Kulcsár Kata: A tragédia

3 éve történt, amikor az ikertesóm teljesen eltűnt. Akármilyen nyom nélkül, csak úgy felszívódott. Az egész kis városunkat megrázta a történet, hiszen Lizzyvel akkor még csak 13 évesek voltunk. Azóta is keresik a rendőrök, de semmi nyoma.

Azóta betöltöttem a 16-ot, és eldöntöttem, hogy megkeresem hova tűnt Lizzy. Persze a zsaruk ennek nem örültek, és rengetegszer kaptak el az elhagyatott épület előtt császkálni, illetve vittek be a rendőrségre magukkal. Utálom, hogy nem hagyják, hogy segítsek. Mármint, most már nem vagyok kisgyerek, megkeresem hova tűnt a húgom, és hazaviszem.  A koszos conversemben sétálok haza felé a suliból, miközben a fülesemben szól a Should I stay or should I go. A házba belépve, átlépek az üres üvegeken és becsukom magam mögött az ajtót.

-Szia Anya! – Köszönök anyának, aki a megszokott módon, üvegekkel alszik a kanapén. Amikor Lizzy eltűnt, anya beleőrült. Azt már elfogadta, hogy én nem vagyok normális, de Lizzy volt a tökéletes gyerek számára. Tovább megyek és a szobámba lepakolva, levágódom az ágyamra.  Miután pár óráig zenét hallgatok, előveszem az új rózsaszín hajfestéket, amit vettem, és befestem vele a hajamat, de csak az alját, és rakok bele egy-két fekete csíkot is. Ez után a telómmal kiülök az ablakomba, és meggyújtom a cigim. Mivel nyár eleje van, ezért egyáltalán nem fázok, és élvezem a langyos estét. A telefonom felvillan, mire az értesítést meglátva elmosolyodok. A barátom az, Jason. Amikor Lizzy eltűnt, mindenkit ellöktem magamtól, nincsenek barátaim egyáltalán, egyedül a pasim maradt meg.

-Szia! – Köszönök a telefonba.

-Szia kicsim, milyen napod volt? – Kérdezi.

-Fárasztó, igazából egy pár órája értem haza, zenét hallgattam, újra festettem a hajamat, és most cigizek. Veled mizu?

-Minden okés… Újra festetted a hajad?

-Ja, de ugyan olyan… Figyelj arra gondoltam…

-Már most jól kezdődik… - Mondta Jason egy fáradt sóhajjal.

-Jajj ne legyél köcsög! Szóval arra gondoltam, hogy újra nekiállok Lizzy ügyének.

-Katy, ha a rendőröknek nem sikerült, neked se fog.

-Ez nem így van. Rengeteg könyvben másképp írják… - Kezdtem, de a szavamba vágott.

-Az mesevilág.

-De… Meg fogom keresni. És segíteni fogsz benne.

-Te szórakozol velem. Azt se tudod, hogy Lizzy egyáltalán életben van-e!

Jasont addig győzködtem, amíg bele nem egyezett nagy nehezen a tervembe. Elővettem az írógépemet, és elkezdtem leírni a fontosabb infókat Lizzy eltűnéséről, amit a rendőrség által tudtam meg. Mikor, hol és… ennyi. Mást nem tudtam. Végig jártam az internetet oda vissza, de nem találtam semmit. A napok teltek, én pedig folyamatosan a húgom után kutattam betegesen, miközben próbáltam a sulira is fókuszálni. Egy napon minden más lett.

Reggel amikor suliba értem, a szekrényemet kinyitva egy post-it-ot láttam beragasztva, amire az volt rá írva, hogy fejezzem be a kutatást, és egy levél volt ráragasztva. Először megijedtem, elkezdtem remegni, majd megnyugodtam. Valami gyümölcslevélnek tűnt, így a könyvtárba rohantam, ahol az összes természet könyvet végig néztem. Eperlevél volt. De miért írna bárki is nekem egy fenyegető post-it-ot, majd ragasztana rá egy eperlevelet? Viszont most már egy valamit biztosra tudok. Valaki tudja, hogy keresem, és valószínűleg a suliba jár. Hiszen, ha betört volna, akkor arról tudna az egész suli, mivel a riasztók egyből bekapcsolnak, már ha az iskola területére is lépünk, illetve folyamatosan őrök sétálgatnak fel és alá. Érdekes. Suli után elszaladtam egy papír boltba, ahol vettem parafa táblát, minden féle rajzszögeket, és piros madzagot, mint egy krimiben. Elkezdtem a nyomokat összerakni otthon. Eperlevél. Erre rá kell jönnöm. Lizzy eltűnési helye. A ma már elhagyatott uszoda. A fenyegető üzenet. Valaki nagyon nem akarja, hogy megtaláljam. Felhívtam Jasont, miközben levágódtam az ágyamra. Vártam, hogy felvegye.

-Kicsim?

-Szerinted mit jelenthet a levél? – Kérdeztem a semmiből, mire Jason vett egy mély levegőt.

-Nem tudom. Tényleg nem.

-Ma este megyünk az elhagyatott uszodába.

-Nem. – Válaszolt, amit én furcsának is tartottam, hiszen ő mindig minden hülyeségben benne van, de inkább nem kérdeztem rá.

-Én megyek és nem fogsz egyedül hagyni mert féltesz. – Mondtam, ő pedig válaszul sóhajtott egyet.

-Hánykor? – Kérdezte én pedig elmosolyodtam.

-8. Szeretlek.

-Én is. De komplett hülye vagy. – Mondta, végül rám vágta, én pedig hangosan felnevettem.  A lakásban összeszedtem az üvegeket, kicsit rendet rakva. Beöltözem sötét, kényelmes, szorosabb, ruhába és egy táskába bele raktam a telefonom, plusz egy zseblámpát, illetve egy bicskát is. Jason a ház előtt várt hasonló felszereléssel. Egy puszit nyomtam a szájára ezután pedig elindultunk. A maszkomat az arcom elé húztam, a kapucnimat pedig fel a fejemre, és a beton kerítést nagy nehezen átmászva a földön landoltam, aztán Jasont megvártam, és bementünk az épületbe, a telefonunkkal világítva. Ahogy sétáltunk csöndesen semmi érdekeset nem találtunk. Üres medencék, csendesség, omladozó falak, sötétség. Egészen addig, amíg egy szobához nem értünk. Az ajtót kinyitva beléptem. A falról jégcsapok lógtak, és egy eper ültetvény volt ott, minden lefagyasztva.

-Mi ez az egész? Hiszen június közepe van…

-Ezt nem kellett volna megtalálnod. – Szólalt meg Jason, mire elakad a lélegzetem és óvatosan megfordultam. Jason az ajtóban állt és mosolyogva felnevetett.

-Hogy tessék? – Kérdeztem, a hangom remegett.

-Oh Katy… Te naív, szegény kislány. Tényleg azt hitted, hogy szeretlek? Hogy segíteni akarok? Ez vicces.

-Jason miről beszélsz? – Kérdeztem remegve, a leheletem tisztán látszott a fagyos eperlevelek között.

-Jól hallottad Katy. És most meg kellene, hogy öljelek. De nem teszem. Nincs több hely a hulláknak a veteményesben… - Mondta, mire lefagytam és kezdtem összerakni a képet. A sok eltűnt ember, az eperlevél… Mindvégig Jason volt az. Az egyetlen ember, akiben bíztam. A veteményes alatt pedig minden tele van hullákkal, azért van ilyen hideg. Körbe nézek, és látok egy szőke hajtincset kiállni a földből.

-Oh… Kimászott. – Mondta, majd halkan felnevetett, és elkezdett felém sétálni erre én azonnal hátrálni kezdtem.

-Jason, hogy tehetted ezt? – Kérdeztem folyamatosan hátrafelé lépkedve, végül megfordultam, hogy fussak mire ő megragadott a grabancomnál.

-Ne siess annyira. Tudsz róla, így nem mész sehova. -Mondja majd brutális erővel elkezdett rángatni egy hideg szoba felé.

-Jason várj, te ilyet soha nem tennél! – Ordítottam zokogva, a könnyek patakokban folytak le az arcomon.

-Katy nem érted. Pont, hogy de. – Jelentette ki, és belökött egy fehér gumiszobába. A szoba hideg és sötét. Pár óráig az ajtónak dőlve, sírva könyörögtem majd feladtam. Napok teltek el úgy, hogy Jason néha-néha rakott be egy kis ételt és vizet nekem. Nem sokat, pont eleget ahhoz, hogy túléljem. Kezdtem beletörődni a sorsomba. Itt fogok meghalni, mert épp elég buta voltam ahhoz, hogy megbízzak benne. A telefonomat elvette, segítséget nem tudok hívni, de tudom, hogy a rendőrség biztos, hogy keres. Muszáj nekik. Egyik este épp a földön feküdtem és sírtam, amikor meghallottam, egy halk, vékony hangot és abban a pillanatban felkaptam a fejem.

-Katy. – Szól a hang. Azonnal felismertem. Ez Lizzy. Tudtam, hogy életben van! Ikrek vagyunk, meg kell éreznünk az ilyesmit!

-Lizzy? – Kérdeztem azonnal, és felugrottam a földről körbe nézve a szobában, a hangot keresve.

-Katy, erre. – Hallottam újra a tesóm hangját, és futottam oda az egyik falhoz, a fülemet rátapasztva.

-Lizzy, hát életben vagy?

-Igen. Hogy vagy? Mi történt az évek alatt? Anya, hogy van?

-Rosszul, de most örülök! Úgy hiányoztál. Tudod, én mindig tudtam, hogy életben vagy. Anya borzalmasan érzi magát. Alkoholista lett miután eltűntél. És hogy mi történt az évek alatt? Hát pasimról, akivel évek óta együtt vagyunk, kiderült, hogy pszichopata gyilkos. – Feleltem, amin Lizzy nevetett egy kicsit. – Lizzy, ne aggódj, a rendőrség meg fog találni minket.

-Katy 3 éve eltűntem. Ha idáig nem sikerült, akkor most sem fognak. Egyáltalán tudják, hogy élek, vagy azt hiszik, hogy meghaltam? – Kérdezte, én pedig csöndben maradtam.

-Én kerestelek.

-Tudom. És nagyon szeretlek.

- Én is. Ne aggódj, valahogy kijutunk innen. Ígérem. Csak azt nem értem, hogy Jason miért nem bántott téged az évek alatt? Mire vár?

-Nem tudom. Tényleg nem. Talán hozzád lehet valami köze.

-Fogalmam sincs. – Mondom, a fejemet a falnak döntve. De ne aggódj, kijutunk innen. Érzem. – Jelentettem ki. A napok folyamatosan teltek. Ez idő alatt Jason többször megvert, vagy nem adott nekem enni, de nem érdekelt. Csak egy dolog hajtott, hogy Lizzy életben van. Ha a rendőrség idejön, a szobákat nem találják meg, túlságosan el vannak dugva, és hangszigeteltek, így kiabálni sem tudunk. Viszont Jason nem tudja, hogy idefele jövet, a hajgumimat elejtettem. Tehát, ha átkutatják az épületet, megtalálnak minket. Napok, hetek teltek el, Lizzyvel már mind a ketten a halál szélén álltunk, amikor a rendőrség megérkezett. Jason éppen megint engem akart bántani. A rendőrök berontottak és Jasont leteperték. Én pedig elmondtam mindent. A hullákat a fagyos eperkertben, és azt is, hogy az ikertesóm életben van, a mellettem lévő szobában. A rendőrnő érdekesen nézett rám.

-Katy… A melletted lévő szoba üres volt.

-Nem, az nem lehet… - Suttogtam értetlenül. – Hiszen beszéltem is vele. – Jelentettem ki, továbbra is értetlenkedve, a takarót szorosabban összehúzva magam körül. – A rendőrnő hirtelen oldalra nézett, én pedig a tekintetét követve, megfordultam, és megláttam azt, amit soha nem kellett volna. A sok hulla közül, kicipelik a húgom. A szőke fürtök, amiket láttam a virágföldben az övéi voltak. Hangosan sikítottam a fájdalomtól, a térdeimre rogyva.  A rendőrnő mellém térdelt és átölelt.

-Ez nem lehet, hiszen életben volt, vele beszéltem végig! – Ordítottam zokogva.

- Az nem lehet Katy. A holttest állapota alapján 3 éve meghalt. – Mondta a rendőrnő halkan. A rendőrnő intett egy orvosnak, aki valami nyugtatót nyomhatott a karomba.

Egy fehér szobában ébredek. Rácsok vannak az ablakon, de minden nagyon tiszta. Belép egy ápoló, kedvesen mosolyog.

-Milyen napunk lesz ma Katy? – kérdezi. Meglátom a kórlapot a kezében. Van a tetején egy vastagon szedett felirat. Diagnózis: Skizofrénia.