Maed Pirce: A kés az árnyékok között

Valaki van a házamban.

A betolakodó hangosan lép. Felborít bármit, ami az útjába kerül. Minden lélegzete éles; csak reménykedni tudok, hogy az enyém nem ilyen kivehető.

Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy tudjam: egyetlen célja van, és azt bármily áron el akarja érni.

Amikor éreztem, hogy nehezemre esik levegőt venni, a szám elé kaptam a kezem. Meg kellett akadályozom, hogy kutyaszerű lihegésbe kezdjek. Nem voltam abban a helyzetben, hogy megengedhessem magamnak, hogy a szívverésnél nagyobb neszt okozzak.

Majdnem az egész házon csend honolt, kivéve azokat a helyiségeket, ahol a betolakodó éppen kutatott. A mosógép régen lejárt már, az sem zajongott. A tévét is lekapcsoltam, mikor az első gyanús hangot hallottam az egyik ablak felől. Sőt, a mosogatógép sem volt beindítva, pedig annak a zöreje biztos eljutott volna a ház összes zugába. Az otthonomban semmi nem gátolt meg abban, hogy ne tudjam szimplán a léptei zajából behatárolni, hogy melyik szobában tartózkodik.

Veszélyesen közeledett ahhoz a helyiséghez, amiben minden relikviámat tartottam: nagyapám poros írógépét, antik könyvek tömkelegét, és az öreg ruhásszekrényt, amiben menedéket találtam.

A torkomban éreztem a szívem dobogását, ami letért szabályos ritmikus pályájáról és egyre csak gyorsult és gyorsult. A kezem megállás nélkül remegett. Úgy éreztem, mintha a puszta gondolataim elindítottak volna egy szerkezetet bennem, ami miatt minden végtagom reszketett.

Nem tudom mióta lehettem a szűk négy fal közé szorítva, amelyben a ruhákat tároltam. Régóta abbahagytam a másodpercek számolását, és inkább az ajtó apró résén át lestem a környeztem. A látókörömnek vékony határa volt, mivel az ajtót nem mozgathattam – tudtam, hogy hangosan nyikorog, és nem csaphattam zajt. Így csak vártam. Hogy mire, azt még én sem tudtam.

Csak idő kérdése, amíg át nem járja az összes szobát, és elkezd alaposabban kutatni. Ha pedig eljut odáig, hogy az összes zugot felborogassa, akkor a szekrény lenne az első, ahova benéz.

A szobám ajtaja kinyílt. Nem láttam, de a hangja szinte villámként hasított végig a néma helyiségben. Az enyhe nyikorgást követte a betolakodó lihegése, ami százszorta hangosabb volt, mint rendes körülmények között. Szinte éreztem, ahogyan a nyakamnál veszi a levegőt. Teljesen úgy hatott, mintha mögöttem állna és várná, hogy hátraforduljak és lecsapjon rám, de tisztában voltam vele, hogy csak a képzeletem játszik velem.

A léptek hangosan visszhangzottak a négy fal között, eleinte csak a középtávolból, viszont pár másodperccel később már egészen közelről hallatszott az illető bakancsának a padlón való kopogása. Megdermedtem. A szememet be akartam csukni – bármi is történjen, én nem akartam látni. Mégis, a résen át erősen figyeltem a történéseket.

Ahogy számítottam rá, megpillantottam a betolakodót.

Kimért léptei nem voltak se lassúak, se gyorsak, nem sietett. A kezét lazán tartotta a teste mellett, viszont a szorítása a konyhakésen nem nyugalomról árulkodott. A fegyver fenyegetően villant meg a lámpafényben; a hegyétől egészen a nyeléig szinte riasztóan ragyogott, mint egy hatalmas jégcsap, ami lesújtani készül az alatta álló áldozatára.

Egy nő volt, aki az én koromban járhatott. Fekete haját kontyba fogta egy vörös hajcsattal, aminek fogai közül már pár tincs kiszabadult és nyaka körül lógott. Az arcát nem láttam. Olyan szögben sétált át a szobán, hogy csak a hátát és egy picit az oldalát mutatta nekem.

A lélegzetem elállt. Nem azért, mert tudtam, hogy egy rossz mozdulat és megtalál. Nem is azért, mert oly veszélyesen viselkedett – túlságosan nyugodt és türelmes volt, még késsel a kezében is. Az ok, amiért elért az agyamig az adrenalin, nem abból fakadt, hogy lehet, nem élem meg a holnapot, hanem abból, hogy felismertem a nőt.

Csenge. Csenge volt a neve és több mint tíz éve ismertem. Együtt nőttünk fel, együtt vészeltük át a középsulit és együtt töltöttük majdnem minden napunkat, mégis, most egy késsel állt a szoba közepén, engem keresve.

Nem volt időm többet töprengeni, hogy vajon mi mozgatja belülről; bármennyire is akartam volna könnyes szemmel és fájó torokkal ordítani vele, hogy miért teszi ezt.

A szobában volt egy ablak, a szekrénnyel szembeni falon. Nem lehet kulcsra zárni, ami könnyíti a kiszabadulást, viszont az a tényező, hogy esélyem nem volt észrevétlenül kijutni a szekrényből csak nehezítette a dolgokat. Így a kezemben szorongatott telefonomra kellett hagyatkoznom; remegő kézzel feloldottam, és a beállítások között kutattam. Másodpercenként pillantgattam fel a képernyőről át a résen, próbálva behatárolni Csenge tartózkodási helyét. Akkorra, amikor már megtaláltam a keresett funkciót, megállapítottam, hogy a szekrény közelében van. Nem tudtam pontosan hol, de ennyi elég volt ahhoz, hogy tudjam: hibát nem véthetek.

Rácsatlakoztattam a telefonomat a másik szobában lévő hangszóróra, majd zenét indítottam rajta.

Hatalmas zajt csapott a halott házban, a dallam szerte áradt minden szobában. Nem volt teljes hangerőre állítva, viszont mégis úgy éreztem, hogy a falak is beleremegtek. Nem bírtam megkülönböztetni, hogy csak az eddigi csend miatt tűnt így, vagy tényleg fülsüketítő volt a robaj.

A betolakodó nem hezitált; rögtön kilépett az ajtón és elindult a hangszórók felé.

Nem mozdultam rögtön. Hallgattam, amint a szobák között járkál, és amikor éreztem, hogy tovább nem fog már haladni, kirontottam a szekrényből egyenesen az ablak felé. Hangos nyikorgással nyílt a gardrób ajtaja, ami szinte párhuzamosan futott a zenével.

Megragadtam a kilincset, és nagy erővel kinyitottam az ablakot. Felmásztam a párkányra, majd mikor már az egyik lábamat átlendítettem, futás zaja csapta meg a fülemet. Rájött.

Még egyszer lepillantottam a talajra, és amint konstatáltam, hogy semmi bajom nem lehet az eséstől, kiugrottam az első emeletről és rohantam.

Aznap éjszaka nem mentem haza, hanem az egyik közeli ismerősömnél töltöttem az estém.

Legészszerűbbnek azt tartottam, ha másnál alszom, bár még így sem sikerült nyugodtan álomba merülnöm. A kanapén órákig forgolódtam, megnéztem az időt, majd ismét az oldalamra feküdtem és próbáltam legalább egy picit pihenni.

Ha pedig éppen be tudtam csukni a szemem és álomba tudtam volna merülni, Lilla macskája riasztott fel hangos nyávogásával. Már kétszer is elhessegettem, amikor harmadszor ismét a kanapé lábánál termett és rákezdett az énekére.

Felültem és türtőztettem magam, hogy ne fogjam meg a grabancánál és hajítsam el frusztráltságomban.

- Menj a gazdádhoz. Ha mondani akarsz valamit, akkor őt zavard.

Még pár másodpercig bambán nézett engem, majd mintha tényleg megértette volna a szavaimat, hátat fordított és elsétált. Bár nem Lilla szobája felé indult, megelégedtem azzal, hogy elment, így ismét a fejemre húztam a takarót.

Végül, ötletem sincs mennyi idő múlva, sikerült elaludnom.

Fura álmom volt.

Egy körasztalnál ültem és egy csésze volt előttem. Ahogyan belenéztem, a saját tükörképem pillantott vissza rám a sötét folyadék felületéről, viszont egy pillanat múlva eltakarta a fejem egy, a felszínén úszkáló levél.

- Eperlevél. Jót tesz.

Felkaptam a tekintetem.

Velem szemben ült Csenge és Lilla. Előttük nem volt tea; nekik meg volt terítve az asztal, egy üres tányérral, evőeszközökkel és gondosan félbehajtott szalvétával a helyükön.

- Eperlevéltea. Jót tesz – ismételte meg magát ugyanazzal a mosollyal Lilla, mint amikor elsőnek szólt.

Nem kóstoltam meg az italt. Meg sem fordult a fejemben, hogy egyáltalán hozzáérjek a bögréhez.

Lillában még bíztam. Viszont ahogyan Csenge mellett láttam, kétely merült fel bennem. Ugyanúgy vigyorogtak rám, mintha egyikük sem tudott volna a tegnap történtekről. Ugyanúgy keresztbe tett lábbal ültek, egy kicsit oldalra fordulva. Lilla rövid fürtjei is hátra voltak kötve – feltehetőleg kontynak szánta – miközben tincsek óvatosan hullottak az arcára. Ugyanúgy hatott még a testtartásuk is; egyenes háttal foglaltak helyet, ami miatt egymás tükörképének tűntek.

Tisztára mintha ikrek lettek volna.

Felálltam a székemről és hátráltam a semmiségbe. Egyre lassabban és lassabban tettem meg a lépéseket, egyenesen az ismeretlenbe nyomulva. A szememet viszont nem vettem le róluk. Nem mertem levenni róluk.

De ahogyan egyre távolodtam, Lilla hirtelen felugrott a helyéről.

Nem szakította meg a szemkontaktust. Megmarkolta az evőeszközök között fekvő kést, és célirányosan felém hajította.

Mielőtt a penge elérte volna az arcom, felriadtam az álmomból.

Hevesen dobogó szívvel nyitottam ki a szemeimet. A nappalin majdnem teljesen csend honolt; az egyetlen lárma a félelemmel átitatott lihegésem volt, ami szinte alig észrevehetően szétáramlott a szobában. Minden lámpa le volt kapcsolva, pontosan úgy, mint ahogy lefekvés előtt hagytam őket. Egy karnyújtásnyira sem lehetett ellátni a sötétségben, anélkül, hogy a szurokfekete árnyékok ne rejtsék el a kezemet, ha esetleg lettem volna olyan bátor, hogy megpróbáljam kinyújtani.

Mégis, tökéletesen kivehető volt számomra Lilla rezzenéstelen arca.

A testem felett térdelt, és mereven állt. A kezét a magasba tartotta, viszont már nem volt eléggé éles a kép ahhoz, hogy behatároljam a tartalmát. Közvetlenül a szemembe nézett, mintha tudta volna, hogy ez nem korrekt. Hogy mindent eldobva hozzá fordultam segítségért, és mégis itt kötöttünk ki. Hogy megbíztam benne, amikor Csengében már nem mertem.

Egyszerűen nem érdekelte.

A keze sújtott, és a benne lévő kés sem jósolt semmi jót.