Kovács Kornélia: Dufour, Diderot és Moreau

Anouk Dufour szemrevaló teremtés volt. Vörös csipkeharisnyát és csinos ballerinát viselt.

Korábban egy Jean Pierre Guerin nevű szenvedélyes, középkorú író udvarolt neki, aki minden éjszaka kibújtatta mintás blúzából. Hajnalban a férfi kedveséről szóló ódákat dalolt írógépének. Pár évvel azelőtt váltak el, mikor szerelme Belgiumba utazott, hogy novellás kötetet írjon az európai politika gyökereiről. Míg távol volt, a fővárosban, egy másik hölggyel mulatta idejét. Hamarosan visszatért Párizsba, mégis egymást kergették otthonaik utcáin. A tizenöt éves Louise copfba fogta mézszínű fürtjeit azokon a fotókon, melyeket bélyeges borítékokba helyezett levelei mellé, szerelmének címezve mindegyiküket. Jean Pierre szerelmes volt a brüsszeli iskoláslányba. Többé nem Anouk karcsú derekáról és tengerkék szemeiről mesélt a pergamenlapoknak. Regényei már Louise Van den Bosch fiatal, rügyező testéről szóltak. Így Anouk elhagyta őt, szétmarcangolt lelkének darabjait pedig a macskaköveken szórta szét, ahogy egyre távolodott Guerin lakásától.

 Ezután Louis Diderot-hoz költözött. Diderot akkoriban eperlevelet és bárányfelhőket, narancsfákat meg normandiai homokpartokat festett a harmadik kerületben. An olajkék szemeiben tündöklő, virágzó lelke a művész múzsájává vált. Diderot nem volt vonzó férfi.

A lány mégis a festő otthonába kényszerítette gyenge testét. Barátnője, a csinos Barbara, aki a hivatalban dolgozott, értesítette, hogy a hatodik kerületi anyaotthonban van számára egy üres ágy. Anouk nem akart ott élni. Szüleivel évek óta nem váltott levelet.

Tíz évvel ezelőtt apja rajtakapta iskolatársával a franciaágyában, az egyik Moreau ikerrel. Azóta nem beszéltek.

A Moreau ikrek pasztellszínű pszichéi a Latin negyedbe költöztek, mikor szüleik megtalálták őket a vacogó káposztában és a rózsában, melynek színe azon cukorka árnyalatához hasonlított, amit az Hotel-de-Ville melletti trafikban árultak.

André Moreau szerette lánytestvérét. An-t is kedvelte.

Mindezen viszontagságos körülmények közt Anouk úgy vélte, Diderot mivolta mentheti meg reszkető alakját a párizsi utcákon való örökös bolyongástól.

Louis-val még akkoriban levelezett, mikor a férfit eltanácsolták az egyetemről, mikor papája kirúgta otthonról Anou-t. Már akkoriban is kérte a nőt, hogy adja neki gyöngyökből rakott testét. Ő erre azt válaszolta, az elmúlt időben vonzalmat táplálni férfiak iránt képtelen, hiszen afféle csalódás érte, mikor legutoljára párját kereste, melyből való kigyógyuláshoz egy élet is kevés talán. Diderot azonban egy pillanatra sem bánkódott. Hiszen volt már szeretője Batignolles-ban, akit a Place de la Concorde-i kávéházba vitt mandulás fagylaltot enni, mielőtt a gyönyörbe temették egymás testét. An ki is használta mindezt, és apró lakkcipőiben egyre távolabb tipegett a művésztől, míg egy májusi napon ki nem sétált a férfi emlékezetéből.

Tehát mikor Jean Pierre elhagyta a hölgyet a brüsszeli Louise-ért, a nő ismét a festő édes szavait hallgatta. Ám közben végig egykori szerelme, Moreau hangja csengett fülében.

Attól a naptól kezdve minden, porcelánszínű vászonhoz érő, virágzó akvarell Anou fényes alakját festette. S mindezért cserébe Diderot csupán a lány aranyból faragott alakját kívánta megkapni.

A lány eleinte ellenállt a festő csábító szavai érintésének bőrén. Nem találta olyan szépnek, mint gondolatait.

Hiszen mégis micsoda dolog azon személy iránt szerelmet érezni, kit nem talál szépnek az ember! A lélek folyamának fehérhomokos partján olyan virágok nyílnak, melyeket a tulajdonos bájosnak vél. A folyó a szívbe torkollik. Az artériában elragadó tollazatú vadkacsák meg hattyúk léteznek. A csermely a reszkető elmébe úszik, melyet mézszínű tavirózsák takarnak be. Anou testében folyó kanyarodott, amelynek partjára olyan virágokat ültetett, melyeket gyönyörűnek talált. Talán evégett nem tudta növényei közé fogadni Louis Diderot élénksárga nárciszát. Ezt gondolta Anou. Talán minden olyan hölgy, ki lábait ballerinába bújtatja, s ki divatmagazint vesz La Marais-ban ebéd helyett, így véli. Akár még az is meglehet, hogy azon kisasszonyok szűk csoportja is ide tartozik, kik ballonkabátot vesznek, még a téli időjárás testében húzódó promenádon való reggeli sétára is. Ahogy Anouk Dufour tette.

A lány finom párizsi úrihölgy volt, ki nem állhatott ellen a csábításnak, még akkor sem, ha ezüstösen kígyózó szíve nem is találta kívánatosnak a férfit, aki mindezen gyengéd érzelmet táplálta iránta. Engedett Louis-nak, s megengedte, hogy randevúra vigye. Mama és papa biztosan örülnének-gondolta-Hiszen a hozzá hasonló férfiak nem szaladgálnak csak úgy az utcákon. Elméje ezen gondolat körül forgott kedden. A Nap fényszínű égi fürtjei megérintették a talajt szerda hajnalban. Aznap ismét gondolkodóba esett.

-Hiszen már lassan harminc vagyok-ecsetelte Barbara barátnőjének-Ideje megállapodnom. Különben is, minden szempontból makulátlan ember!

Csütörtökön ilyen és ehhez hasonló eszmék születtek fejében: „Végülis mit gondolnak majd rólam, ha örökké férj nélkül maradok? Illetlen gondolatok melegágya lehet.”

Aznap, mikor esküt tett, s örök hűséget fogadott a férfinek, levelet küldött Moreau Auteuil kerületbéli címére. A postára rohant vele. Apró velúrszoknyájából kibukkanó tejfehér bőrét végig csókolta a szél. Mikor odaért, azt ismételgette, küldeménye kézbesítése felülírja az ügyet, mellyel most foglalkozni érdemes lehet. A házastársamnak üzenek sürgős ügyben-hajtogatta. A szobában senki nem tudta, hogy hazudik.

Még aznap este hozzáment Diderot-hoz. Anyja és apja is Párizsba utazott. Éjszaka egykori kedvese arca nézett vissza rá minden tekintetben, melyre szemét vezette. A testekben, mikben bánatos lélek élt, szerelme alakját látta.

Anouk Louis Diderot felesége lett. Éjszaka, mikor lelke a férjéjével táncolt, kénytelen volt levenni, bőrét fedő, ingjét és szoknyáját. A férfi mindig megkapta, amit szeretett volna, így An gyöngyház lelkének apró darabjait is megérinthette.

Úgy tűnt, a házasélet nem való a nőnek. A fények kialudtak a városban. A lány szívének centrumában. Teste egyre csak nehezebbé vált. Ő maga olyanná lett, mint a tóparti kövek a Jardin du Luxembourg-ban, mely, ha érinti a víz lágy bőrét, örökké a mélybe tűnik. Igaz érzelmek kertje volt egykor szíve. Bimbózó, édes csókokat hagyott elméjén. Mikor Moreau-ért sóvárgott virágba borult a teste. Most már csak álmaiban hajszolta kedvesét, míg férje karjaiba hajolt. S szelleme minduntalan kitörni kívánt kőbörtönéből. Verte a belső falakat, hogy kiszabadulhasson. Talán evégett érezte Anou akkoriban magát ilyen gyengének.

Diderot nem volt jó szerető. An nem is kívánta érintését egyetlen pillanatra sem. Széttépett, jégcsap szívének darabjai belülről szúrták hámját, ha durván súrolták. Így a nő sosem volt együtt házastársával. Mindig heves fájdalmat tapasztalt közben, s utána napokig. 

Egy májusi reggelen válasz érkezett levelére, melyet esküvője napján adott fel. Elsőként, a férfi ujjai tapintották. „Moreau”-magában morogta a nevet. Lelke felperzselődött, mikor felbontotta a küldeményt. Emóciók megemésztő fuvallata sepert át sivatag szívén. Felesége más férfiakat csábít-gondolta. Bezzeg az ő mamája, a határozatlan Marie, sosem csalná meg papáját, a szigorú Jean-t! Egészen biztosan nem. Miért is tenné? A nő boldog, ha a férje is-gondolta. Nem kíván mást-hitetlenkedett tovább fekete grabancát tépve-A nő feladata, hogy a férje kéréseit teljesítse, s ne a sajátjaival foglalkozzon. Talán eddig túl elnéző voltam-fogalmazódott meg benne.

A hölgy háromnegyed négykor hagyta el irodáját. Fél ötkor ért a festőlakásba.

Férje megragadta, s azon dolgokra kényszerítette, melyet egykor Moreau-val kedvtelésből tett.

A halkszavú szél légbéli, fehér teste cseppekben folyt le az üvegről, pont úgy ahogy Anouk Dufour teste elolvadt a fapadlón. 

Ekkor életében legelőször, lelke a Mennybe távozott. Teste még a Földön járt. An pszichéjét hivatalosan is halottnak nyilvánították az angyali korboncnokok.

Míg az adatokat töltötték az égi fénylény orvoskutatók aranyló irodájukban a nő életben maradt burjánzó elméje gondolkodóba esett. Louis zihálva feküdt mellette, míg a kakukkosóra a sarokban egyre csak félbeszakította lélegzetvételeit.

Attól a naptól fogva a festő ujjai gyakran martak a nő pszichéjébe és testébe.

Azelőtti héten pénteken kezet emelt rá. Utána napokig nem járt munkahelyére az első kerületben. Szétszaggatott testét nem akarta kollégái, a fontoskodó Claire meg a titkárnő Amandine, elé tárni. Így egész hétre férje koszos állványai és olajszagú zsírkrétái közé kuporodott, míg ő naphosszat csendesen festett. 

Többé már nem is beszélgettek. Nem ringatták édes szavaikkal álomba egymást. A hölgy kénytelen volt Diderot minden kérését teljesíteni. 

Anou minden éjszaka íróasztalához mászott. Üzeneteket körmölt kedvesének.

Egyik éjszaka kiszökött cigarettázni. Mikor visszament Diderot ismét megverte.

-Miért vagy még vele? -barátnője hangja halkan csengett a lélektelen délutáni levegőben-Hiszen olyan fiatal vagy. Találhatsz még új férjet. Nem erre vágysz valójában.

-Mégis mit fog szólni mama és papa? -remegő ajkai suttogtak-Szeretik őt férjemként látni.

Néha felmerült benne, hogy a házasságának mivolta testet öltött a tökéletességben. Csupán ő elégedetlen. „Más nőknek biztosan rosszabb kedvesükkel. Hiszen nem körülöttem forog a világ” majd ezt követte egy „Nem is gondolom, hogy minden házasság hibátlan. Mindenhol vannak veszekedések és nézeteltérések”, őt ez követte: „Ha belegondolok, papa is néha megbántotta mamát. Ennek oka az lehet, hogy nem is létezik olyan kapcsolat, mely ennyire szép volna. Ez csak ámítás. Ez így természetes. Olyan nagyravágyó vagyok!”.

Talán ő maga tett valami rosszat. Égbeszökő, ezüstös szíve nem dobogott elég hevesen a párjáért. Csak Moreau járt a fejében. S most Isten megbünteti ezért.

A sóvárgó kételyek mégis örökösen elméjében táncoltak. 

Utoljára levelet írt kedvesének. A fekete tinta marta a papírlapot. Azt üzente, hozzáköltözne a kertvárosba. Szándékában áll csütörtökön éjszaka elhagyja a festőlakást mindörökké. Várja a Champs-Élysées-n este tizenegykor!

Aznap megragadta bőröndjeit, melyet az ágy alá rejtett. Férje italozni ment barátaival, a csendes Francois-val és a lobbanékony Bastien-nel. Lassú, halk lépteivel kimasírozott a lépcsőházból. Drága ékszerekkel díszített teste erősen markolta a poggyászokat, mikor az utcára lépett.

Hirtelen férje erős karjait köré fonta és a sikátorba rángatta.

Két fekete alak dulakodott a sötét árnyékvilágban, egymásba fonódva az utcalámpa fénye alatt. Egy harmadik lépett a porondra. Vér csörgedezett a macskaköveken, ahogy egyikük teste hátrabicsaklott. A másik kettő elvontatta őt a mellékutcából, míg az eszméletlen arcából bíbor életnedv szivárgott.

Délben Diderot szemei megteltek élettel. Anouk alakja az égbe szökött.

Aznap reggel a neurológus azt mondta, a diagnózis súlyos agyrázkódás, amnézia, eszméletkiesés.

-Hát nem emlékszel? A feleséged vagyok, kedvesem-szavai a férfi teste köré csavarodtak-Tegnap elestél és csúnyán beverted a fejed, drágám. Még szerencse, hogy Charlotte barátom elhozott minket a kórházba.

Charlotte mézszínű, göndör fürtjeit bőrére szőtte Isten. Zöld szemeit arcába varrta. Sima, burjánzó ajkai bőrébe martak.

Anou pépes táplálékba merítette a kanalat, Diderot ajkai közé nyomta.

-Pihenj csak, édes-mosolygott barna fürtjei alatt-Pár nap és hazajöhetsz.

Ezután a női toalettre ment, hogy végig csókolhassa bőrét Charlotte Moreau nevű kedvesének.