Kresz Léna: Én vagy?

A szüleim végrendeletén gondolkodva léptem be a nem rég megörökölt, nyomott hangulatú kertes ház udvarába. Korhadt fából készült kerítésének kapuja mellett egy máig termékeny eperbokor helyezkedett el. Ez számomra abszolút érthetetlen volt, hiszen hogyan élhetett ennyi ideig egy növény, ha nem is gondozta senki. A járdán végig haladtam, bámultam a rég elfeledett területet, ami nem is csoda, mivel a hatéves korom előtti időszakból alig emlékeztem valamire, így amikor beléptem, az épületben sem kapott el semmiféle dezsávű érzés. Az előszoba melletti konyhába lépve a falon lógó családi képünket vettem szemügyre. Anya és apa között a saját széles mosolyomat fedeztem fel, a képkeretbe pedig a következő szöveg volt vésve: “Anya, apa és Aliz” Aliz természetesen én voltam, az akkori dátum szerint hét évesen.

A házat tovább kutatva leltem rá a padlásfeljáróra, amit jelen esetben egy létra testesített meg. Kissé félve ugyan, de felmásztam az enyhén korhadt szerkezeten, amikor az egyik foka megreccsent, majd kitört a jobb lábam alól, így fél lábbal lógtam le a padló felé. A kellemetlen szituációt hamar orvosoltam, azonban a padlásra érve egy hatalmas meglepetés fogadott: szinte mindent hibátlan állapotban, az óriási kartondobozokat elrendezve találtam. Közülük a legkisebbet felnyitottam, amiben egy antik írógép keltette fel legelőször az érdeklődésemet. Barnára festett, kissé poros szerkezet volt, amiben még egy papírt is találtam, melyen a következő felirat szerepelt: “Isten bocsásson meg, de nem tudtuk, melyikük maradt életben.” Az első gondolatom, az volt, hogy anyám egyik régi novellájából visszamaradt jegyzete lehetett, azok közül, amiket még itt írt, de végül nem adott ki. Ezzel zártam le a fejemben a padlás érdekességei című témát, majd befeküdtem a szüleim franciaágyába és néhány, a kedvenc könyvemből való oldal elolvasását követően el is aludtam.

Nagyjából hajnali három lehetett amikor valamiféle dörömbölésre, járkálásra ébredtem fel, viszont amikor elkezdtem hallgatózni, a zaj megszűnt. Nem mentem ki a szobából, és nem keltem ki az ágyból sem. Ugyan kisebb félelemmel, de vissza tudtam aludni. Másnap reggel a kávémat kortyolgatva sétálgattam a konyhaasztal és a nappali között, amikor egy kisebb zöld foltra lettem figyelmes. Csak egy foltnak tűnt, hiszen a kellően pocsékul működő szemem a szemüvegem nélkül nem igazán segíti meg az életemet olyan dolgokkal, mint például: látás. Lehajoltam, így konstatáltam, hogy amit foltnak hittem, az igazából egy levél. Nem is akármilyen, egy a kinti eperbokorról, csak azt nem tudtam, mégis hogyan kerülhetett ide. Ezen a ponton gyanakodni kezdtem, mivel arra jutottam a meglehetősen túl sok krimisorozat maratonszerű végig nézése után, hogy az éjszaka történtek és a növényrészek a bejáratnál összefüggenek. A fantom az ajtón távozott. De ha bezártam, akkor mégis hogyan? A végére kellett járnom!

Egész álló nap ezen a kérdésen pörögve pakolásztam, illetve néztem végig a rokonok listáját, azzal az elmélettel a fejemben, hogy lehetséges-e még egy örökös, akiről engem nem tájékoztattak, de hosszas keresgélést követően sem bukkantam rá semmiféle nyomra.

               Este tizenegykor már félelemmel telve bújtam be a szüleim régi korhadt faágyába. Körülbelül hajnali egyig jártam táncot az appok között, a 112-t a híváskezdeményezésbe beállítva, mire elnyomott az álom. Órák elteltével arra ébredtem fel, hogy nem jut oxigénhez a tüdőm, majd a másodperc tört része alatt kénytelen voltam eszméletemhez térni és tudatosítani magamban a következőt: valaki fojtogat! Nagy szerencsémnek azt tekintettem, hogy gyors reakcióm, illetve a túlélési ösztönöm mellett, az este az éjjeli szekrényen hagyott pohár pont karnyújtásnyi távolságra helyezkedett el tőlem. Ezen tényezőket kihasználva a poharat összes erőmmel a hóhérom arcának bal oldalába állítottam, miután széttörtem azt a tarkóján. Az alak rohanva távozott az ablakon keresztül, az első emelet gondolatától egyáltalán meg nem rettenve. Az ágyból való kiugrást követően a konyhába szaladtam, ahol a középső fiókból egy általam disznó ölő késnek nevezett, akkori funkciója szerint fegyvert kaptam ki. Rohantam ez egyébként is nyitott ajtón keresztül, viszont mire kiértem bottal üthettem a betörő nyomát.

Ettől kezdve képtelen voltam megnyugodni, csak a válaszokat kerestem. Óriási félelmemben értesítettem a hatóságokat is arra az esetre, hogyha néhány napra eltűnnék, tudják mi történhetett. Másoknak ennyi irreális esemény után evidens lett volna elköltözni, feltéve, ha megfelelne hozzá az anyagi helyzetük. Sajnos személy szerint én sohasem tartoztam a tehetősebb társadalmi rétegbe, így a költözéses megoldás nem bizonyult opciónak.

Aznap délután minden bátorságomat összeszedve arra jutottam, hogy szemügyre veszem a pincét, hátha találok bármiféle magyarázatot a történtekre. A hely maga nem bizonyult túlságosan nagynak, mint egy raktár. Ugyan miért is lett volna szüksége a szüleimnek nagyobbra? Ők nem készítettek sohasem bort, csak a nagypapám. A helység finoman fogalmazva is hemzsegett a porcicáktól, ennek ellenére egyéb élősködőt nem találtam.
                Egerekkel és patkányokkal ellentétben ráleltem újabb számos irományra és képre. A doboz, amiből szinte kifolytak a több formában is feljegyzett emlékek, szinte kifogástalan állapotban állt a sarokban. Mind a vélhetőleg háromszáz ereklyét kirámoltam, majd valami furcsára lettem figyelmes. Az összeillesztésnél mintha beszorult volna valami, ami ezzel fel is hívta magára a figyelmemet. Szinte szét kellett feszítenem a ládát, de végül sikerült kibányásznom a fecnit. Egy képet tartottam a kezemben, amin nagyjából öt éves lehettem. Én apa ölében trónolok, anyáéban pedig egy másik, vélhetőleg kislány ül, akinek ki van satírozva az arca. Mégis ki lehet ez a gyerek mellettem? Miért kellett ,,kitörölni” a fotóról? Agyaltam, agyaltam és még agyaltam, aminek nem lett eredménye, ezért dühömben óriásit rúgtam a lábam előtt elhelyezkedett dobozba. Meglepetésemre nem nyomott annyit a dokumentumok nélkül, mint feltételeztem, így könnyedén elcsúszott az eredeti helyéről. Alatta egy korhadt falemez foglalt helyet egy kilincs funkcióval ellátott pöcökkel a tetején. Ezzel a kiálló darabbal tudtam saját magamnak megmagyarázhatóvá tenni, miért nem közvetlenül a fal mellé volt a doboz behelyezve.

Az első gondolatom szerint lementem volna minden nélkül, viszont éreztem a félelmet, ahogyan az ereimben csörgedezett. A következő ötlettel álltam elő: felmegyek egy szúró-vágó eszközért és értesítem a rendőrséget az akcióm előtt, így fedezem fel a pince további rejtelmeit. Így is tettem. A rozsdás vaslétrán lemászva még nagyobb sötétség fogadott, mint az eggyel feljebbi szinten. A zseblámpámat felkapcsoltam, majd körbefordultam, így megvilágítva a egész termet. Bevetett ágy, működő hűtő és egy fél pohár víz az éjjeli szekrényen. Itt lakik valaki, hasított belém a szörnyű felismerés. Elindultam az ágy irányába, amikor egy leheletet éreztem a tarkómon. Azonnal megfordultam, amit jól tettem, hiszen a hóhérom újabb gyilkossági kísérletet követett el ellenem. Éppen, hogy a szemem sarkából elkaptam, ahogyan egy jégcsappal próbált meg grabancon szúrni. Fordulatból ejtettem rajta egy félkar méretű sebet, de amikor egymással szemben álltunk, az volt talán életem legsokkolóbb pillanata. Én álltam saját magam előtt, persze egy arcsérüléssel. Realizáltam a dolgot, majd őt megelőzve újra elindítottam a kést, ő pedig kimenekült a pincéből. Utána eredtem, most már elég gyorsnak bizonyultam, így a mélyből kimászva a kerten át néhány perc kergetőzést követően a közeli tónál lyukadtunk ki, aminek közepén a tükörképem megállt, szemben velem.

- Ki vagy te és mit akarsz tőlem? -kérdeztem magamból kikelve és üvöltve, bizonyára még vitt a futásban szerzett flow.

- Rőth Aliz-felelt normális hangnemben, kaján pszichopatákra jellemző mosollyal az arcán

- Rőth Aliz én vagyok! - kiabáltam továbbra is mint egy őrült.

- Nem, téged Rőth Lídiának hívnak. -reflektál, én pedig az új információ hallattán lányos zavaromban befejeztem az őrjöngést, már amennyire egy ilyen szituációban lehetett

- Ezt magyarázd meg! -utasítottam rá.

- Emlékszel bármire innen? -kérdezte, én pedig valóban elgondolkodtam.

- Nem.

- Mert emlékezetkiesésed van! -tényleg nem emlékeztem hatéves korom előtt semmire.

- Hogy tessék?

- Kiskorunkban beszakadt alattunk ennek a tónak a jege, az, amin most is állsz. -mondta, mintha természetes lett volna, hogy értem miről hadovál.

- Ikertestvérek vagyunk! -megállt bennem az ütő-beszakadt alattunk a jég és az egyikünk élte csak túl, legalábbis anyáék ezt gondolták.

-Folyt....folytasd kérlek! -dadogok.

- A grabancodnál fogva próbáltalak kihúzni, így te maradtál felül, én viszont majdnem meghaltam, de anyuék azt hitték meghaltam, ezért egy nem létező személy vagyok. -mesélte tovább. -Képtelenek voltak eldönteni, ki maradt életben. -ezzel magyarázatot adott a képre és az írógépi szövegre.

- Miért akartál megölni, ha testvérek vagyunk? -értetlenkedtem.

- Mert beköltöztél oda, ahol én laktam egészen idáig teljes nyugalomban. -háborodott fel hamar.

- Mit tegyek, hogy ne akarj kinyírni Aliz? -érdeklődtem, de furcsáltam, hogy a saját nevemen szólítottam az ,,újdonsült” ikertestvéremet.

- Tűnj el! És add vissza az életem!

- Akkor életben hagysz?

- Igen.

- A testvérem vagy, úgyhogy eleget teszek ennek, de kihívtam a rendőrséget néhány perce, még mielőtt lemásztam a barlangodba, úgyhogy kérlek most menj minél gyorsabban! -szólítottamm fel. -azután mindent megteszek majd azért, hogy visszakapd az életed!  -ígértem meg, ezt követően Aliz távozott.

A rendőrség a tó túloldalán jelent meg két autóval, három perccel a történtek után. Egy egyenruhás pacák kezdett kérdezgetni.

- Jól van? -kérdezte kezében spirálfüzettel, amibe jegyzetelt.

- Igen. -bólintottam.

- Tudja ki maga? -folytatta.

- Igen. -feleltem.

- Hogy hívják? -nézett mélyen a szemeimbe.

- Rőth Lídiának hívnak.