Kiss Csenge: A másoló

Mint minden délután, betértünk az erdőbe sétálni. Ám most úgy döntöttünk, beljebb megyünk az izgalom kedvéért. A szünet épp csak megkezdődött, tengernyi időnk volt együtt bóklászni.

- Kár, hogy az utolsó órát végig kellett tanulnunk – mondta az egyik barátom, Márk, mikor már közeledtünk az ösvény végéhez.

Az erdő ugyanúgy nézett ki: sötét volt, öreg, és néhol kellemetlenül ijesztő. A fiatalsága csak az állatokban nyilvánult meg, bár ritkán láttuk őket. A fák sűrűn álltak egymás mellett, lombjuk pedig gátat állítottak a napnak. A végére érve letértünk az ösvényről. Egy dombon kezdtünk felfelé haladni, miközben Márk a megszokott módon rémisztő történetekkel árasztott el minket. Legjobb barátom, Liza szemével már kisállatok után kutatott. A dombtetőről beláttuk a hatalmas rengeteget. Fák amerre elláttunk. De ezután valami igazán hátborzongató dolog történt.

         A lejtőn félúton kiabálásra lettünk figyelmesek. A hang egyre erősödött, felénk közeledett. A domb alján egy férfi a bokrok közül kirohanva fellökött minket, de nem állt meg, a dombon viszont megbotlott és így mászva próbált tovább menni. Döbbenten néztünk utána, mikor egyszer csak elterült és nem mozdult. A mindig kíváncsi Bence pedig elsőként ment oda hozzá, hátha kell neki segítség. A férfihez érve azonban egyből vissza is szaladt hozzánk. Nyitott szemmel feküdt. Meghalt.

         Pánikolni kezdtünk, hogy mi történhetett vele, azon nyomban el akartuk hagyni az erdőt. A domb másik oldalán ellenben nem találtuk az ösvényt. Mindenfele mentünk, össze-vissza, de semmi.

- Na, eltévedtünk abban az erdőben, amiben eddig egyszer sem! – akadt ki Bence. – Ott van egy hulla és fogalmunk sincs, hol vagyunk! Mi van, ha ránk is vadásznak?!

- Bence, nyugodj meg – csitította Márk. – Csak rá hozod a frászt mindenkire.

- Mi lenne – vettem át a szót – ha megnéznénk, van-e nála térkép?

Erre mindegyikük lefagyott. Érthetően nem lenne okos döntés ott maradni, ahol bármi bármikor ránk vetheti magát. Félve ugyan, de jobb ötlet híján visszamentünk a holttesthez. Minden második lépésnél körbenéztünk, és egy tapottat sem mertünk eltávolodni egymástól.

A tócsává formálódó vér látványát kibírva találtunk a férfinél térképet, egy törött iránytűt meg egy fecnit is, rajta segélykérő üzenettel: „Csak én maradtam… Mindenki meghalt, a feleségem… Ez nem kímél… Segítség!”. Ettől megijedve a térképre szegeztük a tekintetünket, de semmi sem volt rajta egyértelmű. Mindegyikünk idegesen gondolkodni próbált, hogy hogyan juthatnánk vissza a városba, ám egyszerűen nem tudtunk másra figyelni.

Még ismerős terepen sem éreztük magunkat mindig teljes biztonságban, nemhogy most. Egyhelyben ragadtunk, lábaink szinte a földbe gyökereztek. Miután kicsit lenyugodtunk megpróbáltuk értelmezni a térképünket. Csomó krix-kraxot, sok fát és valami házszerű dolgot ábrázolt. Liza egyből rávágta, hogy az lesz a város. Tétovázva indultunk útnak. Bence örült a legjobban, hogy nem kell többet a hulla közelében lennie.

         A világosság felé törtettünk, hogy hamarabb meglássuk a házakat. Térerőnk nem volt, kettőnknek pedig le is merült a telefonja. Egymásra lettünk utalva. A hellyel egyáltalán nem találkozott még a szemünk, semmit sem ismert fel a környezetünkből, pedig már sétáltunk egy ideje.

         Az az érzésem támadt, hogy rossz irányba megyünk, kezdtem egyre nyugtalanabb lenni. A nap nyugovóra készült térni. A fenyők rémisztő alakokat utánoztak árnyékaikkal. Liza jött utánunk utolsónak, fokozatosan lassítva lépteit. Percek múltán még mindig félelemmel telve csak annyit hallottunk magunk mögül, hogy Liza beesett a bokrok közé.

- Jól vagy? – kérdeztem idegesen.

- Jól, ne aggódj – felelte, viszont a csuklóját látványosan megvágta valami.

Megkértem, hogy hadd tekerjek rá valamit, hogy ne vérezzen, de akkor erősebben kezdett verni a szívem. A csuklóján ugyanis Lizának egy eperlevélre hasonlító anyajegynek kellett volna lennie, és nem volt ott. Észrevette, hogy gyorsabban veszem a levegőt, ám letagadtam, hogy bármi bajom lenne. Miközben ő máshova figyelt, elmondtam ezt a többieknek. Bencével elhatároztuk, hogy óvatosan tartani fogjuk vele a távolságot, Márk ezzel ellentétben csak akkor hitte el, amikor már maga is látta, hogy Liza egyáltalán nem idegeskedik, pedig azelőtt nagyon félt. Hogy mi történhetett vele talán gondolni sem mertünk, és kezdtünk paranoiásak is lenni, mert akárhányszor valamelyikünk egy kicsit is távolabb ment a többiektől, ő mindig szótlanul odament hozzá.

Később a nap fénye már kezdett eltűnni a fák mögött, de eddig nem láttunk egy házat sem. Liza még mindig mögöttünk lépdelt. Néha-néha hátranéztünk. Egyik ilyenkor pedig Liza egy kisebb ágat tartott a kezében.

- Liza… - mondta Márk magabiztosságot erőltetve a hangjába. – Minek az neked?

Liza ránézett a kis ágra. – Csak ha meg kéne védenünk magunkat. – válaszolta.

Ismét félelemmel telve tovább mentünk. A fiúk lassacskán kezdték megfejteni merre megyünk a térkép alapján. A lábaim egyre fáradtak, ezért le is maradtam tőlük egy kicsit. Szólni akartam, hogy várjanak, ám akkor Liza grabancon ragadott és be akart húzni a fák közé. Nem járt sikerrel. A többiek felkapva fejüket a kiáltásomra odarohantak hozzám, körbenézve viszont nem látták sehol a „barátunkat”. A következő pillanatban egy reccsenésre lettünk figyelmesek, amire találomra kezdtünk szaladni az egyik irányba.

Addig futottunk amíg egy kis dombon le nem bucskáztunk. Bencének meg is sérült a bokája. Felállva, kettőnk telefonjaival világítva, magunk előtt egy igluszerű házat láttunk, amin a nagy hidegtől egy-két kisebb jégcsap tetszelgett. A bejáratnál egy régi lámpás állt, de még működött. Benyitottunk. Bent olyan érzés kerített minket hatalmába, mintha jégveremben lennénk. Egyetlen szoba volt, benne egy ágy, egy sütő, egy írógép és néhány bútor. Miközben feszülten nézegelődtünk, azon járt az eszünk, hogy már biztos keresnek minket. Az írógépben egy papírt találtunk, rajta egy be nem fejezett írással. Márk kivette és olvasni kezdte. „Ha bárki megtalálja ezt, én akkor már nem élek. El kell tűnnöd innen minél hamarabb! Ha kiléptél az ajtón, fordulj egyből balra és fuss ahogy bírsz, mert vadásznak rád! Nem tudom ki vagy mi ez, de nagyon nem akar jót. Tesz veled valamit amitől meg…” Itt ért véget a szöveg. Halálos csöndben hallgattuk végig. Bence kezdett egyre inkább kikészülni idegileg.

- Oké, lépjünk le – jelentettem ki félhangosan.

- Nem – ellenkezett Márk. – Az éjszaka kellős közepe van. Mind fáradtak vagyunk, éhesek és rémültek. Itt biztonságban lehetünk egy kis időre amíg összeszedjük magunkat.

Ezt hallván Bence az ágyon nekidőlt a falnak pihenni és mély levegővételek közepette próbált megnyugodni. Én is leültem, Márk pedig az egyetlen ablaknál állt őrt. A folyamatos meneteléstől már kellett, hogy ne használjam a lábam. A szívem még mindig hevesen vert a történtektől. Kis biztonságérzetünk is lett, most, hogy el voltunk választva az erdőtől. Márk egyre csak nézett ki az ablakon, mikor hirtelen felállt a székből és hátra lépett egyet.

-         Mi az? – kérdeztem.

Nem válaszolt azonnal. – Ha emlékeztek még a barátomra, akiről régebben beszéltem… hát, ő és én valójában ikrek voltunk. És nem tudom, hogyan, de láttam odakint elmenni…

- Szerintem ülj le, Márk – mondtam neki lesokkolódva. – Lehet, csak hallucináltál.

Márk már akarta is volna magyarázni, hogy biztos nem, ám akkor valaki kopogott az ajtón. Bence ijedtében a falhoz húzódott, Márk viszont az első tárggyal ami a keze ügyébe került megindult a bejárat felé. Mindkettőnket csendre intett, majd lassan kinyitotta az ajtót. Lélegzet visszafojtva néztük ahogy barátunk kilép a hideg éjszakába, körbenéz, majd még kijjebb megy. Egy-két percre mehetett el, de mi éreztük azt egy órának is. Mikor visszaért csak ennyit mondott:

- Mennünk kell!

- Most? – kérdezte Bence.

- Láttam valamit – hangzott a válasz. – Gyerünk, ne vesztegessük az időt.

Márk lépte át elsőnek a küszöböt, majd megvárta míg mi kiérünk.

- Te menj előre – fordult felém. – Én hátul maradok.

A telefonom lámpájával világítottam az utat magam előtt, Bence szintúgy szorosan mellettem, Márk pedig mögöttünk, kezében tartva a régi lámpást.

- Flóra… - szólt hozzám Bence. – Tudod, merre megyünk?

- Elvileg csak megyünk előre és elérjük a várost – mondtam.

A fák lombjai még mindig eltakartak mindent. Néhány helyen pár kis zörejt is hallottunk, de szerencsére csupán néhány erdei állat volt. Próbáltunk minél gyorsabban menni a sötétség ellenére is. A hely, ahol jártunk köves volt és kissé meredek. Már arra gondoltam, hogy ez az a domb lesz, amin az ösvényről letérve feljöttünk. Tartottam a tempóm, közben szememmel kutattam ismerős dolgok után. Bence ezzel szemben egyre lassabban jött utánam. A sérült bokája miatt a csúszós területen nehezebben haladt.

- Flóra, várj – szólt oda hozzám, ám mikor hátranéztem már csak foszlányokat láttam… mindkettejükből.

Azonnal rohanni kezdtem le a dombon. Már az sem érdekelt, ha nekimegyek valaminek, csak menekültem egyenesen előre. Már kezdtem fáradni mikor fényeket láttam. Nagyon megörültem, de még mennyire mikor az első házakat elértem. Végre biztonságban érezhettem magam.

Egy napig sem voltam otthon, másnap behívtak kihallgatásra, hogy elmondjam, mi történt. Elmondtam, amit tudtam, de azóta is gondolkodok azon, hogy mi lett a barátaimmal. Soha többé nem mentem az erdő közelébe sem. A hírekben pedig még mindig jelentenek eltűnt személyeket.