Kaszab Petra: Szerinted ki tett?

Figyelmeztetés

A “Szerinted ki tette?” mű nehéz témákat dolgoz fel. Mindenki csak a saját felelőségére olvassa el!

Az olvasó az alábbi tartalmi elemekre számíthat:

·         Erőszakos bűncselekmény

·         Párkapcsolati hűtlenség és válás

·         Pszichológiai trauma

·         Trágár nyelvezet

·         Disszociáció

·         Feszültségkeltő hangulat

Szerinted ki tette?

Írta: Kaszab Petra

“A válasz nem mozdult. Én kerültem meg.”

A hátamon feküdtem, mikor felébredtem. Több órát aludtam, de nagyon fáradtnak éreztem magam így is, kissé sajogott a fejem is. Felkeltem végül és megcsináltam magamnak a szokásos kávémat munkába menet előtt. A helyi rendőrségen dolgozom, a bűnügyi, nyomozó irodában. Nyomozó vagyok. Beértem, ám kicsit katasztrófa volt az irodában. Csak nem kaptunk egy új haláleseti ügyet? Általában akkor szokott ekkora lenni a felfordulás. Beültem az irodámba, mikor Ryan nyomozó kopogott, s lépett be az ajtón.

- Szia, Míra nyomozó! - köszönt, kezében egy akta volt.

- Helló, Ryan! Mi az? - kérdeztem és a dokumentumra mutattam.

- Ez itt az új ügyed. Ma kaptad meg, a főnök kérte tőlem, hogy adjam át neked. - tájékoztatott és a kezembe adta az iratot és távozott.

Vörös haja néha-néha kicsúszott a kalapja alól, fiatal, nemrég van itt nálunk, kb. két éve. A húszas éveiben jár. Tch, kezdő. Én már harmincnégy éves vagyok és már hét éve dolgozom itt. Először a rendőrök furcsán néztek rám, hogy nyomozónak álltam, mivel szőke hajam van. Ekkora faszságot, hogy ez miatt ítélnek el egy nőt. Mert egy szőke férfi nem lehet egy komplett idióta? A lényeg, hogy már kellőképpen tisztelnek, jobban is teszik a seggfejek. A legtöbb esetet nekem adják, mert már többször is bebizonyítottam, hogy milyen okos vagyok, ebben a városban már-már egy sztárnyomozónak számítok.

Fel nyitottam az aktát. Egy velem egy idős nő volt a képen. Arca deres volt, szívében egy nagy jégcsap található. Vér mindenütt.

Neve: Soléne Zserald

Származás: Franciaország

Születési idő: 1994. 10. 06., harminckét éves

Halál oka: Elvérzés, melyet a szívében látható jégcsap okozott.

Kinézet: Barna hajú, zöld szemű, kb. százhatvankettő centi a magassága, fehér bőrű, vékony.

Ahogy megláttam azt a jégcsapot a hideg rázott ki, teljesen libabőrös lettem, mint még sosem. Nem értettem, bármikor láttam egy holttestet képen vagy élőben sosem volt ilyen. Biztos csak a hideg miatt. Nem fűtenek itt vagy mi? Ránéztem az irodámban lévő radiátorra. Le volt tekerve. Hát ezért lettem libabőrös. Feltekertem és már is jobb lett. Gondolkoztam, s úgy döntöttem most azonnal meg is nézem élőben a tetthelyet. Oda is értem, ahonnan elvitték Soléne-t. A nyílt utcáról? Ez komoly? Mindegy is. Körülnéztem a tetthelyen. Azt mondták, hogy az áldozatot egy kupac eperlevél között találták meg. Még mindig ott volt a rakat eperlevél, amit vér borított. Nagyon...sok...vér. Felvettem a gumikesztyűt és megvizsgáltam a kupacot, de semmit nem találtam. Hazamentem és vettem egy meleg zuhanyt. Kiszállva a tusolóból, a csapnál egy jegygyűrűt találtam, hm érdekes. Felöltöztem és nekiültem az írógépemnek. Ugyanis, ha új esetet kapok mindig lejegyzem mit láttam és mit tudok. Egy óra eltelt, mikor csengetésre lettem figyelmes. Kinyitottam és Zyon állt egy csokor virággal a kezében.

- Sajnálom, Míra! - arckifejezése alapján valamit sajnál.

- Őőő... - szóhoz se jutottam. Lefagyva álltam továbbra is. Egy perc után kissé zavartan nézett rám, hogy nem beszélek, így elköszönt és távozott. Nem tudtam mit sajnál, de valami nagy dolog lehetett.

🔪

Másnap úgy döntöttem ki fogom kérdezni Soléne hozzátartozóit. El is köszöntem a kollégáimtól, tudattam velük hol leszek és elindultam. Előszőr a két legjobb barátnőjét látogattam meg. De túl ártatlanul viselkedtek, szerintem nem lehet az egyikőjük sem a tettes. Következő lépéseim az ikertesójához Rosalyhoz vezetett.

- Mit tudsz az ikertestvéred utolsó napjáról? Beszéltetek aznap? - kérdeztem, lábamat átvéve a másikra és egy jegyzettömböt fogva.

- Annyit, hogy vásárolni indult el. - válaszai rövidek, hangja lekezelő.

- Ő közölte veled?

- Nem, már hetek óta szóba sem állunk egymással, mert összevesztünk. - rágózott feltűnően, száját nagyra nyitotta rágáskór. Sminkje kicsit le volt folyva.

- Miért?

- Mert irigy voltam rá. Irigy voltam az életére. Hogy anyánk őt jobban szereti.

- Most is irigy vagy még rá?

- Neked aztán meg mi közöd hozzá? Ez a mi dolgunk. Most pedig jó lenne, ha elmennél a házamból! - mutatott az ajtaja felé.

- Rendben, nyugalom. Köszönöm az információkat. - elköszöntem és elmentem. Az anyjukhoz sétáltam, bekopogtam és beengedett. Rövid barna haja csomós volt, fekete köntösben volt, mint aki már mihamarabb túl akar lenni a temetésén.

- Milyen Solénnel a kapcsolata?

- Csodás volt, mindig is segítettem neki, akármiben is kérte a segítségemet. - válaszolta szipogva, nehéz levegővétel kíséretében.

- És mikor tudta utoljára a tartózkodási helyét?

- Hat napja. Otthon volt és dolgozott, azt mondta majd hétvégén átjön hozzám. Szegény kicsikém már nem tud többet átjönni. - Mondta és hatalmas sírásban tört ki. Simogattam a hátát, zsebkendőt nyújtottam neki és mikor megnyugodott tovább folytattuk a beszélgetést.

- Sajnálom Eva! Ígérem, hogy megtalálom a gyilkosát és rácsok mögé juttatom.

- Rendben, bízom benned!

🔪

Aznap este még az irodámban voltam, Soléne holttestéről nézegettem a képeket. A haja kócos és csomós, mintha valaki megtépte volna. Szinte megragadta a grabancánál fogva és rángatta. Szegény.

🔪

Harmadnap engedélyt kaptam a térfigyelő kamerák átnézésére. Nem haboztam, azonnal átvizsgáltam őket. Arra lettem figyelmes, hogy az eperlevél kupac mellett tíz méterenként eperlevelek voltak. Ez nem lehet végtelen, ugye? Elhatároztam, hogy újra kimegyek a tetthelyre és követem az eperlevelek nyomát, hisz mit veszíthetek?

Odaértem, a levelek után sétáltam, a hó már olvadozott, de a jégcsapok száma így is sok volt a hidegtől. Egy sikátorba értem és a látvány, ami fogadott elképesztő volt. Vértócsa, barna hajtincsek a földön, jellegzetes karmolások a falon. Úgy tűnik, hogy a gyilkolást itt hajtotta végre az elkövető. És ekkor minden beugrott.

* - Megcsaltál Zyon! Ezt sosem bocsátom meg!

* - Megtudnád magyarázni a barna hajtincseket a fésűmben drágám?

* - Jaj, higgadj már le szívem, most fél órával később értem haza, mint ahogy megbeszéltük, ez nem nagy ügy. - nyugtatni próbál, mikor már a düh szintem az űrben van.

* - Szóval Solénnak hívják a nőt, aki az ujjai közé csavart, most megvagy. - mondtam ki hangosan, miközben a férjem telefonjában kutakodtam otthon, egyedül. Erősen fújtam ki a cigarettafüstöt.

Pár órával később már az utcán pillantom meg az arcát.

* - Hé, ribanc! - kiáltok utána az utcán.

Megpofoztam, megfogtam a grabancát és a falnak löktem, letéptem egy jégcsapot és a szívébe állítottam.

* - Most nem menekülsz! A férjemmel enyelegtél, te lotyó! - kiáltottam az arcába, miközben rajta ültem és a jégcsapot szorongattam.

Elhurcoltam onnan, kikerülve a kamerákat egy eperlevél kupacba dobtam.

Az emlékek csak úgy pillanatképként jönnek fel a fejemben és a szemem elől. A szám enyhén nyitva van, szemeim tágra nyíltak, a pupillámról szerintem ne is beszéljünk.

- N.…Ne. Mi....mit tettem? - kérdeztem magamtól, könnycseppek folytak le a szememből, a két tenyeremet bámultam, ami brutálisan ölt, csupán a dühtől.

Ekkor már a rendőrök, a kollégáim álltak mögöttem. Mint kiderült, követték a nyomozásomat és ők láttak engem a kamerán, ahogy elhurcolom Solén-t.

- Míra Sontez, őrizetbe van véve. Önnek joga van hallgatni. Amit mond, azt a bíróságon felhasználhatják ön ellen. Jogában áll ügyvédet fogadni. Ha nem tud ügyvédet biztosítani magának, az állam rendel ki egyet. Megértette? A rendőrautóra nyomták le a fejem, hosszú szőke hajam szétterült az autón, miközben megbilincseltek. Nagyon durván bántak velem.

- Igen. - könnyeimet fojtottam vissza. Letartóztatva távoztam a helyről, ami után még én nyomoztam, de már más fog.

Beülve a járműbe nevetnem kellett. Egy kis kuncogás kicsúszott, nem bírtam megállni.

- Mégis mi olyan vicces? - fordult hátra Ryan.

- Bocsi, de nevetnem kell.  - jobban kijött a kuncogás, alig bírtam már.

- Min?

- Hogy megöltem azt a ribancot. - mosolyogtam kollégámra, aki már látszólag nem tekintett annak, majd hangos nevetésbe törtem ki, olyan jól esett.

- Kuss legyen! - kiabált rám, majd elhajtott.

Felkerültem a címlapra, az én ügyem volt a leghíresebb a városban: “Gyilkos nyomozó, aki a saját tette után nyomozott disszociatív amnéziásként[1].”

Vége... vagy mégsem?