Kovács Eszter: A jégcsapos gyilkos

         A békés amerikai kisváros aznap még a szokásosnál is békésebbnek tűnt, a tél ugyanis hóval és jéggel takarta az utcát. Aiden szokás szerint későn kelt. Svetlanát szokás szerint a számítógép előtt találta: az asszony imádott írni. Aiden mosolyogva nézte feleségét, aki annyira belemerült történeteibe, hogy észre sem vette férjét. Így aztán Aiden jobbnak látta nem zavarni, inkább megreggelizett, majd egy óra múlva zavarta csak meg Svetlana munkáját a nő kedvenc eperlevélteájával. Svetlana mosolyogva megcsókolta férjét, majd teáját iszogatva folytatta az írást. „Na, hagylak írni. – mondta Aiden – Szeretlek.”

         Ekkor belépett az ajtón Ryan, Aiden ikertestvére. Az ikrek olyan közel álltak egymáshoz, hogy kopognia sem kellett. Szokás szerint széles mosollyal üdvözölte barátját és testvérét. Ők hárman voltak a város kívülállói, csak egymásra számíthattak, bár mindenkivel jóban voltak. „Nem láttatok valami furcsát az éjjel? – kérdezte Ryan – Reggel holtan találták Mr. White-ot. Fegyvert nem találtak mellette, de a sebből ítélve leszúrták. Ha engem kérdeztek, jégcsappal szúrhatták le.” A házaspár tanácstalanul, meglepetten nézett. Egy gyilkosság? Az ő kicsiny, nyugodt városkájukban? Ráadásul nem más az áldozat, mint Mr. White, a város mindenki által kedvelt öreg órásmestere, aki nemrég vette meg Aidenék régi írógépét, hogy az unokájának adhassa ajándékba. De a kislány szülinapját már nem élte meg.

         A várost sokkoló gyilkosságot több hasonló eset követte. Egy héten belül öt ember halt meg, mindenkit leszúrtak, látszólag indíték nélkül. A tettesnek pedig nyoma sem volt. Az egész város a jégcsapos gyilkosról beszélt. Egy napon megjelent a rendőrség Aidenék ajtaja előtt. „Ezt Sandra Brown holtteste mellett találtuk. Gyilkosság gyanújával le van tartóztatva.” – mondta a rendőr Aidennek, felmutatva egy karkötőt, amin Svetlana neve szerepelt: a városban mindenki tudta, hogy a szerelmesek egymás nevét viselik a karjukon már középiskola óta. „Már mindenütt kerestem! – kiáltott fel Aiden – De hogy került oda?” A rendőrök megbilincselték a meglepett férfit, miközben felesége tehetetlenül nézte a jelenetet. Bár a bizonyítékok arra mutattak, hogy bűnös, Svetlana mégis tudta, érezte, hogy férje ártatlan. Valaki rá akarta kenni a gyilkosságokat. De ki és miért?

         Amint a rendőrök elmentek, a feldúlt Svetlana átsietett Ryanhez. Zavarosan elhadarta neki a történteket, mire Ryan átölelte és így szólt: „Ismerem a testvérem, sosem tenne ilyet. Még amikor kiskorunkban bogarakat tapostam agyon, azért is megvert.” – felnevetett. Svetlanát kirázta a hideg a nevetése hallatán, de elhessegette rosszérzését. Ryan a legjobb barátja volt, bízott benne. A férfi így folytatta: „Ne aggódj, majd mi ketten megtaláljuk a tettest. Nem kell félned, nem hagyom, hogy bármi bajod essen. Minden rendben lesz.” Svetlana sírva ölelte barátját. Úgy érezte, valami nincs rendben Ryannel, mégis biztonságban érezte magát. Elvégre mi rossz történhetne vele férje testvérének ölelésében?

         A két barát még aznap nekiállt a nyomozásnak. Kérdezősködni kezdtek az áldozatok rokonainál, hátha valakinek van valami ötlete arról, kinek lehetett indítéka, de egész nap nem találtak semmit. Már éppen hazafelé mentek, mert már ment le a nap, amikor meglátták a kis Amy White-ot a főutcán. A kislány olyan gondtalanul játszott, mint bármely másik tízéves, nem úgy nézett ki, mint akinek egy hete meggyilkolták a nagyapját. Svetlana nem akarta felzaklatni, de Ryan rávette, hogy menjenek oda hozzá, mondván, hogy már mindegy, ígyis-úgyis trauma a gyermeknek a nagyapja halála, nyugodtan kihallgathatják. Így hát odamentek a kislányhoz, próbálták kifaggatni az órásmester haláláról. Azonban Amy nem bizonyult hasznosnak. „Nem tudom, miről beszélnek. – értetlenkedett – De a Papit mindenki nagyon szereti. Nem hiszem, hogy rosszat akarna neki valaki. Neki mindenki a barátja. Most is egy barátját látogatja Angliában. Anyu azt mondja, még hetekig nem jön vissza, de hagyott itt nekem ajándékot, mert holnap lesz a szülinapom. Partit csapunk, jön az összes barátom és az uncsitesóim is.” Ryan és Svetlana tanácstalanul néztek egymásra. Elköszöntek Amytől, majd hazamentek. „Úgy tűnik, nem mondták el neki, mi történt. – mondta Svetlana a hazafelé úton – Nem akarták tönkretenni a szülinapját.” Ryan gúnyosan megrázta a fejét. „Nem kell az igazságtól óvni a gyereket. Jövőre is lesz szülinapja, az majd jó lesz.” Svetlana undorodva nézett Ryanre. „Csak azért, mert az exed gyereke, nem kell rosszat akarnod neki.” – mondta. Ryan kuncogni kezdett. „Ugyan már, nem akarok én neki rosszat. De azt be kell látnod, hogy az anyja megérdemelte. Tudod jól, hogy a város összes férfijával összefeküdt. Azt se tudni, ki az apja a drága Amynek.” Svetlánának rossz érzése támadt. Tudta, hogy a férfinak mindig is fekete volt a humora, de azt sosem gondolta volna, hogy eddig elmegy a vicceivel. És, ami még rosszabb: úgy tűnt, mintha komolyan is gondolná, amit mond.

         Másnap a két barát tovább kérdezősködött, de még mindig nem találtak semmilyen nyomot. Már éppen feladták volna, amikor a kis Amy odarohant hozzájuk. „Néni, bácsi! – kiáltotta – Ugye maguk kérdeztek tegnap a Papi ellenségeiről? A Papi egy írógépet adott nekem szülinapomra, ezt találtam benne. – átnyújtott Svetlanának egy papírt – Azt hiszem, a Papi ellensége írhatta. Na, de, megyek, már otthon kéne lennem. Viszlát!” A két barát meglepetten nézett a kislány után. Svetlana felolvasta a papíron lévő, írógéppel írt néhány sort: „Mr. White az első. A lánya megérdemli, hogy elmenjen. Aztán jönnek a többiek. Szép sorjában minden lány meglakol. És Aiden is. A jég elkapja a fagyos szívek grabancát.” Az asszony elhűlve bámult a lapra, de Ryan furcsán nyugodtnak tűnt. „Szépen fogalmaz az illető, az biztos. – mondta – Persze nem olyan szépen, mint te.” A bók nem tűnt kedvesnek, sokkal inkább vérfagyasztónak. Svetlana kezdett félni barátjától, de közben ő volt az egyetlen, akihez fordulhatott. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse félelmét, majd így szólt: „Velem maradnál éjjelre, kérlek? Félek egyedül.” Ryan átölelte a nőt és így szólt: „Persze, hogy veled maradok. Nem hagyom, hogy egyedül maradj ebben az állapotban.”

         Svetlanáék háza előtt egy rendőrautó várta őket. „Mrs. Ross, sajnos rossz hírt hoztam. – szólt az egyik rendőr – A férjét, Aiden Rosst, ma a bíróság öt gyilkosságért elítélte. Életfogytiglani fegyházbüntetést kapott. A tárgyalás után a fegyházban sajnos felakasztotta magát. Sajnálom.” Svetlana Ryan karjaiba borulva sírva fakadt. A rendőr elköszönt, beült az autóba, majd elhajtott. Ryan bevezette Svetlanát a házba és leültette a kanapéra. Átölelte, nyugtatgatta. „Tudom, mit érzel. Aiden örökké a szívem része lesz. – mondta – Engem is meglep, hogy ilyen emberré vált, nem ilyennek ismertem. Sajnálom, hogy ezt tette velünk, veled. De én sosem hagylak el. Szeretlek.” Azzal a síró nő arcához hajolt, ajkait Svetlana ajkaihoz közelítette. Svetlana rémülten lökte el magától. Hirtelen minden értelmet nyert. Ryan furcsa viccei arról, hogy az áldozatok megérdemelték. Az a tény, hogy minden áldozatnak köze volt Ryan valamely exéhez. Az az ijesztő nyugodtság, amivel a férfi kezelte a helyzetet. Az írógépben talált jegyzet: Ryan vitte el Mr. White-nak az írógépet, mert úgyis dolga volt a városban. Ezek szerint átadás előtt kipróbálta és véletlenül benne felejtette a jegyzetét. Svetlana fejében összeállt a kép: Ryan a jégcsapos gyilkos.

         Az incidens után Ryan reggelig békén hagyta Svetlanát. Hajnalban a kedvenc eperlevélteájával ébresztette. „Jó reggelt, édesem! – köszöntötte mosolyogva – Jobban érzed magad?” Svetlana ereiben meghűlt a vér. Határozatlanul bólintott, majd belekortyolt a teába. Rémes íze volt, alig bírta lenyelni. „Valami baj van, kicsim?” – kérdezte Ryan, megsimogatva a nő arcát. „Nincs semmi.” – válaszolt Svetlana rettegve, majd nagy nehezen tovább iszogatta a teát.

         Kicsivel később Ryan bement a városba, így Svetlana egyedül maradt a házban. Minden erejét összeszedve felkelt a kanapéról, hogy megkeresse a írógépben talált jegyzetet. Tudta, hogy el kell vinnie a rendőrségre. Azonban bármennyire is feltúrta a házat, sehol sem találta a papírt. „Így nem mehetek el a rendőrségre.” – dühöngött suttogva, mert bár egyedül volt a házban, mégis félt, hogy Ryan meghallhatja. Lerogyott az ágyra és sírva fakadt. Azonban hirtelen eszébe jutott az altató, amit az ikrek apja szedett utolsó hónapjaiban, amikor már nagyon leépült. Bár már majdnem egy éve volt, hogy elhunyt, pár darab maradék altatótabletta még mindig ott volt a hálószobai komód fiókjában. Svetlana kivett egy szemet a dobozból, majd lement a konyhába. Maradt még egy kis tea reggelről, abba belemorzsolta a tablettát és jól elkeverte benne. Bosszút forralt.

         Amikor Ryan visszatért, Svetlana mosollyal az arcán, de dühvel és félelemmel a szívében fogadta. „Végre megjöttél, drágám! – próbált kedveskedni őrült hódolójának – Gyere, igyunk egy kis teát!” Ryan örömmel követte a konyhába és kérdés nélkül elvette az átnyújtott bögrét. Lassan mindketten megiszogatták a teájukat, majd Ryan érezni kezdte a fáradtságot. „Jaj, de elálmosodtam! – ásítozott – Gyere, drágám, aludjunk egyet!” Azzal megragadta Svetlana derekát és gyengéden, de határozottan a hálószobába vezette. A nő legszívesebben ellökte volna magától, de félt feldühíteni. Amikor a férfi végre elaludt, Svetlana kiment a házból, letört egy jégcsapot az ereszről és bevitte a hálószobába. Egy pillanatig tétovázott, majd minden erejét összeszedve felemelte a nehéz jégcsapot és teljes erőből beleszúrta Ryan mellkasába. „A jég elkapja a fagyos szívek grabancát.” – suttogta, majd barátja testére rogyva zokogni kezdett.