Maed Pirce: A hullámok festményei

Nem sok dolgot sodor partra a víz.

Általában csak hínárt terítenek a hullámok a homokra vagy halakat ragadnak magukkal, hogy a felszínre érve a Nap sugarai alatt éljék meg utolsó pillanataikat.

Olyan hatalmas a tenger, de mégis oly keveste tudnak róla az emberek. Ha valaki az apró sziget peremén sétál, nem tehet mást, csak csodálkozik, hogy mennyire körül vannak véve az ismeretlennel. Ahová a szem ellát, a hullámok választják el az ég és a tenger kék színét egymástól. Nem szárazföld, ahol telepedhetnének, vagy hegyek, amit felfedezhetnének a jelenlegi technológiájukkal. Csupán egy árnyalattal sötétebb émelyítő kék vonal, ami a látókörük végéig elhúzódik.

Bár az emberek nem nagyon bánják a korlátozott mozgásterüket.

A civilizáció kihasználta a rendelkezésre álló kis szigetecskét, amit otthonnak nevezhettek. Megtanultak építeni; kőből felhúzott házak díszítették a fák alatti területeket. Megtanultak gyógyítani; rengeteg próbálkozás után feljegyezték, mi állítja el legjobban a vérzést, vagy csillapítja a migrént. És nem mellesleg, megtanultak élni abban a tudatban, hogy rajtuk kívül nem léteznek mások.

Persze, ezeket a tapasztalásokat is át kell adni a következő generációnak. “Iskola” volt a neve, ahol a gyermekeket oktatták.

Éppen az udvaron – jelen esetben egy parttól nem messzi fákkal fedett árnyékos téren - rohangált az összes fiatal gyerek, miután túlestek egy “gyógytan” órán. Kivéve egy tanulót.

Evan a társaitól távol magányosan rugdosta a kósza kavicsokat.

Port kavart maga után, ahogyan a szétnyúlt cipője nekiütközött az éppen kiszemelt kavicsnak, ami homokot is sodort vele. Elérte már azt a kort, hogy elégszer hallotta édesanyjától a dorgáló szavakat, bármikor koszosan tért haza, viszont elég fiatal volt még ahhoz, hogy ez ne érdekelje.

- Tiszta por leszel, ha így folytatod, fiam.

Evan felkapta a fejét az óvatos, de törődő hangra. Jól ismerte a férfit – és bár semmi családi kapcsolat nem volt köztük, hozzászokott, hogy ‘fiam’-nak szólítja, mint bármely másik gyereket.

- Miért nem játszol a többiekkel? – tette a csípőjére a kezét, majd enyhén elfordította a fejét.

- Luis nem jött a héten iskolába – válaszolt kurtán Evan, gondolva, hogy ennyi elég ahhoz, hogy tökéletesen megmagyarázza a helyzetét.

Winston hümmögött egyett, mint aki érti, honnan ered a problémája. Evan szinte biztos volt benne, hogy a férfi együttérez vele.

Annak ellenére, hogy milyen fontos szerepet töltött be a közösségben, nem volt idősebb, mint harminc. Sötét hajával és gyenge alkatával elveszett volna a község átlag tagjai között, viszont volt elég ismert ahhoz, hogy ez ne történjen meg.

Persze, a tisztelet alapjáraton járt neki, mint mindenki másnak, de munkássága nagy mértékben felülmúlta a közemberekét.

- És másokkal nem tudnál úgy játszani, mint Luisszal?

- A többiek nem olyanok mint Luis. – Evan keresztbe tette a kezét, mintha megsértődött volna a feltételezésre, hogy akárki tudná helyettesíteni a másik fiút.

Winston pár pillanatig még a szavakat emésztgette magában, majd felkacagott és összekócolta Evan haját.

- Más barátokat is kéne szerezned ilyen alkalmakra.

A fiú Winston karja után akart kapni, hogy megakadályozza, hogy tovább babráljona szőke tincseivel. Bár mielőtt még megállíthatná őt, mindketten a nagy hangzavar felé fordították a fejüket, teljesen megfeledkezve az előző beszélgetésükről.

Két férfi – aki nem mellesleg, ugyanazt az egyenruhát viselte mint Winston – sietett feléjük. Hírt hozhattak; ez kétségtelen volt.

- Hív a kötelesség. Még egy festményt találtak. Gyere, nézd meg te is!

Nem kérdezte meg, hogy kíváncsi-e rá, mivel tisztában volt vele, hogy minden gyerek számára milyen izgalmas egy ilyen alkalom. Parancs sem volt; inkább egy meghívás, amit senki sem tudott volna visszautasítani. Közvetlen közelből szemlélhette az eseményeket.

Evan aznap először jött mosoly az arcára, és szinte szögdelve futott Winston mellé, hogy együtt indulhassanak el a helyszínre.

Már egy említésre méltó tömeg gyűlt össze a parton. Senki nem merte kihagyni azt az eseményt, amire minden nap várnak.

Ugyanis nem csak vízi állatokat és hínárt sodornak partra a hullámok, hanem ritka alkalmakkor festményeket is. Ilyen esetekre kellettek a festmény-olvasók, mint például Winston is.

Ki küldhette volna partra ezeket a vászondarabokat, ha senki más nem élt a tengeren, mint ők? Természetesen csak a hullámok mestere lehetett.

Az olvasók voltak azok, kik a tengeri istenek üzenetét fordították le a köznépnek, akik a festményt puszta festménynek látták, nem pedig egy csodálatosan előállított isteni utasításnak, az ő szent istenük utasításának.

Evan a legelső sorba furakodott, ahol közvetlen nézhette végig Winston és a két társa tanakodását. Mindenki izgatottan várta az olvasás végeredményét, olykor-olykor egy ideges suttogással megtoldva a feszült csendet.

Végül, Winston a tömeg felé fordult, és büszkén kiáltott fel:

- A tengerek istene elégedett a felajánlásainkkal!

Ez az egyetlen kijelentés utat nyitott a tömegnek egy együttes ujjongásra. Rengetegen törtek ki lelkes ovációban vagy ölelték át mosolyogva a mellettük álló barátjukat. Sok ember örömében sikított, mintha egy mázsa teher esett volna le a vállukról.

A nagy hangzavar közepette viszont egyvalaki nem ünnepelt. Evan arcán nem lehetett leolvasni semmilyen érzelmet; örülnie kellett volna, és tudta ő is. Próbált érdeklődni az olvasás iránt, viszont egy gondolat nem hagyta békén.

Luisnak nem tetszett az akkori áldozatbemutatás. Sőt, kétségtelenül ellenkezett. Sosem szerette a festményeket.

A tömeg egy kis idő után oszlani kezdett. Több helyen vitte a szél a körtemuzsika nótáját, amit pár kisgyerek játszott örömében. Tábortüzet gyújtottak a főtér közepén, és mivel pont az iskola peremén helyezkedett el a gyülekező helye, rengeteg apród ült a lángok köré és sütögettek vagy énekeltek.

Evan úgy döntött, hogy nem vesz részt ezen az alkalmon, hanem inkább felkeresi Winstont. Vagyis szerette volna.

A festmény-olvasók közös lakóhelye a település szélén pihent, csupán egy perc sétára a parttól. A terület meglehetősen csendes volt; nem vették körül házak vagy nyilvános terek mint a sziget minden más zugában. Egyedül a hullámok zaja merte zavarni az olvasók csendes estéjét, de ez természetes volt már számukra. Pontosan a nyugodt környezet miatt épült itt az otthonuk.

Evan megállt a bejárat előtt, és pár pillanatig csak nézte az ajtót.

Mindenféle fém eszkösz volt felszögellve a deszkára, mintha egy kiállításon akarták volna bemutatni a készletüket. Egy ócska kézi kasza a legtetején, egy lópatkó közvetlen a kilincs felett, egy csorba szabóolló fejmagasságban… annyi különböző és össze nem függő tárgy volt rajta, hogy nem lehetett volna eltalálni, mi volt a célja ennek az épületnek.

Erőt vett magán, és a kilincsre markolt. Éppen benyitni készült – az ajtó viszont nem mozdult, zárva volt – amikor is Winston éles hangja és két férfi lépteinek zaja megállította.

- Evan.

A neve hallatán összerezzent, és lassan hátrafordult.

- Kerestél valamit?

- Téged. De… már nem aktuális. Bocsánat.

Az egyik férfit nem ismerte. Szimplán az egyenruhájából lehetett következtetni, hogy ő is olvasó.

Winston keresztbe tett a kézzel, és fürkészve figyelte Evan minden mozdulatát. A homlokát összeráncolta és szinte fenyegető tekintettel nézett le a fiúra.

Evan még soha nem látta őt ilyen komolynak. Sőt, eddig nem is hitte volna, hogy képes ilyen veszélyesnek tűnni.

- Menj haza. Későre jár.

A hangja nem tűrt ellentmondást. Ha nem ismerné őt, térdére ereszkedne és kegyelemért esedezne félelmében. Az ismerettségük tudatában viszont képes volt elég bátorságot gyűjteni, hogy ne remegjen mikor ellépett az ajtótól és felé indult.

- Bocsánat – Evan hirtelen megölelte, mire Winston meglepődötten először megfagyott, majd óvatosan megveregette a vállát.

A fiú elhúzódott, és elindult a másik irányba, miközben hallgatta ahogyan a másik olvasó kioldja a zárat, és társával együtt betérnek a házba.

Aznap késő este, Evan visszatért a baljós épülethez.

Megbizonyosodott róla, hogy senki sem tartózkodott bent – egy bokor fedésében nézte végig, ahogy mindketten elhagyják az épületet és bezárják maguk után az ajtót. Megvárta, amíg látótávolságon kívül voltak és már a csevegésük hangja is elveszett a fák között, majd előbújt rejtekhelyéről.

Winston nem vette észre, hogy a kulcscsomója már nem lapul a zsebében, egészen azóta, hogy Evan átölelte.

Evan tenyere csiklandott a kulcs körül. Az az egyszerű és ócska vasdarab a kezében bizsergett – úgy érezte, legalábbis. Szavakat suttogott, ami késztette, hogy kezdjen vele valamit. Egyre csak hangoztatta és hangoztatta, amíg a figyelme teljesen nem irányult rá. Dobja el, tántorodjon meg és juttassa vissza a tulajdonosához. Tegye el félelmében és forduljon vissza… nyissa ki az ajtót. Nyissa ki, és derítse ki az olvasók titkait.

Nekik valószínűleg közük volt Luis eltűnéséhez.

Nem gondolkodott tovább. Sőt, nem is érzékelte, hogy ösztönösen a rémisztő ajtó elé lépett, és miután behelyezte a kulcsot a zárba, elfordította és a kilincsre markolt.

Evan kirántotta az ajtót.

Luis cipője hevert a szoba közepén. Oldalra borulva és egyedül, mintha már a gazdájuk soha nem tudná felhúzni őket. A fiú viszont sehol sem volt.

De nem csak a cipő volt az egyetlen figyelemre méltó dolog a helyiségben.

Üres vásznak hevertek a földön egymásra döntve. Ecsetek tömkelege különböző edényekben áztatták festékes sertéiket, beszínezve az olyan jól ismert vizet.

Állványok voltak a falhoz tolva, rajtuk pedig megkezdett munkák. Minden ecsetvonás óvatosan kiszámolva, tökéletes vastagsággal és precíz technikával fedte be a fehér vásznat.

Vajon Luis tudott erről a helyről?

A szigeten élők nem ismerték ezt a művészetet. Evan sem tudta pontosan, hogy mik voltak ezek az eszközök. Miután viszont hagyta, hogy a gondolatai eluralkodjanak rajta, rájött.

Mielőtt viszont eltűnhetett volna a helyszínről, egy kéz markolta meg hátulról.

Winston nem szólt. Csendben állt, és megszorította a fiú remegő vállát, a mozdulata viszont nem hordott magával semmi biztonságot vagy támogatást, mint ahogy eddig tette.

Evan nem menekülhetett már.