Felső Liza Szófia: Felcserélt életek

Egy vonat száguldott a sötét éjszakában. Messziről csak egy hosszú fénycsíknak tűnik, ami elsuhan a táj szürke árnyai közt. Az észak felé tartó vonat kívülről békésnek látszik, de belül zsibongva zajlik az élet. Az emberek fel-alá mászkálnak és gyerekek rohangálnak a lengő ajtók között, egyikük grabancát épp most csípte be az ajtó. Páran a hálókabinjukban alszanak, de a legtöbben az étkezőkocsiban foglalnak helyet. Egy idős hölgy újságot olvas a 132-es kocsiban. Vele szemben egy úr horkol, kalapja belecsúszik a szemébe. Mellette egy fiatal lány ül összeroskadva az ülésen. A saját életén töpreng, hogy milyen volt és milyen lett. Régebben boldog volt és népszerű. Az iskolában mindenki vele akart barátkozni, még a tanárok is kedvelték. Otthon pedig a szülei szeme fénye volt, szinte hercegnőként élt, egy londoni házaspár egyetlen lányaként. Ahogy kifelé tekint az ablakon, onnan csak saját összetört tükörképe néz vissza rá.

Egy ugyanilyen tekintet néz bele az éjszakába, csak épp több száz mérföldre onnét, Londonban. Viszont ez egy boldog tekintet, hiszen most érte el azt, amiért hónapokon keresztül küzdött. Az ő életében most következik az a rész, ami a másikéban véget ért.

A két lány tekintete pár hónappal ezelőtt, egy iskola folyosóján találkozott először. Ahogy egymás mellett elhaladtak, épphogy csak egy pillanatra néztek össze, hiszen nem ismerték egymást. Az egyikük a barátaival volt és éppen az udvarra tartottak egy jó kis beszélgetésre. A lány a társaság közepén lépkedett, szőke haja elegánsan fonott, ruhája makulátlan, letisztult. A másik egyedül van, lehajtott fejjel sétál az ellenkező irányba. Haja kócos copfba fogva a tarkóján, végei színesre festve. Fején kapucnis pulcsija, lábán bőszárú, szaggatott farmert hord. Ez az első napja itt. Az előző sulijából kicsapták, ahogy az azelőttiből is.

Pár nap múlva, amikor az új lány kilépett az iskola kapuján, egy hölgy várta az épület előtt. Azért jött, hogy visszavigye az árvaházba. A lányt Miának hívták és négyéves kora óta a londoni gyermekárvaház lakója. Az itt töltött 12 év alatt már teljesen kiismerte az épület minden zegét és zugát. Ő volt a gyerekek közül legrégebb óta itt. Bár már többen is örökbe fogadták, még a próbaidő lejárta előtt visszahozták. Kisebb korában még csak a hisztis és akaratos jellemére, később már szándékos rosszakarására, gonoszságára hivatkozva. A lányt senki sem kedvelte, ahogy ő sem szeretett senkit. Az árvaházat is utálta, de akárhány szökési kísérletet is tett, mindig rajtakapták és visszahozták.

Egy nap azonban egy új ötlet kezdett formálódni a fejében. Ez a nap volt az, amikor először járt az új iskolában és találkozott a másik lánnyal, Abigaillel. Valamiért elkezdett egyre jobban kutakodni utána. Irigyelte a lány népszerűségét, barátait, gazdagságát, és hogy szerető családban él. Ahogy messziről egyre inkább megismerte Abigailt, Mia hasonlóságokat fedezett fel  maguk között. Ezt mások nem láthatták, pedig külső tulajdonságok voltak. Mia viszont tudta, hogy a festett haja, fura ruhái és durva sminkje mögött hogyan néz ki ő. Rájött, hogy azt a pici közöst bennük, amit felfedezett, a saját javára tudja fordítani. Levágta a haját ugyanúgy, ahogy Abigail hordta, így elvesztette színes tincseit. Elkezdett hasonlóan öltözködni és sminkelni is. Még a beszédét, mozdulatait és testtartását is elleste tőle. Abigailnek először fel sem tűnt, hogy lett egy hasonmása az iskolában. ­Ő nagyon jól elvolt a barátai körében és nem nagyon foglalkozott másokkal. Ám egy nap észrevette, hogy egy-kettő barátja már nincs vele olyan sokat, mint régebben, mégis úgy csinálnak mintha semmi sem történt volna. Ráadásul úgy tesznek, mintha Abigail mondott volna olyan dolgokat, amikre ő világosan emlékszik, hogy sosem ejtett ki a száján.

Abigail egyre több ilyen változást érzékelt maga körül, főleg a barátaival kapcsolatban. Egyre több furcsa helyzetbe keveredett. A barátai délutáni programokról beszéltek, ahova állítólag együtt mentek el pár napja, de Abigail tudta, hogy ő igazából nem volt ott. Ennek ellenére belement a játékba, azért is, mert nem mert szólni, nehogy hülyének nézzék, meg amiatt is, mert ki akarta deríteni, hogy mi folyik itt.

Egy nap aztán rájött az igazságra. Épp a mosdóból lépett volna ki, amikor észrevette, hogy a két legjobb barátnője egy idegen lány társaságában sétál az iskola folyosóján. Lopva figyelni kezdett, és amikor szemből meglátta őket, elállt a lélegzete. Az idegen lány megszólalásig hasonlított rá, mintha csak tükörbe nézett volna. Abigail teljesen lesokkolódott, alaposan át kellett gondolnia a dolgokat, hogy mindent rendesen megértsen.

Ez a lány miatt viselkednek mostanában olyan furcsán a barátai. Ő megy velük délutánonként a programokra is, amikről ő nem tudott. Miközben ezen törte a fejét becsengettek, így gyorsan el kellett sietnie órára, de másnap szünetben ugyanezen töprengett. Mégis hogyan tudta ezt Mia kifundálni. A lány nevére egy iskolai táblázatban bukkant rá. Abigailnek nem is az volt érthetetlen, hogy a lány ugyanúgy néz ki, mint ő. Hiszen hasonló ruhákban, sminkben és stílusban bárki tud járni, aki legalább egy picit is hasonlít rá. Mondjuk az azért elég érdekes, hogy a legrégebbi barátait hogyan tudta átverni. De Abigail inkább arra volt kíváncsi, hogy hogyan tudott Mia olyan helyzeteket előidézni, amikor ő nem volt ott, de mégsem volt fura, hogy újra felbukkan, és hogy eddig hogy nem bukott le. Végül is arra jutott, miközben az eperleveleket tépdeste le a tízóraira hozott epréről, hogy Mia egy nagyon okos, agyafúrt és ravasz lány lehet, akinek ráadásul nagy a szerencséje is. De igazi, ésszerű magyarázatot nem talált rá. És azt sem tudta, hogyan szüntetheti meg ezt a helyzetet.

Pedig ez még csak a kezdet volt. A dolog egyre jobban elfajult. Amikor Abigail kipróbálta, hogy mi történik, ha másfajta ruhákban és stílusban jön iskolába, csak azt érte el, hogy a barátai rá sem ismertek, így egész nap Miával voltak. Abigail kezdett egyre jobban kétségbeesni. A két lány szerepe egy hónap alatt szinte teljesen megfordult. Mia lett a menő, népszerű, míg Abigail egyedül volt és nem foglalkozott vele senki.

A szülei semmit nem vettek észre az egészből. Egyedül az új öltözködési stílusán akadt ki az anyukája. A szülei igazából egyáltalán nem foglalkoztak vele annyit és nem szerették annyira, mint ahogy az kívülről látszott. Egy nap az anyukája behívta magához. Kedvesen beszélt vele, de Abigailnek így is feltűnt, hogy anyjának megváltozott a hangszíne és igazából nagyon ideges. Ahogy ott ült a szobában, egy ősrégi írógép mellett, amin valamikor még a dédnagymamája írta leveleit, azt kellett hallgatnia, hogy anyjának milyen problémái vannak a mostani stílusával. De Abigail tudta, hogy már nem változtathatja meg, mert akkor hatalmas botrány törne ki és úgy tűnne, mintha ő bukkant volna fel másodszorra. Most már neki ilyen jelentéktelennek és magányosnak kell maradnia.

És szépen végig kell néznie, ahogy a barátai remekül érzik magukat Miával, és ahogy Mia lassan átveszi a helyét minden téren. Ahogy teltek a napok Abigailnek egyre romlott a hangulata, már a tanulás sem ment neki, sorra kapta a rossz jegyeket. A szülei ezért is egyre keményebben bántak vele és kimutatkozott az igazi jellemük. Abigaillel már senki sem állt szóba, úgy érezte teljesen egyedül van. Hétről hétre figyelte, ahogy Mia megvezeti az egész iskolát, de legfőképpen a barátait. Nem értette, hogy ők ebből, hogy-hogy nem vesznek észre semmit. Ahogy egyre jobban belesüllyedt a kilátástalanságba és az önsajnálatba, egyre kevesebb értelmét látta annak, hogy itt éli mindennapjait. Titokban elkezdett egy tervet kigondolni, ami egy utazásról szólt. Először csak egy álom volt, de egyre jobban megtetszett neki és már tett is érte, hogy megvalósulhasson. Vett magának egy vonatra jegyet, majd elkezdte egy hátizsákba összeszedni a legszükségesebb dolgait. Ahogy lassan készülődött, rájött, hogy ez a leghelyesebb, amit csak tehet. Elutazni és új életet kezdeni. Nem volt konkrét terve, hogy hova mehetne, egyelőre csak azt tudta, hogy Anglia északi része felé fog tartani. Az utat az évek alatt összegyűjtött zsebpénzéből tervezte kifizetni.

Miközben Abigail az utazásra készült, addig Mia egyre jobban érezte magát. Büszke volt és elégedett, hogy terve ilyen gyorsan sikerült. Tökéletesen elvolt, nagyon jól érezte magát, de tudta, hogy ez bármikor összeomolhat. Ezért is még mindig nagy figyelmet fordított Abigailre, hogyan bármikor tudjon gyorsan reagálni. Talán ezért is sejtette meg, hogy valamire készül a lány. De persze tele volt ötletekkel, minden esetre fel volt készülve. Így amikor végül Abigail rászánta magát és elszökött otthonról, Mia rögtön cselekedett. Meghamísított egy örökbefogadási hivatalos iratot, így azonnal elhagyhatta az árvaházat, és belépett Abigail otthonába. Abigail szüleinek fel sem tűnt, hogy új lányuk lett. Igazából csak örültek, hogy lányuk stílusa újra a régi. Mia teljesen beépült új családjába és maradéktalanul boldog volt. Abigail iránt semmi empátiát nem érzett, szíve jégcsapként zárkózott el előle és nem volt hajlandó átérezni a másik helyzetét.

Mindkét lány éppen belépett valami újba, olyanba, amit eddig nem tapasztalt. Az egyikük a magányból a társaságba, családba, a másik pedig pont fordítva. De azt egyikük sem sejtette, hogy a sorsuk jobban összeforr, mint azt gondolják.

Tizenhat évvel ezelőtt:

Egy londoni kórházban egy fiatal nő éppen világra hozta ikerlányait. Az orvosuk távozott a gyerekekkel egy másik szobába, majd hamarosan visszatért. De csak az egyikük volt nála. Együttérzően közölte a szülőkkel, hogy az egyik iker nem élte túl a világra jövetelt. A pár nagyon szomorú volt, de mivel az ikreknél ez gyakran előfordul, így nem gyanakodtak arra, ami igazából történt. Elkeresztelték a lányukat Abigailnek, majd távoztak a kórházból.

Az igazság viszont az volt, hogy az orvos magával vitte a kislányt és egyedül felnevelte. Nagyon rosszul bánt vele és mindenféle gyermekkísérletekhez használta. Az orvos halála után a lány végül árvaházba került.