Felső Liza Szófia: A tölgyfa szekrény

A sötét éjben fel-felrobbant egy tűzijáték, majd ahogy csillagjait elszórta az égen, újra elfeketedett minden. Szilveszter éjjelén már éjfél felé közelített az óra, a jövő ígérete már ott lebegett az éjszakában. Egy idős hölgy kikönyökölt az ablakán és a hideg éjjelbe kémlelt. Ő Ms. Brown, aki egy éve egyedül él ebben a hatalmas, üres házban. Az ablakban ülve éppen az életén mereng, az elszalasztott alkalmakon, a be nem váltott ígéreteken és a felbukkanó lehetőségeken.

Ms. Brown körülbelül egy éve vált el a férjétől. A válás egyáltalán nem volt békés, de a mögöttük lévő évek sem. Ms. Brown úgy érezte, hogy a sok elnyomás, semmibevétel után most sokkal jobban kellene éreznie magát, de nem ezt tapasztalta. Ehhez nagyban hozzájárult az, amire sosem számított volna, hogy a válás után férje rátesz még egy óriás lapáttal az amúgy sem túl felhőtlen kapcsolatukra. Elkezdte kibeszélni Ms. Brownt és álhírekkel próbálta a saját maga oldalára állítani a családtagjaikat, távolabbi rokonaikat. Ők pedig készségesen megbíztak benne és elhitték a sok téves információt.

Ms. Brown becsületén hatalmas csorba esett és mindenki megszakította vele a kapcsolatot.

Azóta eltelt egy teljes év, és ő egyfolytában egyedül volt. A napjai mindig ugyanúgy teltek, a hetei egybemosódtak, a hónapjai egyformává váltak. Nem látta értelmét a mindennapjainak. Így aztán most, szilveszter éjjelén megfogadta, hogy változást hoz az életébe és az lesz a célja, hogy újraformálja az emberi kapcsolatait. Egyszer csak egy gondolat születik meg az agya egy rejtett szegletében. Egy hatalmas családi találkozó, aminek a vége egy megható békülés lenne. Ahogy eljátszott ennek a gondolatával, lassan megjelent előtte a családja képe, ahogy közösen ülnek az ebédlőasztalnál és egymással beszélgetnek. Az álomkép önkéntelenül mosolyt csalt az idős hölgy arcára. Majd hirtelen feleszmélt a gondolatai közül és elkezdte tervezni az ötlete részleteit.

Az este időpontjának a január 20-át tűzte ki, így majdnem egy egész hónapja volt felkészülni rá. A szervezés közben egyfolytában kételyek egész hada verekedett egymással a szívében. Nem tudta, hogy eljön-e bárki, és ha igen, akkor milyen hangulatban fog telni az este. Végül elnyomta ezeket a kis hangokat magában és csak reménykedett, hogy mindenki eljön és remekül fog sikerülni ez a különleges alkalom.

Hamar elérkezett a nagy nap. Ahogy az est leszállt, elkezdtek érkezni a vendégek. Mindenki eljött. Mindenki, kivéve a volt férj. De ennek Ms. Brown csak örülni tudott, mert így legalább megnyugodhatott, hogy senki nem fog keresztbe tenni neki. Csak egy baj volt, viszont az elég komoly. A házban egész végig síri csönd honolt, senki nem beszélgetett vidáman, senki arcán nem volt mosoly. Mindenki ideges és feszült volt. Ms. Brown próbálkozott témákkal, de valahogy mindegyiknek köze volt vagy a váláshoz, vagy a férjéhez. A fejében közben végig az járt, hogy ennek a kellemetlen helyzetnek az oka biztos a bizalom hiánya lehet, hiszen már senki nem bízik meg benne. Úgy gondolta, hogy a teljes őszinteség majd mindent megold. Ugyanis volt itt még valami...

Ms. Brown három gyermeke közül egyikőjük, Suzan, örökbefogadott volt. És hiába voltak már 25 év felettiek a gyermekei, ezt senki nem tudta az asztalnál ülők közül, csak ő. A volt férje soha nem akarta elmondani nekik, így csak ők ketten tudták mindvégig. Ám most kibukni látszott Ms. Brownból ez az igazság is. Ahogy végignézett az arcokon, biztos volt benne, hogy ez egy helyes lépés lesz. Végre tiszta vizet önt a pohárba és megoldódik minden. Azt gondolta, hogy ha ezt a titkot végre felfedi, a családtagjai végre rájönnek, hogy semmi sem igaz abból, amit a férje mondott nekik a válás után. Rájönnek, hogy ő végig csak jót akart nekik és nem állt szándékában titkolózni. Ahogyan azt sem szerette volna, hogy magára haragítsa a rokonait. Sőt még elválni sem akart, mert tudta, hogy ez nagyon megviseli majd őket. De már nem bírta tovább férje lenéző viselkedését és gyűlölködését.

Az asztalnál ülők érezték, hogy mondani készül valamit. Páran még rá is pillantottak, de szemkontaktust senkivel sem sikerült felvennie. Ekkor egy utolsót sóhajtott, majd belevágott.

Beszéde alatt látta, hogyan kerekednek el a szemek és hogyan ül ki mindenki arcára a döbbenet. A mondanivalója végén egyszerűen csak lehajtotta a fejét és csendben nézett maga elé. Nem bírt a többiekre nézni. Ahogy ült lehajtott fejjel, hirtelen egy szék csikordulása törte meg a csendet. Grace volt az, Ms. Brown legidősebb gyermeke. Grace a döbbent Suzanhoz lépett és felhúzta őt a székéből, majd elindultak csendben kifelé. Ekkor mindenki, mintha csak álomból ébredtek volna fel, távozott. Félelmetes volt, ahogy csendben mindenki kivonult, otthagyva egyedül Ms Brownt. A ház előtt megcsikordultak az autók kerekei, majd szépen egymás után, mindegyik kifordult az udvarból.

Eltelt talán már egy egész hét is, mire Ms. Brown feleszmélt az este hatása alól. Egy reggel átsétált a nappaliján és megakadt a szeme a hatalmas tölgyfa szekrényen. Ez a szekrény tele volt az évek során összegyűjtött emlékekkel. Amikor a gyerekek még kicsik voltak, rengeteget utaztak a világ különböző tájaira. Volt itt mindenféle kő és kagylódarab és egyéb apróságok is, de voltak, amik igazi értéket képviseltek. Volt egy fekete macskaszobor Egyiptomból, egy körtemuzsika Magyarországról, egy mini Eiffel torony Párizsból és még sok egyéb más is. Ahogy Ms. Brown végignézett ezeken a kincseken, előtörtek a régi emlékei. Majd valahogy egyszer csak feltűnt neki, hogy minden van itt, minden helyről valami, ahol csak jártak, de a város ahol éltek, onnan nincs semmi. Sosem jutott eszükbe, hogy innen is betegyenek valamit a gyűjteményükbe, hiszen itt éltek, nem kellett semmi, hogy erre emlékeztesse őket. De most, hogy a családból senki nem lakott itt, csak Ms. Brown, most már kellett az emlékeztető. Ms. Brown rájött, hogy ezzel a gyűjteménnyel ő nem sokat tud itthon egyedül kezdeni. Kitalálta hát, hogy elküldi ezeket a családjának, mindenkinek azt, ami Ms. Brown szerint a legkedvesebb számára. És mindenkinek a csomagjához hozzárakott még valamit. Innen a városukból egy kis ajándékot, ami örökre emlékezteti majd őket a hazájukra. Egy ascoti lópatkót. Hiszen ez a város a lóversenyeiről híres, és ők is mindig szerették ezeket az eseményeket.

Ms. Brown ezekkel a csomagokkal már nem akart semmilyen békülést elérni. Egyszerűen csak úgy érezte, hogy családtagjainak joguk van ezekre a tárgyakra. és nem tarthatja meg őket önző módon magának. Így aztán elküldte a csomagokat, de ahogy azt várta is, nem érkezett rá semmi válasz.

De akkor sem bánta meg, hogy elküldte, ugyanis körülbelül 15 év múlva valaki kopogott az ajtón. Ms. Brown nem sietett ajtót nyitni. Komótosan sétált le a hosszú márvány lépcsőn. Az elmúlt években megöregedett, járása lelassult. De ha tudott volna, akkor sem sietett volna, hiszen azt hitte, hogy csak valami jelentéktelen, nem fontos üggyel keresik meg. A kétszárnyú tölgyfaajtóhoz érve lassan elfordította a zárban a kulcsot. De ahogy kitárta az ajtót, teljesen más tárult a szeme elé, mint amire számított. Egy fiatal lány állt előtte és ráemelte tekintetét, majd megszólalt: Jó napot kívánok! Én vagyok az unokája, Suzan lánya.