Ligeti Lívia: Tudod, ilyen gyilkosos

2030.03.18. Győr

 A szoba olyan, mintha egy lakberendezési magazinból kivágtak volna egy képet, majd a valóság fehér papírjára ragasztották volna.

   –  Foglaljon helyet! – mutat a nő az elegáns díszpárnákkal túlzsúfolt kanapéra. – Hogy érzi magát?

   Hogy érzem magam? Hirtelen én sem tudom. De valamit mondanom kell. A francba Rebeka, vágj már valami értelmes arcot. Megeresztek egy mosolyt a nő felé.

   –  Köszönöm, jól.

   –  Értem. Mielőtt nekiállunk a munkának, van pár alap, amit le kell fektetnünk. Először is, ami itt elhangzik az ön részéről, az bizalmas, és engem titoktartás kötelez minden ember felé, kivéve, ha…

    A függönyön az eperlevélre emlékeztető minták közt sávokban szűrődik be a napfény. A nő mellkasára téved a tekintetem. Dr. Grabanczi Enikő – áll a névkitűzőjén. Pfff. Visszanézek a nőre. Várakozva figyel. Kérdezett valamit, és most választ vár.

   – Tessék? Izé... Meg tudná ismételni?

   – Természetesen. El tudná mondani a saját szavaival, hogy miért van itt ma?

   Miért vagyok ma itt? Hát, mert ide küldtek.

    Velem szemben, az ablak felőli oldalon egy könyvespolc áll, mindenféle klasszikussal megpakolva. Elfog a keserű érzés, hogy csak a dizájn az egyetlen ok, és cél, ami miatt ezeket választották. Ebben az egyik alsó polcon elhelyezett, kifogásolhatatlan állapotban lévő írógép is megerősít. Ikrek hava. Vörösmarty összes. Ne bántsátok a feketerigót! stb.…

    A nő barátságosnak tűnik, de hát az a dolga. Göndör barna haját gondosan a háta mögé rendezte, a ruhája tökéletesen passzol a magazin-szobához. Énrajtam fekete melegítőnadrág és egy kinyúlt, mintás pulóver rohad. Negyedik napja.

03.05. Budapest

 Ahogy lépkedek a kutatóintézet lépcsőjén, a fotocellás ajtón megjelenő tükörképemet figyelem. Egyszerű fehér blúz van ma rajtam, ballonkabát, farmer. A recepción regisztrálok, már csak én hiányoztam a jelentkezők közül. Egy kisebb hallba irányít a recepciós. A fehér falak mentén székek húzódnak, és olyan tizenöt ember áll, ül, telefonozik, beszélget.

    Leülök az egyik székre, és szerencsére nem sokkal később megjelenik egy fehér köpenyes kutató, aki átirányít bennünket egy orvosi szobába, ahol mindenki halántékára feltesznek egy vezetékmentes műszert, ami az agyi hullámokat fogja figyelni a kísérlet során. Aztán egy papírt kapunk, amin ismertetik a kísérlet menetét. A többiek már alá is írták, úgyhogy gyorsan ráfirkantom én is a nevemet, és beadom. Kicsit sajnálom, hogy nem volt időm végigolvasni. Na mindegy. Hamarosan úgyis kiderül minden. 

    A folyosón ácsorgunk, míg a fiatal köpenyes kitölti a kezdési információs lapot a falba épített kijelzőn keresztül. Mindenki izgatottan duruzsol a mellette állónak. Én is váltok egypár szót egy magas, tagbaszakadt férfivel. Mesél, hogy ő már egyszer részt vett egy kísérletben, csak egy kérdőívet kellett kitölteni. És majdnem tízezer forintot kapott érte.

 Kinyílik a betonajtó. Beterelnek bennünket a terembe, ahol egy magas, öltönyös, jólfésült férfi áll, a szoba közepén székek, körbe elrendezve. Pont ahányan vagyunk, tizennégy.

   – Foglaljanak helyet! – szól a férfi, a hangja épp olyan mély, mint amennyire termete magas.

    Leülünk a székekre.

   –  Köszönjük, hogy eljöttek. Nagy segítséget jelent számunkra az együttműködésük. A kísérletet a magyar kormány megbízásából kell elvégeznünk újra. Ez azonban nem egy hagyományos kísérlet lesz. Minden döntésük, reakciójuk súlyos következményekkel járhat, és nem minden effektus mesterséges, amit látni vagy hallani fognak. Van önök között egy beépített ember.  A feladatuk, hogy megtalálják, hogy ki ő. Ha nem sikerül, ez a személy minden negyedórában kiválaszt valakit önök közül, és megöli.

   Többen felhördülnek.  Egy középkorú, csontsovány nő jelentkezik, és meg sem várja, hogy szót adjanak neki, már mondja is:

   –  Elnézést uram, de ezt mégis mit jelentsen? Nem zárhatnak össze bennünket egy gyilkossal!

   –  Hölgyem, mindent a maga idejében meg fog tudni – az öltönyös arca nem árul el semmit, hiába is próbálnám elemezni – nyugodjon meg, kérem, a szabályzatban leírtakat a kísérlet legvégéig betartjuk.

   – Ez nevetséges – szólal meg a tagbaszakadt férfi, akivel az ajtó elött beszéltem – én egy komoly pszichológiai kísérletre jelentkeztem, nem pedig partijátékokat játszani. Esetleg orvos meg rendőr nincsen köztünk?

   –  Nincs – mosolyodik el az öltönyös. – Akkor jó részvételt mindenkinek. Azzal az ajtó melletti ujjlenyomat-olvasóhoz lép, majd miután az ajtó átengedi, kimegy a teremből. A neonlámpa villogni kezd, és zúg, mint egy bogár.

    –  Most mi van? – kérdezem.

   – Mi lenne? Kiderítjük, ki a gyilkos, aztán megyünk haza – mondja nagyképűen egy szemüveges férfi.

   –  De semmi nyomunk nincs, amin elindulhatnánk – rázom meg a fejem.

   –  Hé, emberek! Melyikőtök a gyilkos? – kérdezi valaki.

   – Most itt jópofáskodsz, aztán simán lehet, hogy te vagy az – mondja a tagbaszakadt férfi.

   – Jaj, de érdekes – szólal meg a sovány nő –, most akkor hirtelen mégsem bugyuta partijátékot játszunk?

   –  Elég legyen! Ha egymást vádoljuk, sehová nem jutunk, csak lejár a negyedóra. Inkább mindenki mondjon egy védőbeszédet, mintha játszanánk – szólal meg egy fiatal, vörös srác.

    Akkor elkezdtük mondani, hogy miért nem lehetünk mi a gyilkosok. Szépen, sorban haladtunk. Egyesével. De valahogy mégsem volt értelme az egésznek. Mindenki csak azt mesélte el, hogy ki vagy mi miatt jött el a kísérletre. Én persze szégyelltem bevallani, hogy csak a pénz miatt, de hát olyan szokatlanul sokat adnak érte. Azt mondtam, hogy az egyik pszichológia szakon tanuló barátnőmmel beszélgettünk, és ő ajánlotta. Ami, ha úgy vesszük igaz is.

   A negyedóra hirtelen lejárt. A digitális képernyőfalon megjelent egy felirat.

Éjszaka. Mindenki álljon a baloldali fallal szembe, lépjen közel hozzá, és hunyja be a szemét.

  Csak, amikor már a falnál állok jut eszembe, hogy akár meg is halhatok. Nyilván kevés az esélye, talán a legvalószínűbb, hogy elkábítanak a realisztikus hatás kedvéért, de nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot. Elkezdem mondani a Miatyánkot. Még a hittanórákról maradt meg, ezért nem is vagyok biztos benne, hogy az egészet jól mondom. Mindegy. Tökmindegy. Csak maradjak életben.

És ne vígy minket a kísértésbe. Valaki kiesik a sorból. De szabadíts meg a gonosztól.

   Talán, de csak talán nem halt meg. Talán csak elkábították. Talán a szabályzat tényleg leírta, hogy nem bánthatnak senkit.

   A fiatal fiú nyitott szájjal fekszik a padlón, egészen természetellenes pozícióban, mindenki körülötte áll, vannak, akik az ajtón dörömbölnek, hogy nyissák ki. Vörös haja csapzottan meredezik szerteszét. Én leguggolok a tömeg szélén, rettenetesen fáj a fejem, szeretnék segíteni, de egyszerűen nem megy. Nem tudok. Pár szék felborulva hever a földön. Hirtelen, mintha jégcsapok szúrnák át a mellkasomat. Izzad a tenyerem. A fájdalom nem ereszt. Félek. Mit félek!? Pánikolok.

   A falon elindul a 15 perces visszaszámláló.

   Ennyire emlékszem, kedves Enikő.