Kovács Anna: Visszatérő múlt

A műtőben csak a gépek hangja hallatszott. Senki se mert megmozdulni, miközben az altatóorvos jelzésére vártunk.
- Kezdhetik. Az anya stabil. – vágta át a csendet az aneszteziológus komoly hangja.
- Szikét. – szóltam, a nővér pedig odaadta az eszközt. A magzatok szívritmusa egyenetlen, természetes szülésre nem lett volna időnk. Ha tovább vártunk volna, az anya is veszélybe kerül. Ezért döntöttünk a császármetszés mellett.
- Megkezdem a bemetszést. – Lassan vágtam át a vékony bőrréteget, majd a méh falát. Ránéztem a csapatomra, akik visszafojtott lélegzettel várták az ikrek születését. Mikor felnyitottam a magzatburkot, az asszisztáló orvosok elvették az éles szerszámot a kezemből, hogy odaférhessek az anya hasához.
- Készítsék az inkubátorokat. – szólt a nővér. Mikor az első gyermeket kiemeltem, rögtön felsírt. Ez jó jel. Erős tüdő, rózsaszínes bőr. A köldökzsinór elvágása után, a neonatológus átvette az újszülöttet, amíg én a másik baba életjeleit vizslattam.
- Alacsony pulzus. – jelentette ki az altatóorvos az anyára nézve. Mielőbb ki kell venni a másodikat. Lassan kitapogattam a gyerek fejét, de helyette a lábait találtam meg. Farfekvés.
- Dr. Whitmore! Ha nem siet, összeomlik. – szólt aggódva a mellettem álló orvos.
- Farfekvéses. Mindjárt meglesz. Az első hogy van? – kérdeztem.
- Minden rendben. Igazi harcos kislány. – válaszolt a nő.
Ahogy kiemeltem a második babát, az anya életfunkciói megugrottak. Az újszülött viszont szörnyű állapotban volt. Az ikre jobban kifejlődött mint ő, ez vezethetett a kritikus állapotához.
- Varrják össze. – szóltam, és a nővéreknek átadtam a másik babát. A csapat egyből munkához látott, a gyerek életfunkcióira koncentrálva. Én kisétáltam a műtőből, levettem a steril öltözetet, majd a kukába dobtam. Megmostam az arcom, felvettem az orvosi köpenyem, és az irodám felé vettem az irányt. Vezető sebészként sok teher nyomja a vállam. Napi több túlságosan hosszú, és bonyolult műtét, ami mellett sok szabadidőm nem marad. Több időt töltök lassan a kórházban, mint a saját otthonomban.

Kinyitottam a kis szentélyem ajtaját, ahol a város esti fényei tündököltek, az ablakok felett pedig hatalmas jégcsapok lógtak le, a hideg télnek köszönhetően. A zsebemben lévő mobil hirtelen megcsörrent, és amint megpillantottam a kijelzőn felbukkanó nevet, megkönnyebbültem.
- Szia June! Most értem haza. Csak szólni akartam, hogy megszökött az egyik közveszélyes lakó a pszichiátriáról. Vigyázz ha jössz hazafelé. – magyarázta a telefonba Aaron, a jegyesem.
- Te jól vagy? – kérdeztem vissza aggódóan.
- Soha jobban. Az egész kapitányságot ráállították erre az ügyre, úgyhogy mindenki hullafáradt. Megyek, átnézek pár iratot. Szeretlek. – búcsúzott el a vőlegényem, majd letette. Leültem a székembe, majd körülnéztem a kis irodában. A tekintetem viszont megakadt a kis komódon álló írógépen. Eredetileg dísznek vettem, de most egy papír volt elhelyezve benne. Különös. Egy levélnek tűnt. Lassan elvettem onnan, és kinyitottam.
"Mindenért megfizetsz, Caroline."
Jeges félelem markolt belém. Senki se tudta az igazi nevemet. Még Aaronnak se mondtam el. Caroline örökre meghalt számomra, miután a gyámhatóság árvaházba záratott. Attól kezdve hogy ösztöndíjjal felvettek az orvosira, June Whitmore voltam.

Ez bizonyára egy tréfa. Egyetlen személy van, aki mindenről tud, de lehet már halott. Évek óta nem hallottam felőle.
Kihúztam a fiókom, hogy a papírt eltegyem, ám szokatlan látvány tárult elém. Egy kés, rajta egy monogrammal. MB. Egyre jobban kezdett remegni a kezem. Ez nem egy vicc. De ki lehet az aki bosszút akar állni rajtam? Becsületesen végzem a munkámat orvosként. Nem tartok haragot senkivel.
Gyorsan visszatoltam a fiókot, majd felkaptam a kabátom és a kocsimhoz mentem. A hazafelé tartó úton, csak a fenyegetésekre tudtam gondolni. Amikor beléptem a házba, Aaron alakja fogadott. A kanapén ült, egy halom papírral az ölében, mellette pedig a kedvenc eperlevél teája gőzölgött.
- Szia.. Látom elfoglalt vagy. -
- Ez a Blackwood pasas kezd már lassan az idegeimre menni. Számtalan jelentést kapunk, hogy a város különböző pontjain látták, de semmi nyoma még mindig. Mintha direkt szórakozna. – panaszkodott.
- Blackwood.. Miért került pszichiátriára egyáltalán? – kérdeztem bizonytalanul.
- Drog, gyermekbántalmazás, gyilkos hajlamok. Ott az orvosi zárjelentése. Te úgyis érted mi van beleírva. – odaadta nekem az összetűzött dokumentumot, amit el is kezdtem olvasni. Teljes név nem volt rajta. Viszont egy csomó más igen. Téveszmék, szerek miatti pszichotikus zavarok, torz morál, paranoid gondolkodás.
- Megőrült a pszichiátrián. Valószínűleg mindent előre kitervelt. -
- És úgy tudjuk vadászik valakire. Ezért szeretném ha ez nálad lenne. – odanyújtott egy fegyvert, majd óvatosan a kezembe adta. – Nincs megtöltve, egyenlőre. -
- Nem. Ez szembe megy mindazzal, amiért orvosként nap mint nap dolgozok. Nem veszem el egy másik ember életét. Még akkor sem, ha önvédelem. – jelentettem ki.
- Ma a kórháznál látták a férfit. Többször is. Tudom, hogy nem akarod, de rendőrként az én dolgom hogy megvédjelek. Vedd el. – parancsolt rám Aaron szigorú hangnemben. Rászorítottam a fegyverre, és a táskámba raktam. A lépcső felé vettem az irányt, a hálószobába tartva. Fáradtan roskadtam rá az ágyra. Ha tehetném rögtön aludnék, de még az orvosi köpenyem is rajtam volt. Felálltam, és lassan átöltöztem. Mikor feküdtem volna le, a telefonom felvillant. Valaki nagyon nem tud aludni, ha most küld üzenetet. Csak az értesítési sávból olvastam el, de az üzenet egyből célba ért.
"Tik-tak Caroline. Minden percben figyellek. A haláloddal fizetsz, az én életem tönkretételéért. Hamarosan találkozunk. – Marcus B."
Összeállt a kép. A kés, és az üzenet is értelmet nyert. Ennyi év után is kísért annak az embernek az emléke, akit én juttattam börtönbe.

Azonnal kikapcsoltam a telefonom, és remegő kézzel tettem le az éjjeli szekrényre. Szólnom kellene Aaronnak. Ez lenne az egyetlen logikus döntés. Viszont tudtam, hogy ezzel búcsút mondhatnék a szabadságomnak. A betegeim viszont számítanak rám. A rendőrség úgyis éjjel-nappal körözi. Ráadásul most van fegyverem. Nem tántorodom meg. Ha egyszer sikerült megszabadulnom tőle, másodjára is menni fog.

*

Az utóbbi éjszakákon szinte semmit sem aludtam. Aaron egész nap dolgozik, én pedig még a kórházban is feszült vagyok. Dupla műszakot vállaltam, hátha segít elterelni a gondolataimat. De a helyzet csak rosszabb lett.
Meredith nyitott be a rezidensek pihenőjébe, ahol lázasan magyaráztam az újoncoknak. Szigorú kórházigazgató tekintetével rám nézett és biccentett, hogy menjek ki vele. Ha maga a nagyfőnök keres meg, az sosem jelent jót. Elhagytam a szobát, Meredith pedig egyből letámadott.
- Menj haza, June. Egész héten te voltál a dupla műszakos. Nem hagyom hogy a legjobb sebészem összeessen a műtőasztalnál. Pihend ki magad. Hívj egy taxit, nem vagy abban az állapotban, hogy vezess. – A főnököm egy ritka, együttérző pillantás után faképnél hagyott. Vitatkozni mondjuk nem tudtam vele. Kimerült voltam, és legalább öt napja a kávé tart életben.
Összeszedtem a cuccaimat, és lementem a földalatti parkolóba. Még szerencse, hogy Aaronnak van pótkulcsa, és haza tudja vinni. Nem szívesen hagynám itt napokig a kocsimat. Kivettem belőle a házkulcsot, és a váltás ruhámat, majd bezártam. A zsebembe nyúltam a telefonomért, hogy hívjak egy taxit, de léptek zaja ütötte meg a fülemet hátulról.
- Hova ilyen korán, Caroline? – szólított meg egy mély hang. Egy hűvös cső kezdte el nyomni a nyakam. – Azt hitted ha nevet változtatsz, nem talállak meg? Könnyebb volt mint hinnéd. June Whitmore. Na ne nevettess! -
- Mit akarsz..? – kérdeztem félve.
- Behajtani a bosszúmat, kislányom. Tönkretetted az életem azon az éjszakán. Most rajtam a sor, hogy megfizess érte. – közölte apám, a fegyvert pedig kibiztosította.
- Függő voltál.. Ráadásul embertelen körülmények között éltünk.. – A grabancomnál fogva megragadott, majd a falnak szegezett.
- Most az egyszer fogd be, mielőtt az a nagy szád okozza a veszted. Azt hiszed jobb vagy mindenkinél, de tévedsz. Ugyan az a kétségbeesett kislány vagy, mint nyolc évesen. Aki képes volt a saját apját elárulni. Szégyen vagy Caroline. -
- Magadnak köszönheted.. Te segítség helyett a drogot választottad. Ne csodálkozz, hogy oda kerültél ahol most vagy. -
- Hallgass! – Jobban nekinyomott a falnak, és a pisztolyt erősebben szorította a nyakszirtemhez. – Én adtam neked az életed. Ugyan annyi jogom van elvenni tőled, miután te megfosztottál az enyémtől oly sok éve. Rengeteget vártam erre a pillanatra. Az igazságszolgáltatás utolért téged, kicsi Caroline. Nem is tudod milyen boldoggá tetted apádat azzal, hogy még csak menekülni sem próbáltál a fenyegetés elől. –
A fegyver elsült. A tér csendbe burkolózott, a szemeimet pedig végig szorosan csukva tartottam. Éreztem, ahogy minden végtagom megmerevedik, és hallottam ahogy az egyenletes légzésemből zihálás lett. Fájdalmat egyáltalán nem éreztem. Csak arra lettem figyelmes, hogy valaki erősen magához húz, és szorosan megölel. Kinyitottam a szemeim, és lassan körülnéztem. Apám feküdt a földön, nem én. Kezei bilincsben, a lábát pedig egyértelműen meglőtték.
- June! Figyelj rám! – Aaron hangja úgy hatott rám, mint egy vödör jeges víz. – Minden rendben oké? Itt vagyok. – nyugtatott.
- Azt hittem meghalok.. – szóltam halkan.
- Az egyik rezidens jelezte, hogy látta bejönni az épületbe. Azonnal jöttünk. June, hogy lehettél pont te a célpontja? -
- Ő az apám.. Miattam került elmegyógyintézetbe. Ezért akart megöni. Igazságot akart. – mondtam. Apámat felállították, majd egy páncélozott teherautóhoz hurcolták. Ő ellenkezett minden erejével, de a bilincsek akadályozták a mozgásban.
- Menjünk haza. Pihenned kell. Mindjárt összeesel. Holnap megbeszélünk mindent. – Aaron gyengéden megfogta a karom, úgy vezetett el a kocsijához. A jármű ablakán keresztül néztem végig, ahogy apámat elviszi a különleges egység. Az elmúlt napok után, végre most lélegeztem fel igazán.