Kozma Kira: Árulkodó billentyűk

A hóvihar keservesen tépte a londoni utcák fáit, a ködben minden remegő árnyék életre kelt, s a járda szélén apró, jeges tükröződések csillanásai árulták el a láthatatlan járókelőket. Adeline Fox, a fiatal nyomozó nő barátja házába igyekezett. Kabátját egyre szorosabbra húzta a fagyos szélben, kezeit mélyen zsebeibe rejtette. A sapkája alól kilógó rikító vörös tincseire fagyott hópelyhek vadul hadonásztak arca körül.  A város kora esti csendjét megzavaró kandellábelek zörgése, a szűk sikátorok árnyai, a hirtelen fel-felcsapó széllökések megborzongtatták testét, és mind arra figyelmeztették: valami nincs rendben. Ezt az érzést nem lehetett elnyomni. Mindig így érezte, ha Thomas Blackwoodék háza előtt állt. A szíve hirtelen hevesen kezdett verni, a láthatatlan fenyegetettség bizonytalansága járta át.

Adeline már régóta ismerte a Blackwood testvéreket. Az egyetemen, ahol egyszerre tanultak jogot, Edwarddal és Thomasszal azonos előadásokra jártak. Sőt, Adeline nagybátyja - akinek halála óta a Fox házban lakott - szoros barátságban állt a fiúk apjával, így a lány már jóval korábban kapcsolatba került velük. Thomas és Edward ikrek voltak. Hasonlóságuk oly mértékű volt, hogy a felületes szemlélő könnyen összetéveszthette őket. De Adeline nem. Az évek során Thomasszal különös bizalom és ragaszkodás alakult ki kettejük között. Egyébként barátságos és közvetlen stílusát mindenki más is kedvelte. Ellenben Edward mindig rideg, kimért, számító viselkedése nem engedte meg azt a könnyedséget, amely Thomas jelenlétében oly természetes volt.

A kapuhoz érve Adeline tekintete megakadt a ház ereszéről lelógó, jégvágóként rámeredő hosszú jégcsapon, mely  bármelyik pillanatban rázuhanhatott volna. Néhány pillanattal később megzörgette a ház ajtajának nehéz, öntöttvas fogantyúját, melyet a hideg markolatú kilincs nyikorgása követett, amikor beeresztették.

A hall egykori pompáját már elvesztette. Sötét terek, recsegő padló, és csak néhány halványan pislákoló lámpás terelte a lányt az emeletre vezető lépcsősor felé.

Az emeleti szalonba lépve, a meleg, félhomályos szobában, Adeline azonnal észrevette Thomas Blackwoodot, aki az egyik karosszékben ült. Arca fakó volt, mintha a tél nem csupán a várost, hanem az ereiben keringő vért is megdermesztette volna. A férfiú szemei köszöntötték a lányt, kezei most is remegtek, minden mozdulatában ott volt a gyengeség. Adeline is köszöntötte, arcát megsimította, majd amikor közelebb lépett, az asztalon álló porceláncsészéből felszálló teagőz érdekes, kissé szúrós, mégis édeskés illata azonnal megütötte az orrát.

A csészét felemelve Adeline felismerte: eperlevél. Édesanyja régi emlékei elevenedtek fel: gyermekkorában az ilyen levelek gyógyították a megfázást, a lázat, a gyengeséget.

Thomas egy őszi meghűlése óta fogyasztotta a testvére unszolására mindhiába. Állapota lassan, de egyre rosszabb lett.

Adeline töltött egy keveset magának az üresen álló csészébe, mert a kint tomboló hófúvásban úgy átfagyott.

– Ne igya meg – suttogta Thomas alig hallhatóan, mielőtt ajkai ismét elfehéredtek volna a kimerültségtől.

Adeline nem mozdult. Tekintete lassan a csészére siklott, a szélén alig látható zöldes kirakódásra, majd a kandalló mellett álló férfira, Edward Blackwoodra, aki egyenes tartással, kimért nyugalommal figyelte a jelenetet. Arckifejezése oly mértékben volt fegyelmezett, hogy az már önmagában gyanút keltett.

– A természetes főzetek néha kellemetlen szagúak – jegyezte meg Edward könnyed hangon. – Eperlevél. Az orvos is ezt javasolta.

– A természet nem mindig bűnös – válaszolta Adeline csendesen –, de az ember olykor igen.

A mondat után beálló feszült csendet a falióra kakukkolása törte meg.

Adeline hamarosan elbúcsúzott.

Egész hazafelé vezető úton Thomas figyelmeztetése járt az eszében. Egyre azon gondolkodott:

-Vajon lehetséges, hogy az eperlevél nem csupán a gyógymód, hanem egy hónapok óta tartó mérgezés jeleit halványítja el? Lehet, hogy láthatatlan pajzsként szolgál egy csendes gyilkost?

Adeline jól tudta, nem alaptalan a feltételezés, hogy Thomas útban van Edwardnak. Az örökség kérdése ott lebegett közöttük kimondatlanul is. Apjuk halála után Thomas, mint első szülött örökölt mindent: a házat, a kereskedelmi vállalkozást, a szerződéseket. Amíg Thomas magatehetetlenül, betegen tölti napjait, addig Edward hozhat döntéseket helyette.

Ez a gondolat nem hagyta nyugodni.

A következő napok a folyamatos bizonytalanság, a lassan, de megállíthatatlanul növekvő feszültség időszaka volt. Adeline minden nap ellátogatott a Blackwood-házba, hogy lássa Thomast, mert már a láz is kínozta. Közben muszáj volt szétnéznie, bizonyítékot találni a feltételezésére.

Egy alkalommal különös, új találmányra lett figyelmes, egy újonnan vásárolt írógépre, amely most a dolgozószoba íróasztalán állt, s amelynek billentyűi nyomán az elmúlt hetekben egyre több, Thomas aláírásával ellátott szerződés és levél született, majd rejtőzött az íróasztal fiókjában. Csakhogy Thomas keze már jó ideje remegett, erőtlen volt. Az aláírások mégis egyenletesek, határozottak voltak. A fiók átkutatása után a lány figyelme az írógép billentyűi között akadt meg. Valami zöldes por volt... alig láthatóan. Adeline szívverése felgyorsult. Valami ilyesmit látott a csészéjén is. Tiszta fehér zsebkendőjével feltörölte, és kiviharzott a házból.

Azonnal kémikus ismerőséhez sietett a mintával és gyanúja hamarosan beigazolódott.

-A zöldes por szolanin, amit a burgonya szára, levele tartalmaz. Könnyen előállítható házilag is a növény szárításával majd porrá zúzásával - magyarázta a szakember.

Nem volt vesztegetni való ideje.

Adeline Fox első útja a csendőrségre vezetett, hogy rendőri segítséget kérjen.

Ezalatt a Blackwood - házban a folyosóról lépések hallatszottak, Edward tért be testvéréhez. Ágyához hajolva hirtelen megragadta annak grabancát, mintha csupán segíteni akarna felülni, ám a mozdulat túl erős, túl durva volt ahhoz, hogy puszta gondoskodásnak lehessen nevezni.

– Pihenned kell – mondta halkan, de ingerült hangon. – A láz képzeteket szül… és ha nem vigyázol, a gyengeségedet a világ megtalálja, és azok, akik erre várnak, nem fognak kegyelmezni, Thomas!

Ebben a pillanatban lépett be Adeline a szobába, aki már bizonyosan tudta, nem túlzó feltevésről van szó. Edward hirtelen zavara, és az írógép billentyűi között felfedezett szolanin, árulkodóbb volt bármely vallomásnál.

A lány igyekezett palástolni izgalmát.

– Hadd készítsem ma én a teát Thomasnak – mondta nyugodtan.

– Nem szükséges – felelte Edward túl gyorsan, kissé zaklatottan.

De Adeline tiszta eperlevelet vett elő, melyet maga hozott, s a főzet illata ezúttal könnyebb, tisztább volt. Thomas arcán halvány enyhülés suhant át, mintha a teste felismerné a különbséget.

– Nem akartam megölni – mondta Edward később, mikor már érezte, hogy lelepleződött. – Csak gyengíteni. Hogy belássa, nélkülem nem megy. Hogy az apánk tévedett.

– Az örökség nem csupán pénz – felelte Adeline – hanem felelősség.

– Mindig én voltam az erősebb! – tört ki Edwardból – Mindig nekem kellett bizonyítani! Ő csak úgy megkapta a szeretetet!

– Én nem loptam el tőled– suttogta Thomas elfúló hangon.

A hóvihar tompa zúgása és a jégcsapok alattomos csörömpölése közepette hirtelen lovaskocsi kerekeinek recsegése törte át a csendet. A bakancsok hangos ropogása a friss hóban, a csendőrség minden lépése egyre közelebb hozta a végső elszámolás pillanatát. A szalonba szaladó Adeline érezte, ahogy a levegőben vibráló feszültség szinte tapinthatóvá válik a hangos „Nyissák ki a kaput!” parancsra. A rendőrség emberei egyszerre törtek be a ház sötét folyosóira, hogy végre helyreállítsák az igazságot. Edward, aki eddig hideg számításával és a gondoskodó testvér megtévesztő álcájával manipulálta a környezetét, már nem rejtőzhetett tovább. A hatóságok határozott léptekkel haladtak előre. A házkutatás után letartóztatták, majd grabancánál fogva elhurcolták őt a házból, s a börtön hideg, rideg falai között kellett szembenéznie minden számításával, árulásával és hazugságával, melyet életében felépített.

Ezalatt Thomas immár biztonságban volt. Felépülése lassan haladt, de a tiszta főzet, a gondos ápolás és az idő végül visszaadta erejét. Az örökség, melyért testvére majdnem megölte, végérvényesen az övé maradt.

Edward elhurcolásának estéjén, mikor Adeline hazamenet, visszatekintett a Blackwood-házra, már tudta, hogy a legdermesztőbb hideg nem a télben, hanem az emberi lélek legmélyén lakozik.