Ítélethozó: Életem

Ahogy beülünk a taxiba elfog a rettegés, csak most jutott el a tudatomig, hogy mi történt. Látom Gergőn, hogy nagyon feszült, de ahogy mindig, most is próbál nyugodt maradni. Előveszi a telefonját a zsebéből és remegő kézzel írni kezd, megfeszíti az izmait, hogy magabiztosnak tűnjön. Inkább kinézek az ablakon és bámulom az elsuhanó tájat, ami elmosódik és összefolyik a szemem előtt. Csak azt nem értem, hogy ez az egész mégis hogy történhetett… Elkéri a telefonomat, feloldja, megnyitja az üzeneteinket és mutatja, hogy nézzem meg. Megértettem mit akar, így majd a sofőrnek semmi sem lesz gyanús.

Gergő:

sokan voltak a büfében?

most otthon vannak a szüleid?

és a nővéred?

mikor érnek haza?

Szonja:

lassabban!!

a büfé szinte teljesen üres volt, max 2 vendég, meg valaki a pultnál

Gergő:

megláttak téged?

Szonja:

a pultos igen, a többiek talán

Gegő:

a talán nem elég!!

Szonja:

figyelj az van, h nem tudtam, h ez fontos lesz

ezért egyáltalán nem figyeltem, oké?

de az nem segít, h ezt csinálod!

Gergő:

bocs

tudom

de nagyon nagy szarban vagyunk

Szonja:

tudom

Gergő:

el kell tűnnünk az országból, lehetőleg minél előbb

Szonja:

tudom

senki sincs otthon

Anyáék valamikor 4 körül érnek haza, Hanna pedig hatkor

Gergő:

oké

akkor most mindketten hazamegyünk, összepakolunk mindent

lehetőleg senki ne vegyen észre minket!

és ne hagyjunk nyomokat!!!

erre az egészre összesen három óránk van

utána találkozzunk az Ikrek szobornál!

rendben?

Szonja:

Oké

Elteszi a telefonját, még mindig nagyon feszült, próbálja leplezni, de én látom rajta. Egy éve vagyunk együtt, és most el kell szöknünk az országból. Bármi is történt igazából, a rendőrség szemében mindenképpen bűnösök vagyunk, nincs alibink, de nem ez a legrosszabb, hanem hogy láttak is minket ott, legalábbis engem biztosan.

Gergő közel hajol, megölel és nagyon halkan a fülembe súgja, hogy nem lesz semmi baj, nyugodjak meg, viselkedjek természetesen és még véletlenül se hagyjak semmi üzenetet, mert félő, hogy lenyomoznak minket. Bólintok tudtára adva, hogy megértettem.

A taxis szerencsére nem figyel, azt gondolja egy átlagos tinipár vagyunk, akik azt hiszik a szerelemük örökké fog tartani, hogy soha nem hagyják majd el egymást, hogy együtt fognak megöregedni és hogy azt beszéljük meg éppen az autó hátsó ülésén egymást átölelve mennyire szeretjük is egymást.

Most valami sokkal komolyabbról van szó, mert ma olyan dologban volt részünk, amit soha nem tudunk majd elfelejteni és kísérteni fog álmunkban a tudat, hogy ezt mi tettük. Ha ez a nyilvánosság számára kiderül, akkor mások szemében sem leszünk már ugyanazok az emberek, akik voltunk előtte. És azt is tudom, hogy ha elkapnak minket, akkor mindenképp mi fogunk bűnösnek számítani. Nem fog ellenünk vallani senki csak a szemmel látható tények. Nem tudjuk menteni magunkat, mert nem menthet fel minket semmi, mert a nyomozók csak a következményekből fogják értelmezni az előtte történteket. Mert itt mindenkit csak a végeredmény érdekel, az odavezető út nem…

A taxi nálunk áll meg először, Gergő megfogja a kezemet és emlékeztet, hogy az Ikrek szobornál találkozunk 11-kor. Ahogy a kezével az enyémet fogja, érzem, hogy valamit a tenyerembe csúsztat. Észrevétlenül elveszem és zsebre teszem, pontosan tudom, hogy mit. Egy eperlevelet. Onnan! Megcsókol és kiszállok az autóból, elhajtanak. Az egyetlen fizikai emléket arról, amit ma reggel tettünk berakom a pénztárcámba, hogy meglegyen, valahogy úgy érzem fontos, muszáj emlékeznünk. Ha hagynánk, hogy mindent elfelejtsünk, akkor még nagyobb szörnyetegek lennénk. A többi emlék belülről úgyis felőröl minket.

            Belépek a házba, abba a házba, amibe születésem óta lakom. Itt nőttem fel, ez a hely magába foglalja az életemet. A szüleim telerakták mindenféle értékes kacattal, mármint régiséggel, az egész lakás úgy néz ki minta valami múzeum lenne. Nagyon fontos szabály volt, amit a nővéremmel már háromévesen tudtunk, hogy semmihez sem szabad hozzáérni. Ezt valójában nem tartottuk be, ha senki nem látta, csak azért is végig simítottuk a kancsókat, szobrokat festményeket és könyveket, mert meg volt tiltva. A kedvencünk mindig is az írógép volt, kifejezetten figyelmeztettek a szüleink arra, hogy nem lehet hozzáérni, mert iszonyú értékes és később még többet fog érni. Még a festékszalagot is benne hagyták, hogy biztosan ne sérüljön a szétszedésnél, nagyon érzékeny szerkezet. Persze ezt nem jól tudták, mert mi rendszeresen játszottunk vele és elég strapabírónak mutatkozott. A nappali ajtaja mellett volt egy ősöreg tölgyfa asztalon. Hannával kitaláltunk egy olyan játékot, hogy mindig, amikor elmegyünk mellette egy-egy szót gépelünk vele, de nagyon fontos volt, hogy Anyáék ne tudjanak róla, mert iszonyúan kiakadtak volna ezen. Minden alkalommal, amikor lenyomtunk egy betűt az látszott a festékszalagon, így tudtunk titkos üzeneteket váltani egymással. Mindvégig észrevétlenek voltunk, sosem tudták meg.

            Furcsa úgy lenni itt most, hogy soha többet nem jöhetek ide vissza. Rémisztő, hogy itt kell hagynom a családomat, a barátaimat, a sulimat és mindent, az egész életemet.

            Berohanok a konyhába és keresek egy üveg bort, kinyitom a palackot és nagyokat kortyolva iszom az üvegből, nem bírom tovább. Egyszerűen nem bírom ezt az egészet. Pakolnom kellene, de borzasztóan érzem magam a történtek miatt. Ebben a pillanatban megcsörren a telefonom. A rettegés egészen a csontomig hatol és hideg kézként szorítja össze a tüdőmet. Mi van, ha máris rám találtak? Elkapták Gergőt? Vajon köpött rólam? Még elmenekülhetek? Van még időm? De mi van, ha Anya az? Mit mondjak neki? Hogy figyelj, a te kedves 18 éves lányod ma reggel…..

            Meglátom Gergő nevét a kijelzőn, egy pillanatra megkönnyebbülök, aztán rájövök hogy lehet, hogy azért hív, mert körbevették a rendőrök.

            Felveszem, megkérdezi hogy minden rendben van-e. Erre nem nagyon tudok válaszolni, mert nem, semmi sincs rendben. Megkér, hogy semmisítsem meg a telómat, mert simán lenyomozzák, hogy mikor hol vagyok, azt mondja nagyon szeret és minden rendben lesz. Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz, ha el is tudunk menekülni, akkor sem leszünk már ugyanazok az emberek, mert amire feldolgozzuk ezt az egészet és nem lesz minden nap egy kínszenvedés belenézni a tükörbe és egy szörnyeteget látni, arra megöregszünk és egy csomó minden elmúlik már.

            Miután letesszük a telefont még iszok néhány kortyot a borból, aztán leveszem a telefonom tokját és tiszta erőből hozzávágom a falhoz. Otthagyom a földön és nekiállok, elpakolni néhány olyan dolgot, amire szükség lehet a meneküléshez és megpróbálok elbúcsúzni a háztól. Mindezt a maradék bor társaságában. Egyébként nem szoktam inni, nem is szeretem az alkohol ízét, de most úgy érzem, más már nem segíthet.

            A pakolást gyorsan elintézem, csak bedobálok a bőröndömbe néhány ruhát, nem is érdekel milyenek, már semmi sem érdekel. Járkálok a házban, amit annyira jól ismerek. Kicsit szédülök, pedig nem is ihattam olyan sokat.

            Hanna szobájába is bemegyek meg kell támaszkodnom az ajtófélfában, mert a lábaim valahogy nem akarnak megtartani. Hannánál mindig minden szét volt dobálva és ami éppen kellett volna neki azt soha sem találta meg. Az én szobámban mindig is rend volt, szerettem a rendszert és azt, hogy nem lépek folyton ruhakupacokra meg használt zsepikre.

            Ahogy Apáék szobájába érek, elémtárul a legrondább dolog az egész házunkban, de nekik mégis annyira tetszik, hogy a hálószobába rakták. Ez a borzalom nem más, mint Don Grabanc. Ez egy festmény, amit valami híres magyar pali festett, de ami nálunk van azt hiszem csak valami szintén nagyon értékes másolata az eredetinek. Nem értem miért szeretik annyira az emberek, valami bácsi van rajta, de nagyon szarul van megfestve, meg nem is arányos, meg semmi. Meg amúgy is milyen szó már az, hogy grabanc? Azt hiszem kezd hatni az alkohol.

            Tovább megyek a nappali felé, a falon mindenhol festmények és egy bekeretezett vers, ez is valami szép izé és Anyáék oda vannak érte, aztán gondolták kirakják a falra.

            Ady vers, a címe az, hogy Jégcsap szívű ember. Vajon milyen lehet az, amikor valakinek jégcsap szíve van? Lefekszem a nappali padlójára és csak nézem a csillárt. Kiskoromban nagyon féltem a csillár alatt, mindig a falnak lapulva mentem el, hogy ne is legyen a közelemben. Ez azért volt, mert a Jégvarázsban Elza a saját jégpalotájában is ilyen csillár volt, és az egyszer lezuhant és majdnem eltalálta őt. Vajon Elzának is Ady-féle jégcsap szíve van? A verset annyiszor olvastam már, hogy fejből tudom.

Csonttá fagy az, akit szeretnek:

Minden csöpp vér, mely hull miatta,

Belekeményül jégbe, fagyba.

Bús szivek, kik engem szeretnek

S én dermedten jajgatok értök:

Mennyi vér-csöpp, megfagyott vér-csöpp.

Mint egy nagy, piros, véres jégcsap,

Csüggök szélén sok szív-eresznek,

Megfagynak, kik engem szeretnek.

Igen, pont ez van Elzával is, azért menekül el a jégpalotába, oda ahol jégcsillár van, mert fél hogy a szeretteinek miatta baja esik. Megfagynak, kik engem szeretnek. Nem akarom, hogy megfagyjanak, nem akarom! S én dermedten jajgatok értök…

A csillár felettem tényleg olyan mintha jégcsapokból állna össze, jégcsapcsillár, jégcsillár. Bármikor lezuhanhat, szinte várom a pillanatot! Elegem van ebből, el fognak kapni minket, nincs értelme bujkálni.

Gergő, igen vele még menekülhetek, együtt még megmenekülhetünk ettől az egésztől, elmehetünk, élhetünk boldogan szörnyetegként. Azt mondta az Ikreknél találkozunk, már biztosan üldöznek, óvatosnak kell lennem, mert vadásznak ránk, mindenki minket akar elkapni. Megértem én se akarnám, hogy egy újpalotai gyilkos pár szabadon garázdálkodjon a világban.

Felkelek a padlóról, odamegyek az írógéphez, már 5 éve nem írtam vele semmilyen üzenetet. Tudom, hogy Gergőnek igaza van és veszélyes lenne nyomot hagyni, de úgy érzem Hannának üzenhetek egy utolsót. Tudom, hogy titokban fogja tartani! Nem fog elárulni se ő, se az írógép. Önvédelem volt.

Végül a bőröndömmel kilépek az ajtón, belenyúlok a zsebembe és az egyetlen emlékeztetőt szorongatva indulok útnak. 5 perc múlva a szobornál leszek.