Horváth Adél: Erre vágytam péntek este?

Sűrűn lépkedve, magabiztosságot tettetve gyalogoltam. Nem gondoltam volna, hogy egyedül leszek itt, hiszen Krisztiánék invitáltak, így azt hittem, élvezhetem társaságukat. Mégis, hiába hívtam öt percen belül már másodjára, nem vette fel. Gyorsan, feszülten szívtam be a január végi friss, esti levegőt. A panelházak pereméről hosszú jégcsapok lógtak le, az utat pedig helyenként tükörsima jégfoltok borították. A sietségben arra is muszáj volt figyelnem, hogy el ne csússzak. Hirtelen eszembe jutott, hogy nem volt ilyen hideg tél Budapesten, mióta…

-Iza, Iza! – az út jobb széléről jöttek a kiáltások. A hangok irányába fordultam, és a két út közti dombon megpillantottam a társaságot, akiket kerestem, bár pont Krisztián nem volt ott.

-Egy jó tíz perce titeket kereslek! – kiáltottam fel, és félig megkönnyebbülve szaladtam hozzájuk. A kis csoport három osztálytársamból tevődött össze: Beniből és Zalánból, vagyis az ikrekből, valamint Dávidból, akivel baráti kapcsolatot is ápolok. – Hol van Krisztián? Azt hittem, őt is itt találom – érdeklődtem.

-Julival ketten sétálni mentek. Igazából utánuk indultunk, csak kicsit lemaradtunk – válaszolt Zalán, miközben ő és Beni belekaroltak Dávidba. – Na, Dávid, készen állsz arra, hogy lecsússz a korláton?

-Micsoda? – ekkor realizáltam, hogy a dombon állok, Dávid pedig valahogy nem tűnt önmagának. – Amúgy mennyit ittatok eddig? – kérdeztem csak úgy mellékesen, bár az igazi szándékom a fiú állapotának felderítése volt.

-Hát, pár sört, meg elfogyott egy teljes üveg tömény… - tűnődött Beni, miközben felsegítették Dávidot a korlátra.

-Figyi srácok, nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet lenne… - kezdtem bele, de már késő volt. Dávid kis híján leesett, de ami talán még rosszabb volt, hogy a következő pillanatban gyomrának egész tartalmát a betonra ömlesztette. Azonnal odaléptünk hozzá. Próbáltam előre dönteni a fejét, nehogy megfulladjon, mint anno…

Ekkor hasított belém először az érzés, hogy nem kellett volna eljönnöm. Csúnyán visszaéltem a szüleim bizalmával, valamint a helyzettel, hogy kettesben mentek vacsorázni, engem pedig egyedül hagytak otthon. Másfelől viszont most volt itt a lehetőség, hogy eljöjjek szórakozni. Csak ne pont ezen a környéken lennénk…

Placcs! Dávid a vadonatúj cipőmre hányt. Igyekeztem elrejteni az undorom, mire Beni és Zalán röhögni kezdtek. Feltehetőleg mindkettőnkön. Zalán Dávid elé állt, és a hátsóját mutogatta neki.

-Nektek elmentek otthonról? – hitetlenkedtem. Nem érkezett érdemi válasz.

-Haver, el kéne indulnunk. Fél 11-re várnak minket haza – nógatta Zalán Dávidot. Megragadta a két karját, és elkezdte felfelé húzni. Válaszul a fiú hányással borította be a kabátját. Beni újfent röhögött.

Ekkor új zajokra lettünk figyelmesek. Egy férfitársaság közeledett az úton. Nem találtam túl bizalomgerjesztőnek. Megvontam a vállam, és Dávidhoz fordultam.

-Megvagy még? – tudakoltam. Csak egy bólintással válaszolt. A tekintetem az ikrekre fordítottam, akik dulakodni kezdtek. Na, már csak ez hiányzott! Egy pillanatra sem akartam Dávidot egyedül hagyni, ezért inkább rájuk kiáltottam, hogy fejezzék be. Ám sajnos már késő volt. Teli torokból ordítani kezdtek.

-Mi a fene, TÉNYLEG ELMENT AZ ESZETEK??!! -keltem ki magamból. Az ismeretlen csapat felénk fordult.

-Jaaa, ez csak a szokásos. Otthon is szoktuk ezt csinálni…

Beni nem fejezte be a gondolatot, mert ekkor válasz érkezett:

-Van nálatok egy szál cigi?

-Nincsen, haver. De itt egy sarokra a bolt, ha kell, megmutatom – felelte Zalán. Erre a csoport hangosan felnevetett.

-Adtok nekünk pénzt? – szólt egy másik alak. A hanglejtésből ítélve nem nagyon maradt más választásunk, Beni azonban ellenállt.

-Nem.

-Dolgozzatok meg érte ti! – tetézte Zalán.

-Srácok, szerintem ideje mennünk… -próbáltam kihúzni az ikreket a helyzetből. – Dávid, jobb lenne indulnunk. Fel tudsz állni? – fejrázás volt a válasz. Eközben az ikrek még mindig kakaskodtak, de már nem voltak magabiztosak. Lassan hátrálni kezdtek.

-Dávid, muszáj lenne mennünk. Érted? – folytattam.

-Neeem… tudook… - nyöszörgött.

-Iza, ha kérik, hogy add oda mindened, akkor tegyél úgy! Még a szemüveged is áldozd fel! – kiáltotta Zalán, aki Benivel egyre gyorsabban távolodott.

-Hé, hova mentek? Dáviddal mi lesz? És velem?

Válasz azonban már nem jött tőlük, elnyelte őket a sötétség. Egyedül maradtam Dáviddal a helyi banda ellen.

-Nincs nálam pénz – vetettem oda nekik, de pocsék hazugság volt.

-Na, mi van, kislány, félsz? Ne aggódj, anyuci nem fogja megtudni, hova lett a pénzed – mondták nevetgélve.

-Gyere, Dávid! -  Azzal a két kezénél fogva megragadtam, felhúztam, és a hátánál támogatva elkezdtem az ellenkező irányba tolni. Bár tudtam, hogy nem egyenlőek az erőviszonyok, a remény kis lángja még pislákolt.

Könnyek gyűltek a szemembe. „Jó ég, mi lesz, ha elkapnak? Anyáék nem élnék túl lelkileg, ha elveszítenék a másik gyereküket, ráadásul ugyanazon a helyen. Vajon Dávid szülei mit szólnának? A fiú állapota rosszabb…”, agyaltam.

Hátranéztem, és még mindig azonos tempóban követtek.

-Gyerünk, Dávid, meg tudod csinálni! – motiváltam. – Tovább kell mennünk, nem kaphatnak el! – a fiú válaszul az út szélére hányt. Ellenőriztem, hogy közeledik-e még a banda. Változatlanul meneteltek felénk. – Induljunk, jönnek!

Dávid viszont nem mozdult. A szívem egyre csak zakatolt, de nem tűnt egyenletesnek, inkább egy írógép hangjára emlékeztetett.

Hirtelen ordítás hasított a csendbe. Bárhol megismerném a tulajdonosait: Beni és Zalán bődültek el az ismeretlen távolból. Kettőt pislogtam, és a banda már az ellenkező irányba tartott, immár futólépésben. Remegő kézzel húztam elő a telefonom, és rácsörögtem Julira.

-Ó, hála az égnek, te legalább felvetted! – sóhajtottam. – Gyertek ide az Eperlevél ABC közelébe, amilyen gyorsan csak tudtok. Dávid teljesen részeg. Vigyétek innen messze, vagy rejtőzzetek el! – már nem kaptam választ, mert villámgyorsan kinyomtam, és Dávidhoz fordultam.

-Megvagy még? – érdeklődtem. A jól ismert bólintásból vontam le a következtetést. – Figyi, Krisztián és Juli remélhetőleg mindjárt jönnek érted. Ne aggódj, biztonságban leszel. Addig is tárcsázom a rendőrséget.

Azt már csak gondolatban tettem hozzá, hogy a legutóbbi találkozásom is itt történt velük. Nem tudom, melyik a rosszabb: hívni őket, vagy szembesülni azzal, hogy egy szeretted miatt hívták ki. Remegő hanggal számoltam be a zaklatásról és egyben rablási kísérletről. Juliék pont a végére érkeztek.

-Annyira hálás vagyok nektek! – szipogtam.

-Mi folyik itt? Iza, minden rendben?

-Hívtam a rendőrséget - a többiek kérdő tekintettel néztek rám. Ekkor a hátuk mögött azonban sziluettek tömkelege vált ki a sötétből. – Nincs időm…

Nem fejeztem be a gondolatot: tüstént futásnak eredtem a helyi kocsma felé, ahonnan a többiek is eljöttek a történtek előtt. Ezt a helyszínt adtam meg a rendőrségnek is, ráadásul abban reménykedtem, hogy ott akár más emberek segíteni is tudnak majd nekem. Hátranéztem, és ijedten konstatáltam, hogy a banda is utánam eredt. Erőt gyűjtöttem, mély levegőt vettem, majd egy pillanat alatt duplára gyorsítottam. Nem futottam még ilyen tempóban tesin sem, a menzára sem: úgy éreztem, eggyé tudnék válni egy üstökössel. A panelházak elhomályosodtak, ahogyan elsuhantam mellettük; csak a kis pont számított az út végén. Úgy éreztem, semmi sem állíthat meg…

Mint az elvágott kötél, úgy torpantam meg hirtelen és rogytam a földre. Három alak tornyosult felém fenyegetően. Porszemméretűnek éreztem magam, és teljes testemben reszkettem, mint a nyárfalevél. „Hogyan… hogyan kerülhettek elém?”, fogalmazódott meg bennem a kérdés. A rejtélyre hamarosan fény derült: az öt üldözőm hátulról került mögém. Az egyikük a grabancomnál fogva húzott fel a földről, a nyakamat pedig megszúrta valami hegyes.

-Add ide mindenedet! – parancsolt egy ellentmondást nem tűrő hang.

-Egy rossz mozdulat, és ez – a másik férfi a késre mutatott – beléd fúródik.

Ördögien nevetett. Levettem a szemüvegem, az ékszereim, és a pénztárcámmal, valamint a telefonommal együtt átnyújtottam az első hang gazdájának.

-Nem gondoltam volna, hogy ez a kislány lesz a következő áldozatunk – szólt egy harmadik hang. – A részeg csávó kisebb munka lett volna. Nem is igényelt volna kést, elég lett volna hagynunk, hogy belefulladjon a saját hányásába, mint a többiek.

Mintha villám csapott volna belém. Az agyam még nem fogta fel, de a szívem már tudta. Minden az ő hibájuk, ami tizenkét éves korom óta velem történt. Az összes aprócska bánat, harag, szorongás.

-Ti öltétek meg a bátyámat is? – kérdeztem remegő hangon. – Öt éve itt szórakozott a barátaival. Hagytátok, hogy megfulladjon, majd leléptetek, mielőtt a rendőrség megérkezett?

Hangos nevetés volt a válasz.

-Komolyan azt hiszed, emlékszünk minden áldozatra? Tudod, hányadik leszel a sorban?

A „leszel” szóra összeugrott a gyomrom. Hát én is úgy végzem, mint a drága bátyám. Na jó, ő talán tehetetlenebb volt, de ugyanazon kezek által tűnök el a világról, mint ő. Mégiscsak összeköt minket valami.

-De hát mindenemet odaadtam… Nem mehetek most már? – kérdeztem elcsukló hangon.

-Nem kockáztathatjuk meg, hogy a rendőrség ránk találjon! – szólt a legvaskosabb.

Alig, hogy ezt kimondta, szirénaszó hallatszott.

-Máris jönnek! Józsi, szúrd le!

Iza egy pillanatra lehunyta a szemét, ám a vég nem jött el. Helyette szisszenések és undorító hang hallatszott. Odafordítottam a fejem. A legváratlanabb csapat állt ott: Krisztián, Juli, az ikrek és a hős Dávid, aki lehányta a késelőt.

-Iszkoljatok! – ordította a vaskos alak, de a sietség már mit sem használt. A rendőrség megérkezett, és egy kisebb hajsza után mindegyiküket bilincsbe verték.

Juli magához ölelt, Krisztián pedig csak megszorította a kezem. Miután kilihegtük magunkat, Beni órájára néztem.

-Te jó ég, mindjárt tizenegy! Hogy jutok haza a szüleim előtt?

A többiek megvonták a vállukat, bennem pedig megszólalt a belső hang: tényleg ez a legnagyobb gondom a történtek után?