Ligeti Lívia: Áruló

Magyarország, 2037

Hangtalanul haladunk egymás mellett az erdőben, míg pár foszforeszkáló gyomnövény zöldes fénybe vonja ruháinkat. Néhány éjjeli bagoly kuvikol a közelben, a város felől már nem hallatszik autózúgás. Bejutni a gyár déli oldalán tervezünk, ezért kell megkerülni az egészet.

Egy konténer mögött kisebb lyuk nyílik a drótkerítésen. A gyárba bejutva a tájékozódást Bálintra hagyom, a térképet ugyanis ő tanulmányozta át alaposabban. A padló és a fal találkozásánál leheletfinom por rakódott le. Halványan világít. Kísérteties. A maszkom átnedvesedett a leheletemtől, de levenni öngyilkosság lenne, és különben is, kamerák lehetnek mindenfelé. Beérünk egy hatalmas csarnokba.    Futószalagok, csövek, különböző gépek terpeszkedtek mindenfelé a lebetonozott talajon. A csarnok ürességéből fakadó hiányérzet sejteti, hogy napközben rengeteg ember dolgozik itt a „nemzet szolgálatában”. Hát igen. Mostanában ez a szókapcsolat jó sokszor elhangzik.

          A gépeken, a kohókon, a fotószalagokon, egyszóval mindenütt zöld foszforeszkáló részeket fedezek fel, és olyan érzésem támad, hogy kiváltságos vagyok amiért ezt az egészet a saját szememmel láthatom. És megbizonyosodhatok arról, hogy amiről az elmúlt hónapokban suttog mindenki: a folyamatos mérgezés igaz.

– Ne bámészkodj már Petra, inkább gyere, segíts valami vállalható képet csinálni a foltokról! -nyomja a kezembe a fiú a fényképezőgépét. Elkezdünk körbejárni a csarnokban, de még a második képet sem tudjuk elkészíteni, amikor éles, riasztóhang hasít a levegőbe. Nem bírom a hangos dolgokat. Egy barátomnak régen, amikor még volt majális, a szülei vettek egy körtemuzsikát. Hetekig azzal járt iskolába, és gyakorolt rajta, miközben engem lassan az őrületbe kergetett vele.

            Szorosan befogom a fülemet, és reflexből futni kezdek. A szirénák fényei pirosan forognak a falakon, és tudom, hogy csak percek kérdése, és megjelenik a rendőrség. Vagy még rosszabb. Maga a Nemzetvédelmi Hatóság.

– Báálint!!! – üvöltöm abban a reményben, hogy túlharsoghatom a szirénákat- Merre vagy?!

Semmi válasz. Tétvázok egy darabig, de aztán rájövök, hogy egyszerűen muszáj mennem. Olyan gyorsan futok, amennyire csak bírok, a maszkom az arcomra tapad, alig kapok levegőt, de valahogy kimászok az ablakon. A tűzlépcsőt, és a falat kék-piros fénybe borítja az erdőszélen parkoló rendőrautók fénye. Elkaptak.

A kocsiban lerángatják rólam a maszkomat. Azonnal bevisznek a rendőrségre. A kihallgatás jó sokáig elnyúlik, bár a legtöbb kérdésre nem tudok érdemi választ adni. Egy órányi faggatás után gyanítani kezdem, hogy valamiféle ellenállási mozgalmat sejtenek a betörés mögött. Még szerencse, hogy az egész csak egy magánakció volt.

Egy kicsi asztali lámpa világítja meg a nyomtatott táblázatot, ami fölé egy furcsamód szimpatikus ötven év körüli férfi hajol, és buzgón jegyzetel. A szoba steril, egyébként egy asztalon és két széken kívül semmi sincs benne. Ablak se. A fejem fáj a fáradtságtól, de nem engedhetem meg magamnak, hogy elbambuljak, bármi, amit most mondok következményekkel járhat, és akármennyire tapasztalatlan vagyok ebben a szituációban, azért az elmúlt években tanultam már annyit, hogy tudjam, mi az, amire érzékenyek. Internethasználat, külföldi forrásokból való tájékozódás, liberális meggyőződés, és persze az örök klasszikus: szervezkedés.

– Van-e a környezetedben olyan ember, aki próbált megingatni a nemzetünk vezéreibe vetett hitedben?

– Nem volt.

– Volt- e olyan osztálytársad, barátod, aki tagja bármilyen szervezetnek, ami nem tanárok vagy más megbízható felnőttek működtetnek?

– Igen, van. Egy osztálytársam tagja az Ifjúsági Lópatkókörnek.

– Az mi?

– Fogalmam sincs.

– Hallgatsz-e bármilyen az állam által nem támogatott podcastot?

             – Nem szoktam podcastokat hallgatni.

Két óra után nagyon kezdem unni, és a kérdések is egyre felszínesebbé válnak. A falon lévő analóg órára pillantok. Fél három múlt. Eszembe jut, mi van, ha csak ki akarnak fárasztani. Ha van még valami, amihez sok szellemi és lelki erő kell.

A kihallgatás nem tart már sokáig. A férfi digitalizálja a táblázatot, és pötyögni kezd a gépen, majd néhány perc múlva hátradől a székén, nagyot nyújtózik. Ásít. A kezét persze nem teszi a szája elé, így kivillan a csorba fogsora. Úgy látszik, mégsem olyan jól fizető állás a hatalmat szolgálni.

– Nézd. Ha a BTK-t szigorúan alkalmazzuk rád, úgy a büntetésed egy év javítóintézet lenne – dörzsöli meg fáradtan az orrnyergét.

Az utóbbi időben mindenki hallott már az intézetekhez kapcsolódó rémtörténeteket, és bár ezeknek valóságalapjuk nem teljesen biztos, tekintve, hogy semmilyen sajtóorgánum nem erősítette meg ezeket (nincs is sajtó), de ha csak a fele igaz annak, amit beszélnek, én felkötöm magam. Éppen kezdenék bepánikolni, amikor a férfi újra megszólal.

– De a büntetés enyhíthető, ha megnevezed, ki volt a társad a betörésnél – mondja az illőnél jóval szenvtelenebbül a rendőrtiszt. Szerintem amikor épp megpecsételi valakinek a sorsát, azért egy kicsivel több együttérzést is tanúsíthatna. Ezek szerint tudják, hogy volt még valaki velem. A fejem most már intenzíven sajog. Próbálom számba venni a lehetőségeket, hányféle kifutása lehet a helyzetnek. Az világos, hogyha hallgatok, akkor biztosan mehetek az intézetbe. És ha feldobom Bálintot? Mit fognak tenni vele?

Ugyanekkor megszólal a fejemben egy határozott hang: „Emlékszel, hogy mit csinálnak az intézetis lányokkal, ugye?”

– Mennyi időm van dönteni? - kérdezem rekedten

– Van fél órád.

Az ajtó becsukódik a rendőr tagbaszakadt árnyéka mögött. Egyedül maradok a szobában. Próbálok erőt venni a fáradtságomon, nagyot sóhajtok, majd felállok, és elkezdek körbe járni a szobában. Ez jó, kicsit felébredek tőle, és jobban tudok gondolkozni. Elképzelem, ahogy Bálint ugyanitt áll, és kihallgatják. Az éjszaka kellős közepén, miattam.

Aztán elképzelem, hogy kiszállok egy rabszállítóból, és megállok a javítóintézet előtt.

Miért kellett betörnünk? Miért hallgattam rá? Elviselhetetlen érzés, hogy alig fél nappal ezelőtt, ha máshogyan döntök, minden jelenlegi problémám megoldható lenne. A falnak dőlök, és lassan lecsúszom, majd a kezemet a térdem köré fonom. Úgy érzem, nem bírom már sokáig, a helyzet összenyom. Ebben a pozícióban maradok hosszú percekig, majd lassan felnézek. Tudom, mit fogok dönteni.

             Nem sokkal később bejön a férfi, ráfordítja a kulcsot az ajtóra, majd visszaül a székébe.

– Nos?

– Fieldmann Bálint – remeg a hangom. 

             – Okos lány vagy – mosolyodik el halványan a rendőr.

Az utcán állok, fogalmam sincs, hogy jutottam ki a rendőrségről. A szemközti háznak a málló vakolatát bámulom. Olyan, mintha csak háztetők tartanák az eget, hogy rám ne szakadjon. Elindulok haza, miközben néha elsüvít mellettem egy-egy howerbike-os rendőr. Járőröznek.

Végighúzom a házfalakon a remegő kezemet, ahogy lépdelek a feltöredezett betonú járdán. Nem fogok javítóintézetbe kerülni.

Felsértem a kezem. Amikor látom, hogy nem vérzik, újra elkezdtem húzni a falon, egészen addig, míg vörös nem lesz.

Feltámad a szél, befúj a vékony pulóverem alá. A hátam csiklandik, kiráz a hideg. Az agyam tompa, de még így is érzem, hogy valami nincs rendben. Nemcsak azzal, amit csináltam, hanem velem sem.

Már dereng az ég alja, mire hazaérek. Felvonszolom magam a lépcsőn, majd benyitok a kis, belvárosi lakásba. Még mindenki alszik. A ruháimat gondosan a szekrényem mélyére rejtem, aztán bezuhanok az ágyba. Az emberrel néha megesik, hogy egy emléket újra álmodik. Pont ez történt velem aznap hajnalban:

Az iskola halljában állunk, hatalmas tömeg vesz körül. A hangosbemondóból nevek harsognak, és tanulmányi átlagok. Újra osztják az évfolyamokat, az új rendelet szerint. A feszültség tapintható. Egy magasabb, szemüveges, barna hajú fiú áll a tömegbe préselődve, egészen közel hozzám.  Egy régi kiadású 1984 példány van a kezében.

  – Szia, bocsi, látom, Orwellt olvasol. Milyen?

            A fiú nem várta, hogy megszólítják, ezért kissé bambán mered rám, de azért válaszol.

            – Aktuális – neveti el magát kínjában.

Hétfőn az iskolában mindenki a hétvégi akcióról suttog, de csak szegény Bálintot emlegetik. Mintha én ott sem lettem volna. Furcsa.

            A nagyszünetben a hangosbemondóban bemondják a nevemet. Az igazgatóiba hívnak. Ilyen az elmúlt három év alatt egyszer sem történt még. A lábam remeg, ahogy a diákoktól nyüzsgő folyosókon haladok. Nem hallom őket. Nem látom őket. Az agyam üres, csak a félelem tölti ki. Kirúgnak? Meglehet.

Az irodában azonban csak egy rendőrtiszt áll. Kifelé bámul az alakon.

– Szervusz Petra! – villantja rám csorba mosolyát, ahogy megfordul. A kezében egy könyv van.

– Hoztam neked egy ajándékot- a hangja megvetést sugároz. - A barátod küldte. - nyújtja át az 1984 régi kiadását. A könyv sarkára vér van száradva.

              Hideg ujjakkal nyúlok a regény felé. Undorodom magamtól.