Kiss Csenge: Szabadság
A ménes mindennap vágtázott a hatalmas karámban. Egy lány az iskolából hazafelé menve mindig megállt a kapunál. Percekig nézte őket, aztán egy kötőfékkel és egy almával a kezében benyitott, hogy elhozza a lovát. Ha a lány tehette volna, egyfolytában szeretett lovával töltötte volna az idejét.
Mindig lassan ment az úton, kedvencét simogatva, beszélve hozzá. Egyik ilyen délután társaságuk is akadt.
- Szia Mia! – szólította meg egy lány.
- Szia!
- Mindjárt sötétedik. Nem kellett volna már hazaérned?
- Aszta, máris a lényegre térsz? – kérdezett vissza.
- Komolyan – bökte oldalba.
- Tudod, hogy milyenek a szüleim.
- Pont azért. Egyébként miért nem hozol soha nyerget?
- Hát mert… nem férne bele a táskámba? Nem, igazából – mondta eztán kacagva. – Apám elkobozta mert „megint túl sokat járok ki”. Szabadság is unja a bent létet a boxában, igaz, pajti? – fordult végül a ló felé.
- Azóta is elhiszed, hogy érti amit mondasz?
- Nem hiszem, tudom.
Így beszélgettek egészen Mia házáig. Ott elbúcsúztak egymástól, Mia pedig bevezette hátasát az istállóba. Még ott maradt lecsutakolni a lovat, majd bement a házba. Az apja már várt rá.
- Szeretnéd elmagyarázni, megint merre jártál? – kérdezte.
- Hát az istállóban. Bealmoltam, adtam friss vizet Szabadságnak és-
- Mindig akörül a ló körül forog a világod – vágott lánya szavába. – A tanulással is kéne foglalkoznod.
- Foglalkozok is vele.
- Ha így is van, akkor nem eléggé. Múltkor is rontottál az átlagodon, pedig megmondtam, hogy több ilyen ne legyen. Menj a szobádba!
Mia ennek hallatán elviharzott, becsapva maga után az ajtót. Leült csinálni a háziját, hogy minél előbb kész legyen és mehessen vissza az istállóba. Ezalatt pedig meghallotta, hogy a szülei újfenn veszekednek. Csendben kinyitotta az ajtót és onnan hallgatta az eseményeket.
- Tudod, mennyire szereti azt a lovat – kezdte az anya.
- Akkor is elvonja a figyelmét. Ez nem mehet így tovább. Mi van, ha megint felrúg az az állat? Gondoltál erre? Már fontolgatom, hogy el kéne adnom.
Mia ezt hallván erősen visszahőkölt az ajtóból. Egyszerre több gondolat is átfutott a fején. Közben az ajtó váratlanul kinyílott, és az öccse zajongva bejött a zenedobozával.
- Nézd! – mondta izgatottan. – Ugye milyen jó a körtemuzsikám?
- Hagyj most békén - mondta a nővér kitessékelve a testvérét. Ezt azonban a szülei észrevették.
- Hé! Mi folyik itt? – kérdezte az apa.
- Mia nem figyel rám!
- Nem én kezdtem! Nagyon jól tudja, hogy mennyire utálom a körtés, muzsikás hülyeségét.
- Elég! Mia, kérj szépen bocsánatot.
- Miért mindig én vagyok a hibás?
- Nem mondtam ilyet.
- Azért is én lennék a hibás, hogy törődök Szabadsággal? Mindig ellenzed, hogy kimenjek lovagolni a hétvégéken mert miért is? Nem tanulnék eleget? Tanulok egész héten!
- Velem így ne beszélj! – kiáltott rá hirtelen az apa mérgében.
Mia erre bezárkódott a szobájába és nem jött ki reggelig. Az iskola most különösen megerőltető volt számára ahogy egyre csak a tegnapi párbeszéd forgott a fejében. Alig várta, hogy haza indulhasson lovával, ám a karámban nem látta. Ijedten bement a lovak közé, de úgysem találta. Már a legrosszabbra gondolva rohant haza, odaérve pedig egy számára idegen férfit látott beszélni a szüleivel. Rossz érzettel őket megkerülve az istálló hátsó ajtaján ment be, és megkönnyebbülve látta lovát a boxában. Kis idő elteltével azonban bejöttek a szülei. Apja meglepetten egyből kérdőre vonta.
- Mikor jöttél meg?
- Miért akarod eladni Szabadságot? – kérdezett vissza Mia.
- Ki mondta neked ezt?
- Nem kell senkinek mondania! Soha nem hoztad haza Szabadságot, egyszer sem. Plusz akkor miért beszéltetek azzal a férfival? – kérdezte most már kissé erejét vesztett hangon. – Hallottam, amit tegnap mondtatok. Mindent.
- Túlzottan elvonja a figyelmed fontosabb dolgokról – mentegetőzött az apa. – És anyádnak megint árthat! Ne szólj közbe, értetted? – Mia azonban nem akarta tovább hallgatni őt, így lovát vezetve elindult kifelé. Anyja próbálta visszahívni, hogy beszéljék meg, ám Mia nem lassított.
A kerítések mentén sétált fel-alá, gondolkodva azon, hogy hogyan tarthassa meg a lovát, míg csak a lámpák világítottak mellettük. Végül visszaindult, közben kiötlötte a számára egyetlen megoldást a hétvégét kihasználva. A ház már csendes volt, az éjszakára készülődött. Szüleihez még mindig nem szólt, egyenesen a szobájába ment. Egy táskába elpakolt néhány dolgot és némi ételt.
Reggel korán kelt, kulcsra zárta a szobája ajtaját és a telipakolt táskával az istállóba ment. A még nem használt, új lópatkókkal megpatkolta a lovat, felnyergelte, majd felülve rá elhagyta az otthonát.
A tegnapi eső habár kevés volt, kissé fellazította a talajt, úgyhogy szárazabb utat keresett. Régi oktatója farmjára akart eljutni minél előbb, azt remélve, hogy gondoskodik a lováról.
Egy erdőn keresztül menve Mia megállította lovát, hogy pihenjenek. Míg az állat békésen legelészett, Mia felhívta egykori oktatóját.
- Oh, Mia! – köszöntötte barátságosan. – Mi újság? Hogy vagy?
- Hát… Kérnék egy szívességet. Szabadságnak kéne egy hely ahol lakhat.
- Miért? Történt valami az istállótokkal?
- Nem, csak… apám el akarja adni Szabadságot és meg akarom akadályozni. Már majdnem a telkeknél vagyunk.
- Figyelj, Mia, ide nyugodtan hozhatod Szabadságot, csak akkor majd várd meg, míg érted jönnek, rendben? Nem is lett volna szabad egyedül eljönnöd otthonról.
- Tudom, tudom. Köszönöm – Mia nagyot sóhajtott a beszélgetés után. – Akkor már csak- Hé! Ne csiklandozz! – Szólt rá felnevetve a lóra, amire az fejét elhúzva folytatta a legelészést. -Elmegyünk a farmra, onnan majd senki sem fog tudni megvenni tőlem.
Viszont akkor kerékhangokat hallott a távolból. Meglátva apja autóját pedig gondolkodás nélkül felpattant a lovára és vágtába kezdett. A nehéz terep miatt az autónak muszáj volt lelassítania, Mia azonban csorba esve becsületén tovább hajtotta lovát, amíg az meg nem botolva elesett, kitörve ezzel a lábát és ledobva Miát a hátáról.
Akik házaikból kijöttek a zajra, azonnal hívták a rendőröket és az állatorvost is a ló miatt. Mindeközben az apa távol tartotta lányát a sérült állattól a rendőrök és az állatorvos érkezéséig. Utóbbi elmondása szerint pedig az állaton már nem lehetett segíteni. S Mia csak nézte könnyekkel megtelt szemekkel, ahogy barátját elszállítják.
Ezután az apának nem volt több gondja a lányával, Mia jobban teljesített az iskolában, de már nem volt olyan vidám mint azelőtt.