Horvát Adél: Az üzenet

Még csak két hónapja beszélünk, mégsem tudnám elképzelni az életem Csongor nélkül. Minden megvan benne, amit egy ideális társban keresek: kedves, udvarias és persze jóképű, emellett pedig figyelmes is: első találkozásunkkor egy apró lópatkót ajándékozott nekem, hogy a jövőben mindig szerencsém legyen. Humorban sem szenved hiányt, és amikor csiklandik, olyan csodálatos a mosolya és a nevetése, hogy minden egyes alkalommal meghatódom. Ő a fény az életemben, és úgy érzem, sosem akartam még ennyire kapcsolatot.

Lépteink zaja elveszik a Rakpart lüktetésében. Körülnézek, és beszívom a különleges hangulatot. Csongor arcát a lemenő nap oly lágyan, oly narancssárgásan süti, hogy úgy érzem, azonnal elájulok. Tőlünk pár méterre népzenekar játszik, a hangszereket hangjuk alapján meg tudom állapítani: cimbalom és körtemuzsika.

-Nem megyünk oda? - kérdezem Csongit.

-Mehetünk - válaszolja vállat vonva.

Megcsörren a telefonom. 

-Megnézhetem? - pillantok könyörögve a fiúra. Tudom, hogy nem szereti, ha a telefonommal foglalkozom helyette, és különösképpen, ha a fiú barátaimmal üzengetek.

-Jaj Lilla, nem tudsz végre inkább velem foglalkozni? - firtatja.

-Lehet, hogy Anyu írt, és azt gondolja, halálos veszélyben vagyok - szándékosan kerülöm a tekintetét. Nem említettem otthon, kivel megyek, csak azt tudják, hova.

-Hát jó - sóhajtja Csongor. Felvillantom a kijelzőt. Nem anyukám írt, hanem Dani, aki nem csak a haverom, hanem az e...

-Ki az? - tudakolja a fiú.

-Á, csak az egyik osztálytársam. Semmi különös.

Valójában nagyon is különös volt. Azt nem néztem ugyan, mit írt, de furcsának találtam. Hiába vagyunk jóban, privátban nem írt, mióta...

-Nem kell wc-re menned? - érkezik a váratlan kérdés.

-Most, hogy mondod, de... - gondolkozom el. - Van a közelben?

-Aha, most jöttünk el mellette. Ott van - mutat hátra. Rábízom Csongira a cuccaim és arrafelé veszem az irányt. Valahogy nem bírom kiverni a fejemből az üzenetet: hat hónap után miért pont most írt Dani? Őszintén nem tudom, hogy érez a történtek iránt. Mióta vége, ugyanolyan jóban vagyunk, mint azelőtt. Ha visszamegyek, feltétlenül megnézem az üzenetet.

Csakhogy Csongi megelőzött. Annyira nyilvánvaló az arckifejezéséből ítélve. Hogy tehette?!

Várom a „kivégzést”. Sosem éreztem még tíz másodpercet ennyire hosszúnak.

-Egy szóval sem említetted, hogy van exed - szólal meg végül. - Azt meg végképp nem, hogy még mindig jó viszonyt ápoltok, és a tetejébe még rendszeresen el is jártok!

Nagyot nyelek. Ha elmondom neki az egész történetet, ez most nem történik meg...

-Nem kettesben járunk el - csak ennyit tudok kinyögni. - Velünk jön még Levi, Barna is, meg a többiek...

-Hogy bízzak meg ezek után benned? - sóhajt Csongi.

-És én? - nyertem vissza az erőmet. - Ki engedte meg, hogy elolvasd az üzeneteim?

-Azt gondoltam, alap, hogy nincsenek egymás előtt titkaink! - kiáltja a fiú.

-Hát szerintem a privátszféra fontosabb... Ja, és "csak úgy mellesleg", együtt sem vagyunk!

-Honnan szedted ezt a badarságot? - háborodik fel Csongi.

-Soha nem deklaráltuk - érvelek. - Anyukám nem is tud rólad!

-Az enyém sem - motyogja.

-Akkor mégis hogy képzeled ezt az egészet?!

Már a járókelők tömegén kívül, az út szélén állunk. Pillantásaimmal Csongi arcát, az érzelmeit próbálom fürkészni. Meghökkentnek, zavarodottnak tűnik. Dühös vagyok rá, amiért megnézte a privát üzeneteim, ráadásul sosem említette, hogy szerinte együtt vagyunk. Más körülmények között ez utóbbiért repesne a szívem, de most csak gombócot érzek a torkomban.

Mély levegőt veszek.

-De akkor most tényleg... járunk?

-Eddig ezt gondoltam, de így már nem tudom. Alig találkozunk személyesen, velük pedig nap mint nap időt töltesz, nemcsak az iskolában, hanem külön is. Ráadásul nekem erről nem is szóltál. Úgy érzem, a becsületemen esett csorba.

Tényleg nem szóltam neki. Azt gondoltam, még csak alakulunk, így nem szükséges erről tudnia, másrészt viszont nagyon féltem, hogy Csongi rosszallná az egészet, és emiatt nem jönne velem össze.

Abból, ahogyan Csongi viselkedik, érzem, hogy félelmem beigazolódott.

-Ha továbbra is összejársz velük, nem érzem, hogy megéri ebben a kapcsolatban maradnom.

Mintha egy gát törne át bennem: forró könnyek csorognak végig az arcomon.

-Elképzelni sem tudod, mennyire szeretnék veled együtt lenni, de...

-Akkor meg mire vársz? Írd meg a pajtikáidnak, hogy vége. Lilla, én úgy látom, lenne jövőnk, de ehhez meg kell szakítanod velük a barátságot.

Zokogok. Nem megy. Nem érzem helyesnek a kérést.

-Hagyd, hogy átgondoljam! - vetem neki oda, azzal a lendülettel pedig a partra rohanok. Leülök a járdára, a lábam pedig a semmibe lógatom. Nem tudom, Csongi meddig vagy hol vár, mit csinál addig, de nem is érdekel. Egyre csak áradnak a könnyeim.

Nem várhatja el tőlem. Fontos számomra a barátságuk. Annyi helyzetben támogattuk már egymást, annyi nehézségen mentünk együtt keresztül, egy kéthónapnyi beszélgetésért nem lenne igazságos feladni az egészet. Ráadásul valóban szeret, aki azt kéri, váljak meg érte a többi szerettemtől? Olyanoktól, akik igenis számítanak?

A folyó békésen áramlik a lábam alatt. A döntés megszületett.

Csongi egy közeli falnak támaszkodva telefonozik. 

-Átgondoltam.

Nagyon elfoglalt lehetett, mert mikor megszólaltam, úgy reagált, mintha a frászt hoztam volna rá. Most zavartnak tűnik.

-És? - látszik, hogy flegmának próbál tűnni, de valójában ideges.

-Ha valóban erre kérsz, akkor bármennyire is szeretnék veled járni, nem fogok.

Csonginak leesik az álla. Látom rajta, hogy egyáltalán nem ezt a választ várta.

-Te kérted, hogy válasszak - folytatom. -Ez a végleges döntésem.

Csongi válaszolna, de elejti a telefonját. Hajol érte, de én gyorsabb vagyok. A képernyő felvillan, ahogy felveszem. Üzenete érkezett, ám nem akárkitől…

-Csongi, mondd csak, ki az a Bea?

-Ő csak… Az unokatestvérem – hebegi, de én csak a fejemet csóválom.

-Az unokatestvérednek mi oka lenne meztelen képet kérni tőled? – ordítom. Magamat is meglepem, hogy már ezen sem vagyok lesokkolódva. Néhány járókelő ijedten fordul felénk. Csongi erre már nem tud mit válaszolni.

-És még te mondod, hogy a kapcsolat kulcsa a kölcsönös bizalom?!

Egy pillanattal később Csongi arcán pofon csattan. Gyorsan hátralépek, nehogy ő is ártani tudjon nekem, majd kijelentem:

-Volt kapcsolat vagy sem, a beszélgetésünket lezártnak tekintem!

Azzal futásnak eredek. Élvezem, ahogy a hajam lobog a szélben. Közvetlenül a partra vezet az utam. Leülök, a kis lópatkót a Dunába süllyesztem, és hagyom, hogy az áramlat tovavigye az emléket.