Marcsello: Mit kívánhat egy herceg?

Csiklandik kedvtelenül játszott a koronájával. Az ablakpárkány egyik végéből a másikba gurította. Elég lett volna egy rossz mozdulat, és a trón záloga, a királyság legféltettebb kincse huszonöt métert zuhant volna egyenesen bele a várárokba. De mit érdekelte őt ez?

Kopogás nélkül rontottak be a szobájába. A király, mint mindig, a hermelin bundájában volt. Egy róka család egy évi eledelét viselte csak ezzel. Nem is említem meg a bársony ingjét, a bőrcipőjét vagy a gyémánttal díszített kardtokját. Szépen fésült szakállat viselt, hosszú barna haját hátra nyalta. Az ő fején is korona volt, de sokkal díszesebb, mint a hercegén. Két méteres termetével le kellett hajolnia, nehogy leverje a fejéről az ajtófélfa.

 Íme III. Reginald, az uralkodók uralkodója! Még a tengerentúli gyerekek szeme előtt is ő jelent meg, valahányszor a „nagybetűs” Királyra gondoltak. Csiklandik ennek az ellentétje volt. Szőke, vézna, szeplős arcú és alacsony, még paraszt gyermeknek is csúnya. (Rossz szájú pletykák szerint, a király a fia születésekor azt hitte, tréfából más babáját rakták a kezébe, és úgy felnevetett, mintha a talpát csiklandozták volna). Körbe nézett a szobában, aztán egyenesen Csiklandik szemébe nézett

-Hányszor mondtam meg, hogy ne játssz vele? Még a végén kiesik.

-Sajnálom, apám.

-Öltözz át, csak fél óránk van.

-De most vettem fel ezt.

-Kár volt. – undorodva nézett végig azon a rongydarabon. Néha ne mértette a fiát. – Tiszta gyűrődés.

-Megcsinálom! – ugrott fel az ablakpárkánytól.

-Ugyan, ne butáskodj! – csak kettőt tapsolt, és máris szolgák hada lepte el a szobát. Kettő meztelenre vetkőztette, egy elvitte a ruháját és másik kettő újat adott rá.  – Na így mindjárt más!  – nézett rajta végig. Még egy mosolyt is megengedett magának, majd megsimogatta a fia fejét. – Átnézted az ütemtervet?

-Igen. – hazudta, majd visszatért az ablakhoz. – Pont ugyanaz, mint az elmúlt száz alkalommal.

Az ablaka alatt egy paraszt lány egy tehenet hajtott be az udvarra. Egyáltalán nem olyan volt, mint a nemes kisasszonyok, nem volt virágszál semmi módon. Nem volt előkelő, nem volt karcsú vagy törékeny. Nem hajtott ki, hanem leégett a Naptól Tavasszal. Elképzelni sem tudta, hogyan maradna meg a szirmán a hajnali harmat. Inkább arra hasonlított, amit hajtott. Azzal a mosollyal, azokkal a kerek szemekkel, amikben több élet van, mint bármennyi virágban. Mert hiába szép a virág, de a tehén él, lélegzik, szabadon jár, nem köti a föld egy helyre, és nem szakítják le azok, akik birtokba akarják venni.

-Ó, bárcsak én is lehetnék egy marha…

-Mit mondtál?

Itt az idő. Ha most nem mondja meg, akkor soha. Az apja szemébe nézett, kihúzta magát és nagy levegőt vett, majd szépen lassan leeresztett, akárcsak egy döglött gömbhal.

-Semmit, apám.

A szakállát simogatva nézte a fiát, majd az ajtónak fordult.

-Gyere!

-De még van fél óránk.

-Kérlek, kövess!

Ahogyan a hosszú folyosón mentek, végig haladtak számtalan felmenőjük szobra és festménye előtt. A múltkor sólymai voltak ezek, akik őt nézték, és várták, hogy hibázzon, hogy szégyent hozzon a család hírére. Élezték a körmüket, nyaldosták a csőrüket, és csak várták, mikor csaphatnak le rá végre. Érezték, hogy most lesz ez, ahogyan Csiklandik is. Nagyot nyelt

-Fiam, egykor ez a föld a tiéd lesz. Fel kell készülnöd az iránytására.

-Tudom, apám.

-Fiatal vagy még, de meg kell értened, az ellenség ott van mindenhol, és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy beléd mélyessze a karmait, mint valami gyáva dögevő madár. Ezt nem hagyhatom, és neked sem szabad. A Kestrel-ház századok óda védelmezi ezt az országot. Minden földműves, bányász, iparos, kereskedő, a falvak és városok lakói tőled fognak majd függeni. – megrándult erre a nyaka, de nem vette észre az apja – Ezért is létfontosságú, hogy ma jól szerepelj. Ha sikeres lesz Lady Jessicával az eljegyzésed, erős szövetségeseket kapunk. Ez nem csak a mi érdekünk, de az embereinkké is.

Csiklandik mereven nézett maga elé. Lady Jessica… Öt éves koruktól kezdve próbálták összeszoktatni őket, de egyszerűen csak gyűlölte. Undorodott attól, milyen emelkedett hangnemben beszél, mintha tündérnek képzelte volna magát. Kirázta a hideg a rájátszott, csilingelő nevetésétől. Megvetette, amiért felsőbbrendűnek hitte magát mindenkinél.  De a legrosszabb mind közül, hogy ő volt a tökéletes „virágszál”, és ezt nem tudta elnézni neki. Kiskorában is tudta már, mit terveznek velük. Akkor még el tudta intézni egy hajhúzással vagy verekedéssel, de már nem volt fegyver a kezében. Mindig végig kellett hallgatnia egy jó nagy vigyorral a képén, ahogyan előadja neki a jóságos és bölcs királynét, mikor még parasztot sem látott az életében, de még könyvet sem. Csak drága, kézzel írt kódexeket volt hajlandó olvasni. Gyűlölte, hogy azt várták el tőle, ilyen legyen.

Egy ideig csendben sétáltak tovább. Percek is eltelhettek, mégsem tettek meg egy métert sem. Csiklandik idegesen megigazította a gallérját.

-Valami gond van, apám?

-Szerinted van?

-Nem tudom, apám.

-Mert elég szétszórt vagy mostanság.

Egyszerűen érezte, ahogy a felmenői a festményekből repülni kezdtek felé.

-Hogy érted ezt, apám?

Reginald megállt, a fia is követte a példáját, de az apja szemébe már nem tudott nézni.

-Megkeresett ma reggel Professzor Brewmund. – megremegett erre a névre a keze. –  És mellékesen megjegyezte, hogy szokásoddá vált nem megjelenni az óráin.  Aztán megtalált Sir Warz is. Arról jelentett, hogy hetek óta nem jársz kardforgatásra. Érdekelt, hogy a drága óráid helyett mivel töltöd el az idődet, ezért ma, amíg latint kellett volna tanulnod, meg akartalak lesni. De nem voltál sehol sem a várban. Megkérdeztem Sumpter főlovászt, és azt mondta, a parancsomra elmentél lovaglást gyakorolni. Mondanom sem kell, mindketten meglepődtünk. – a szobrok és festmények lecsaptak. Érezte, hogy minden egyes arc, kezdve az apjáétól, bele mar a fogával a húsába, és cafatokat tép ki belőle. Mit mondott volna? Nem küzdhet a sorsa ellen. Hát hagyta, hogy széttépjék a fenevadak. – Gyorsan megtaláltuk a lópatkónyomokat, amik egy faluba vezettek. Szeretném elhinni, hogy vadászni szöktél ki, de megkérdezem: hányszor voltál ott?

-Tizennyolcszor, apám.

-De miért? – erre nem mondott semmit. – Az Istenit, Csiklandik! Már nem vagy egy kis gyerek! Nem hagyhatsz csorbát a dinasztián! Tudod, mekkora presztízsveszteséggel jár ez, ha kiderül? „A Király fia a köznéppel játszadozik!” Belegondoltál abba, hogy ez mit jelent? – továbbra is a földet nézte inkább, mint a királyt. Kész volt elfogadni a vereségét, még a házasságot is. De életében először III. Reginald elkövetett egy hibát, és nem hagyta abba a beszédet. – Fogadd legalább méltósággal a büntetésed!

Érezte, hogy ökölbe szorul a keze. És már hiába csipkedték a múlt szellemei, belegörbült a csőrük.

-Talán eddig nem azt tettem? – a halottak emléke megilyedt varjakként repültek el róla oda, ahova tartoztak, a múltba. – Nem húztam ki magam, amikor a jövőmről döntöttek a nagyurak? Nem bólintottam rá arra, amitől kirázott a hideg? Nem viseltem csendben, hogy hiába vagyok herceg, semmibe sincs beleszólásom? Tévedsz, apám. Eddig is méltósággal viseltem a büntetést, hogy nemesnek születtem!

A király először azt hitte, nagyothall.

-Jól értem… Inkább lennél paraszt, mint király? Inkább fújnád Télen kint a réten a körtemuzsikát, mint bent a frissen sült vadat?

Nem válaszolt egyből, először a király szemébe nézett.

-Igen.

-Te hálátlan kis dög, te! – tornyosult Csiklandik fölé. – Jó dolgodban mondasz ilyenket, mi?! Mindened meg van, amit bárki kívánhat: ital, hús, ágy, könyvek, szolgák! Egy kastélyban élsz, és van pofád azt mondani, hogy nem kell? Egy napot sem töltöttél munkával, álomvilágban élsz, az a bajod!

-Talán nem úgy, mint a kovács vagy a kőműves, de egész életemben dolgoztam én is. Elvárás volt, hogy jobb legyek, mint az átlag, hogy minél jobban túlteljesítsek.  Elvárta a korszak, hogy víg királyfi legyek, mert a „jövőben” élek! És a nép azt, hogy utat mutassak nekik, mikor még én sem tudom, merre tartok! Te is sokat vártál tőlem, királyom, és igyekeztem beteljesíteni mindet! De elvárják, hogy mindenhol helytálljak, normálisnak tartják, hogy az ember egyszerre száz felé szakadjon és száz másik elvárást teljesítsen! De nem lassítanak le, téged korbácsolnak, mint valami lovat, hogy a Világ ütemét vedd fel! Nincs időd pislogni sem, és újabb meg újabb teher szakad rád! Sajnálom, nem megy. Inkább ennék egész életemben kölest, hogy végre ne kelljen ennyi helyen helytállnom.

A király mereven nézett rá. Nem szólt semmit, arcán sem volt nyoma érzelemnek. Aztán elkövette a második hibáját. Hirtelen megragadta Csiklandik grabancát, nem is figyelve arra, nehogy összegyűrje a frissen mosott ruhát. Hiába kapálózott szegény fiú, a király fél kézzel is bírt vele. Egészen a szobájáig ráncigálta, aztán bevágta oda, mintha egy zsák krumpli lett volna. Egy ideig még nézte a földön fekvő fiát, aztán becsapta az ajtót, a zsebéből kikereste a kulcsot, majd bezárta Csiklandikot a vár legmagasabb tornyába. Keményen rávert a vastag ajtóra, hogy az majdnem beszakadt az ökle alatt.

-A bál kezdetéig itt maradsz, és gondolkozni fogsz azon, amit mondtál. Ajánlom, hogy Lady Jessica érkezésére rendbe szedd magad!

Csiklandik sokáig még a padlón maradt. Vérzett a tenyere, és az ereje is elhagyta. Mi van, ha tényleg csak egy elkényeztetett fattyú? Ha tényleg túlreagálja? Nem, ez nem lehet. Gyengének biztos gyenge, őt nem edzette meg a történelem, viszont a jövőbeli hozzáfűzött remények, elvárások, összeroppantják, mint egy nyúlkoponyát a farkas.  

Végül csak felállt. Felállt az ablakpárkányra, és lenézett a messzeségbe. A parasztlány már indulóban volt. A tehén helyett egy tele kosarat vitt magával. Szóval így végezte ő is, utolérték a farkasok. Mégis birtokba vették, akár egy leszakított virágszálat. Ledobta a koronáját. Még egyszer átgondolta az egészet. Betegesen kapaszkodott a párkányba, de megtette a lépést.

Reginaldnak ez volt a harmadik és utolsó hibája. Hátralevő életében ezzel kelt és feküdt minden egyes nap.