Kaszab Petra: Vajon mit nyithat?

„Néha a múlt nem emlékekben tér vissza, hanem egyetlen különös tárgyban, amely nem hagyja, hogy tovább menj.”

Adott egy város, melynek neve Suncrest. Nem túl nagy, nem is nagyon kicsi. Itt mindig süt a Nap, és sohasem okoz csalódást az időjárás sem. Egész életemet idáig itt töltöttem és imádom. S nagy nap a mai, hisz kilenc év után, mivel megbeszéltem apukámmal, hogy ideköltözöm. Nemrég végeztem a középiskolával és jó lenne, ha már nem apuval élnék, hanem egyedül. Meg még azért, mert nagyon sok emlék köt ide anyához. Amióta meghalt, nem igazán tudok visszaemlékezni a dolgokra, amik akkor történtek, még mikor még élt. Édesanyám akkor halálozott el, mikor én tíz éves voltam. Rákban halt meg és mikor elhunyt az apám azonnal kerített egy új otthont, hogy ne itt lakjunk többé. Olyan gyorsan elköltöztünk, hogy kevés képet tudtam magammal elvinni vagy bármi mást, ami emlékeztetett volna akár a házra, akár anyára. Anyám akkor halt meg, mikor a legnagyobb szükségem volt rá, de mégis mintha egy kicsit félvállról vettem volna az egészet. Új volt az életem, de hamar megszoktam, hála a barátnőimnek, Liznek és Mindynek. Ők segítették eddigi utamat, ők is ezen a héten repülnek ki a fészekből. A lényeg, hogy most itt állhatok a rég nem látott ház előtt, ami az egész kiskoromat végig kísérte, és én egyszerűen nem emlékszem rá, mintha anyám halálával minden kiesett volna.

Bementem a házba, rend volt, nyugodtság és csend. A napfény minden ablakon beszűrődött, bevilágítva a házat. Káprázatos. Az egész ház megmaradt egy vintage stílusban, a falak, a bútorok. Felmentem a szobámba, ahonnan ellettek téve a gyerekkori cuccok. Egy ágy volt levendula mintás ágyneművel, pár ruhásszekrény, asztal, sminkes asztal tükörrel és egy tv. Az ággyal szemben volt a tv egy kisebb szekrényen. Az ágy mellett pedig a sminkes asztal és az mellett az asztal. Majd a ruhásszekrények sorban. A fal levendula lila színű. Letettem a táskáimat és elkezdtem bepakolni a ruháimat a szekrénybe. Miután azzal végeztem, gondoltam, felhívom a barátnőimet.

- Sziasztok! - köszöntem, mikor mindketten felvették.

- Szia, Elodie! - köszöntek és egyszerre integettek a kamera felé.

- Hogy vagytok? Mi újság? - tettem fel a kérdést, miközben leültem az ágyra.

- Minden szuper, nemrég költöztem be. - közölte Mindy.

- De jó! Én is. Már itt ülök az ágyon és már ki is pakoltam a ruháimat. – mondtam mosolyogva.

- És te, Liz? - kérdeztem, tőle, mikor épp egy ágyon feküdt.

- Én majd csak holnap fogok. - válaszolt.

- És milyen a ház? Nem érzed magad nosztalgikusan? - kérdezte Mindy.

- Nagyon szép, szinte olyan állapotban van, mikor itt hagytuk. Egyáltalán nem érzem magam nosztalgikusan, mert azt vettem észre, hogy alig emlékszem a dolgokra, és alig van emlékem bármiről.

- Szerintem nézz körbe alaposan, és biztos, hogy majd feltörnek az emlékek.

- Lehet igazad van. Jól van lányok, nekem mennem kell. Még kipakolok pár dolgot és szeretnék egy kicsit körbenézni.

Letettem a telefont, és kimentem az ágyból, és a táskámhoz nyúltam. A fürdőszobába mentem, és pakolni kezdtem. Körbenéztem, és eszembe jutott, mikor az anyám fürdetett, amikor még kicsi voltam. Mindig nevettem, amikor anyám hosszú fekete haja belelógott a vízbe, mert annyira arra figyelt, hogy engem mosdat, hogy nem vette észre. Hirtelen elkezdett hiányozni. A mosolya, a kisugárzása. Úgy érzem, nem igazán gyászoltam meg őt. Minden annyira gyorsan történt, és az események egymás után jöttek. A temetés, a költözés. Attól még mai napig megszoktam siratni, mert már nem lehet velem többé. Kipakoltam pár fontosabb dolgot is a fürdőben, ezután kimentem és észrevettem a padlást. Biztos, hogy találni fogok odafent olyat, ami segíti visszahozni az emlékeimet. Lehúztam a tetőtér lépcsőjét és felmentem. A padlás nagyon csorba volt benne megannyi régi holmival. Volt egy kis kupac különféle dolgokkal, leültem elé és kotorászni kezdtem. A por csiklandozni kezdte az orromat, ezután sikerült egymás után háromszor is tüsszentenem. Míg kutakodtam, végül egy lópatkó akadt a kezembe. A volt lovamé, Patricia-é volt. Ő volt az első és egyetlen, de eladtuk, miután megtörtént a legrosszabb. Tovább kutakodtam, és a halmaz legalján egy kulcs volt. Más, mint a többi, jellegzetes formáján megtapadt a szemem. Ezüst színű, rózsalevél futott körbe rajta és nagyobb is volt az általános kulcsoknál. Vajon mit nyithat? Lehet, hogy apám tudja. Lementem a padlásról és felhívtam édesapámat.

- Szia, Elodie! Mi a helyzet? Sikerült beköltözni? - hallatszódott apám hangja a vonal másik végén. Borostás arca egyből feltűnt a képernyőn.

- Szia, apa! Minden sikeresen zajlik. Képzeld, a padláson jártam és ezt a kulcsot találtam. Te tudod, mit lehet vele nyitni? - emeltem fel a kulcsot a kamera felé. De amint meglátta a kulcsot, mintha mintha hidegség ült volna ki az arcára.

- Fogalmam sincs, de jobb lenne, ha nem járkálnál a padlásra, már elég rozoga, nehogy bajod essen. - figyelmeztetett, majd körbe nézett.

- De...

- Bocsi, de most le kell tennem. Ne menj a padlásra többet! - mondta, majd lerakta.

Nem értettem. Miért vágott olyan arcot, mikor meglátta a kulcsot? Akkor is megtalálom, mit nyithatok ezzel. A padláson már körülnéztem, ott nem találtam semmi olyat. Akkor átfésülöm az egész házat. Hosszas keresgélés után se találtam meg azt, így kezdtem azt érezni bármit is lehet nyitni ezzel, talán nem idebent található.

Másnap is kutakodtam a házban, találtam pár olyan dolgot, ami kulccsal nyitható, de nem azzal, amit én találtam. Hezitáltam, de végül újra felhívtam az apámat.

- Szia, apa! Tegnap legalább két óráig keresgéltem és ma is tovább kutakodtam, de még mindig nem találtam semmit, amit ezzel a kulccsal tudok nyitni. Biztos, hogy ötleted sincs?

- Nem, nincs ötletem. De nagyon bolond vagy, hogy ennyi időt pazarolsz erre. Nincs jobb dolgod? - harsány hangja csak úgy visszhangot vert a levegőben.

- Nos, én csak nagyon kíváncsi vagyok, és biztos valami értékeset nyithat ez a kulcs, ha ilyen mintázata van. - közöltem, és közben ránéztem a kulcsra.

- Kész időpocséklás. Hagyd abba, én azt tanácsolom. Remélem, azóta nem jártál a padláson. Szerinted anyád örülne, ha ezt tudná? - mondta, miközben a cigijét nyomkodta el a hamutálban.

- Nekem nem időpocsékolás, és nem, nem voltam a padláson. - válaszoltam lehajtott fejjel.

- Akkor jó, remélem, mihamarabb rájössz, hogy mekkora ostobaság ennyi ideig keresni egy dolgot. - mondta és lerakta.

Akkor sem adom fel. Holnap folytatom.

Harmadnap megreggeliztem, elpakoltam a konyhában magam után és kora délután újra neki leselkedtem a keresésnek. Nagyon semmi újat nem találtam, amiért egy kicsit csalódott voltam. A fejemben újra és újra lejátszódott a pillanat, amikor megtalálom azt a dobozt, fiókot, bármit is, és elém tárul, amit rejt. Délután négykor elhatároztam, hogy egy kis szünetet tartok. Elfáradtam, úgy döntöttem, kimegyek az udvarra. Kiérve megpillantottam azt a fát, ami egy különleges helyet foglalt a szívemben. A mi körtefánk. Kisgyerekként mindig ez alatt a fa alatt játszottam, színeztem. Senki nem hitte, de szerintem a fa tudott zenélni. Ugyanis, mikor a szél megfújja a leveleit, egy kis lágy csilingelést lehet hallani. Én csak úgy hívtam körtemuzsika. De sajnos sosem tudtam bizonyítani senkinek ezt az észrevételemet. Megálltam a fa alatt, hallgattam, ahogy muzsikál. Közelebb álltam a törzséhez, és mikor felnéztem, egy ládát vettem észre. A garázsból hoztam egy létrát, amit már a hosszú keresésem alatt megpillantottam. Nekitámasztottam a törzsnek és felmásztam. Annyira nem volt magasan. Leereszkedés közben éreztem, ahogy a szívem egyre szaporábban ver, szinte biztos voltam benne, hogy a kulcs ezt nyitja. Leültem törökülésbe a láda elé, jobban szemügyre vettem, és a ládának ugyanolyan mintázata volt, mint a kulcsnak. Behelyeztem a nyílásba a kulcsot és a zár engedett. Kiengedtem egy diadalittas „ezaz”-t a fogaim között hisz már három napja ezt kerestem órákon át, és most végre megtaláltam. A ládában képek és bontatlan levelek voltak, hogy Evie Pereztől van, nekem jött, és a dátum két héttel ezelőtti. Evie, Evie, Evie, Evie... az anyám.

Ez valami vicc akar lenni? Felnyitottam a levelet és olvasni kezdtem a tartalmát.

“Kedves Elodie!

Evie vagyok még mindig, az édesanyád. Nem is tudom, miért írok még mindig neked levelet. Már évek óta próbálom veled felvenni a kapcsolatot újra. Vagy kidobod a leveleimet, vagy lehet, hogy meg sem kapod őket. Ami történt, azt nagyon restellem. Nem kellett volna titeket elhagynom, de apád mellett már nem bírtam. A veszekedéseink egy nagyon sötét irányba torkollottak, ami ellen már nem bírtam az iramot. Külföldre költöztem, most is itt élek. Nem tudom, hol laktok vagy laksz most, de nem adom fel. Ha mégis valahogy eljutott hozzád a levelem, és találkozni szeretnél, a borítékon van a címem.

Szeretlek, édesanyád, Evie”

Anya...nem is...halt meg? Hát apa, ezért akart lebeszélni erről. Vissza járt a házba, mert tudta, hogy anya leveleket küld nekem, és ő elrejtette őket ebbe a ládába. Hogy tehette ezt? Elhitette mindenkivel, hogy anya halott, és anya nem is tudja, hogy itt meg siratták az emberek. A szememből a könny kicsordult, mit egy újabb fájdalmas könny kísért, majd egy újabb, míg a levél szinte teljesen átázott.