városközpont felé. Amikor Arthur leadta a reggeli műsort kiment a többiekhez reggelizni. Amire kiért már szinte mindenki végzett csak hárman ettek még, és John játszott a körtemuzsikán.

      Jóreggelt mindenkinek! Még neked is John.

      Szia Arthur! Neked is Jóreggelt. Nagyon utálom ezt a helyet, Eléggé szűkös és depresszív.

A reggeli után pár órával egy hangos kopogást lehetett hallani az ajtónál.

      Ki lehet az?

      Nem tudom Wendy. Inkább ne nyissuk ki az ajtót, nincs semmink, amivel megvédeni magunkat csak egy csorba kés.

      De mi van, ha a fiam az?

      Jól van, nézzük meg, hogy ki lehet az. De csak most az egyszer.

Amit kinyílt az ajtó egy súlyosan sérült katona dőlt be az ajtón. A nap maradék része a katona foltozásáról szólt, de ez a katona nem Wendy fia volt. Estére már magához tért a katona.

      Szia! Arthur vagyok. Most a Rodoszi rádióállomáson vagy. Mi a Neved?

      Viktor százados vagyok.

Aznap este is SOS kódokat kapott. Ebben az üzenetben pár katona áldozat nevét kódolták le. Az áldozatok között Wendy fia is rajta volt.

Következő reggel Arthur megint SOS kódot hallott, de Luca is a közelben volt, ezért ő is hallotta, de nem tudott olyan jól Moze kódot olvasni, ezért csak pár részletet értett, de ami értett nem tetszett neki. Az adás után mindketten reggelizni mentek. Arthur egész végig csendben ült. Luca látta rajta, hogy valami nincs rendben.

      Arthur. Mi volt abban az üzenetben?

      Semmi fontos.

      Ne hazudj nekem.

      Hallottam én is pár szót. Visszavonulás… veszteség…

      Luca, néha jobb nem tudni dolgokat.

      És Wendy? Neki sem akarod elmondani?

Arthur letette a kanalát és fáradtan nézett Lucára.

      Mit mondjak neki? Hogy a fia valószínűleg meghalt valahol a város szélén? Luca nem válaszolt. Az embereknek remény kell.

       De a hazugság nem remény.

A nap nagy része csendesen telt. Odakintről néha lövések és robbanások hallatszottak, de a rádióállomás vastag falai tompították a hangokat. Viktor egész nap pihent. Wendy többször próbált beszélni vele a frontról, hátha látta a fiát, de Viktor mindig kitérő válaszokat adott.

Este Arthur újra a rádióhoz ült. A mai éjszakán is várjuk azok jelentkezését, akik menedéket keresnek. A helyzet stabil, a város nyugati részén sikerült visszaszorítani az ellenséges csapatokat.

Az adás közepén hirtelen recsegni kezdett a rádió. Arthur gyorsan lehalkította a mikrofont és figyelni kezdte a morzekódra.

SOS Északi kerület elveszett! túlélők menekülnek… ellenséges egységek közelednek a központhoz. Arthur arca elborult.

      Mi az?

      Már az északi kerületnél vannak.

      Az lehetetlen. Az tegnap még biztonságos volt.

Hirtelen egy újabb robbanás rázta meg az épületet. A lámpák villogni kezdtek. John idegesen rohant be a stúdióba.

      Mi a lópatkó volt ez?

      Tüzérség. --válaszolta Viktor az ajtóból. Már közel vannak.

      Mennyire közel? – Kérdezte Arthur

      Pár utca. – Válaszolt Viktor

A szobában hirtelen teljes csend lett. Wendy lassan Viktor felé fordult.

      Mondd meg őszintén. Van még esély rá, hogy a fiam él?

Viktor sokáig hallgatott,

      Nem tudom.

      Ez nem válasz. -– Könnyes szemmel mondta Wendy

      A fronton senki sem tud semmit biztosan. Te láttad őt?

Viktor lesütötte a szemét. Arthur azonnal tudta a választ. Wendy arca lassan megtört. Te láttad őt… igaz? Viktor végül bólintott. „Sajnálom.” Wendy hátralépett, mintha gyomorszájon vágták volna. „Nem… nem… az nem lehet.” Arthur felállt.

      Te is tudtad? -– kérdezte remegő hangon.

Arthur nem válaszolt.

Wendy nekilökte Arthurt a falnak. Minden nap hallgattam a rohadt adásaidat! Minden nap azt mondtad, hogy tartsunk ki!

      Nem akartam…

      Hazudtál nekem!

Luca közéjük állt.

      Wendy, nyugodj meg!

      Ne mondd nekem, hogy nyugodjak meg!

Wendy sírva kiszaladt a szobából. Hosszú csend következett. John törte meg először.

      El fogunk itt pusztulni.

      Kösz a biztatást –- mondta Luca.

      Ez nem biztatás, hanem tény.

Arthur lassan visszaült a rádió elé.

      Még működik az adó.

      És? –- kérdezte John.

       Amíg működik, addig van esély.

      Mire?

      Hogy még több ember idejöjjön meghalni?

Arthur nem válaszolt. Aznap éjjel alig aludt valaki. A folyosókon hideg volt, az áram egyre gyengébben működött. Hajnal körül teljesen elment a világítás pár másodpercre. Másnap Luca kétségbeesetten rohant Arthurhoz.

      Elfogyott az ivóvíz!

      Mennyi maradt?

      Talán egy nap.

Arthur a falnak támaszkodott.

      Akkor mennünk kell.

A többiek hamar összegyűltek.

      Kimenni? –- kérdezte John.

      Az öngyilkosság. – mondta Viktor

      Ha itt maradunk, szomjan halunk. -– mondta Luca.

      Az utcák tele vannak katonákkal – szólt Viktor.

      Van más választásunk? – kérdezte Arthur.

Senki sem felelt. Arthur az asztalra terített egy régi térképet.

      Van egy régi metróalagút a rádióállomás alatt, de nincs meg a kulcs, amivel ki tudjuk nyitni. Ha szerencsénk van, kijuthatunk a folyóig.

      És aztán? –- kérdezte John.

      Aztán megyünk tovább.

      Hova?

Arthur keserűen elmosolyodott.

      Bárhová, ahol még nem lőnek ránk.

Mielőtt elindultak volna, Arthur még egyszer leült a mikrofon elé. A többiek csendben figyelték. Itt a Rodoszi rádióállomás. Ha valaki hall minket… a város elesett. Nincs segítség. Aki tud, meneküljön. A szobában mindenki mozdulatlanul állt. Arthur mély levegőt vett. És azoknak, akik elvesztettek valakit… sajnálom. Kikapcsolta a mikrofont.

Pár másodpercig csak a rádió halk sercegése hallatszott. Aztán távoli lövések zaja közeledett az épület felé.

      Indulnunk kell –- mondta Viktor.

Arthur még egyszer végignézett a stúdión. A régi keverőpulton, a villogó lámpákon, a mikrofonon. Majd lekapcsolta az adót. A rádióállomás elnémult. És először hosszú idő óta teljes csend lett.