Marián Anna: Az idősebb a jobb

A fű. A meleg szél, ahogy süvít az arcunkba, mint egy szerető ölelés, amire már régóta vágytunk. Az erős karjai közt, mint egy árva kiskutyus, és most az egyszer úgy is érzem magam, mintha a világ csak lelassult volna, mintha a nap is fényesebben sütne az arcomba. Sóhajtottam, még közelebb húzódtam hozzá. Ő csak nevetett egy meleg mosollyal. Komolyan, attól az arctól elolvadok.
– Nem lehetsz vak – mosolygott, és közelebb húzott magához.
Én csak nevettem.
– Nem vagyok vak, csak szeretem, ha valami érett – mondtam, majd csintalan arccal megböktem a karját.
Mindketten nevettünk. Őszintén csak most érzem magam igazán teljesnek. Megállíthatatlannak.

Éppen másztam vissza az ablakon, amikor egy hangos zaj megfagyasztotta bennem a levegőt. Anya.
– Liza… Hol voltál ilyen későn? – kérdezte egy olyan igazán szülős hangon, amit csak a felnőttek tudtak.
– Én? Csak sétáltam… – mondtam egy zavarosan nyilvánvaló mosollyal.
– Sétáltál? Az ablakon keresztül? – szemöldöke az egekbe szökött. Szerintem bevette.
– Aha. Csak egyet a mezőn. A szokásos úton – mondtam egy büszke arccal. Ezt már tuti elhiszi.
Amikor viszont ránéztem anyára, mint egy paradicsom, olyan piros volt.
– Liza. Ha azt hiszed, ezt elhiszem, akkor nagyot tévedsz. Elegem van, hogy mindig így kell megtaláljalak. Ha még egyszer rajta kaplak, akkor az ablakot lezáratom apáddal, és akkor már nem lesz ki-be járkálás este a kis barátoddal – mondta, majd sarkon fordult és becsapta az ajtót.

Végre kiment, azt hittem, végig itt fog hisztizni. Mindig ez van, akármikor kimegyek, valahogy mindig észrevesz. Szerencsére nem tudja, mit csináltam, hiszen annyira messzire még ő sem megy el. Végre elmerülhettem a gondolataimban.

Éppen vidáman készülődtem, amikor egy kopogást hallottam az ajtó felől.
– Igen – mondtam, majd felnéztem. Apa volt az. Egy pillanatra megfeszültem. Az a tipikus csiklandós érzés, amikor egy olyan emberrel nézel szembe, aki ellen tudod, hogy nem győzhetsz.
– Szia, apa. Mit szeretnél? – mondtam egy kicsit reszkető hangon.
– Hallottam, ma kint voltál a mezőn. A kis „barátoddal”.                                                                Már ahogy a szót mondta, tudtam, hogy ez lesz a vég.
– Liza… tudod, hogy nem lehet fiú barátod. Főleg nem ennyi idősen. Még csak gyerek vagy, nem kell a fiúkkal tizenévesen kapcsolatot létesíteni – mondta komoly hanggal és olyan arckifejezéssel, mintha tényleg aggódna.
– Mindketten tudjuk, hogy még kicsi vagy ehhez.                                                                                    A kezét a vállamra tette és lassan megsimogatott.                                                                         – Ne legyél ennyire magadba forduló velünk szemben. Tudom, kíváncsi vagy, de ne legyél ennyire az. Nem az a feladatod.
Úgy mondta, mintha tudna bármit is a „feladataimról”.
– Például ahelyett, hogy itt hülyéskednél a mezőn, elkezdhetnéd gyakorolni a körtemuzsikán. Nem azért vettük, hogy ott porosodjon a polcon.                                       Ahogy mondta, felállt és megveregette a hátam.                                                                                     – Ne csüggedj, használd inkább normálisan azt az időt, amit azzal a kis „barátoddal” töltesz.
Majd elégedett fejjel kiment.

Én csak ott ültem az ágyon és néztem a kezembe nyomott körtemuzsikát. Kicsi, fiatal, gyerek, nem elég nagy… mintha már ismerném ezeket a szavakat. Savanyú mosoly ült az arcomra. Mindenki ezt mondja, mintha én nem tudnám, mintha azt hinnék, én annyira buta vagyok, hogy nem fogom fel, hogy működik minden. Mindenki, mindenki ezt hiszi.

Könnyek folytak le az arcomon, ahogy egy nagy kő visszaépült a szívem köré. A szabadság, amit eddig éreztem, véget is ért, mint egy álom, amiből szépen lassan felébredek, és csak a vágy marad, hogy visszamenjek. Tudom, nem mehetek vissza, de mégis megpróbálom, hisz tudom, hogy egyszer sikerülni fog, és tudom, hogy ha sikerül, mindent megteszek, hogy soha ne ébredjek föl.

 Ezekkel a gondolatokkal lehunytam a szemem és álomra hajtottam a fejem, legalább kevesebb időt töltök ebben a rémálomban.

A nap, amire eddig vártam, végre elérkezett. Amikor megláttam őt, úgy éreztem magam, mint egy szabad nő. Nem egy gyerek, nem egy 15 éves lány, nem egy beképzelt, álmokban élő kisember, hanem egy nő, aki szabad.
– Mikii! – kiáltottam örömömben, majd a nyakába ugrottam.
– Lizus. Hogy vagy, aranyom? – mondta, majd a nagy karjával elkapott és közel húzott magához.
– Apa megint leszidott – mondtam egy kicsit szomorúan, aztán pedig a fejemet belefúrtam a mellkasába.
Az arca egy másodpercre, mintha megfeszült volna. Azután csak nevetett, majd egy csókot nyomott a fejemre. A kezei a derekamon és a hátamon.
– Nyugi, én is aggódnék, ha az én lányom kiszökne esténként – mondta, majd megsimította a karomat.
– Te nem értheted. Te nem voltál ott, hogy értsd. Csak… – mondtam, majd felnéztem rá könnyes arccal. – Csak segíts! – mondtam, majd megöleltem.

Egy idő után mindig elhiszem, hogy végre nyugalom van, hogy végre nincs semmi okom arra, hogy aggódjak. Miért ilyen mindenki? Miért hiszik azt, hogy annyira fiatal és ártatlan vagyok?

Miután hazaértem az iskolából, lepakoltam, majd a hűtőhöz mentem, hogy vegyek magamnak valamit inni. Ahogy odaléptem, két nagy kéz a derekam köré szorult. Csak egy meleg leheletet éreztem a nyakamon és az erős alkoholillatot. Mindig. Minden egyes alkalommal. Ugyanaz.
– Apa… most ne… – mondtam, majd félrehúzódtam a fejemmel, viszont ő, mintha észre sem vette volna, hogy beszéltem, közelebb hajolt.
– Nem kéne ilyen ruhákat viselned, és akkor talán nem történne mindig ez. Nem gondolod… Liza? – mondta mély hangon, majd a keze egyre lejjebb csúszott. Az egyik a hasamon, a másik pedig éppenhogy a mellem alatt. Az az érzés megint… a kényelmetlen, csiklandós érzés.
Próbáltam letolni magamról, próbáltam arrébb menni, viszont ahogy elhajoltam, megfogta a pólóm nyakát és magához rántott. Az arcunk egy milliméterre egymástól.
– Talán, ha nem próbálnád mindig felhívni magadra a figyelmet… talán akkor nem lennénk itt… – mondta, majd egy nagy nevetéssel elengedett.
A szívem úgy vert, mint egy emberé, aki épp túlélt volna egy cunamit.
– Figyelj oda! – majd a keze a seggemhez ért és egy nagy csattanással megcsapta. Egy nagy, horkantó nevetéssel kiment a konyhából.

Nem tudtam mit kezdeni. A lábaim, mint egy tészta a forró edényben, kezdtek megpuhulni. Mindig ez van… és mindig ez a reakció: félelem az egyik oldalról és izgalom a másikról. A gyomrom sem bírja. Ahogy hallom az első ajtó becsukódását, a fürdőbe rohanok. Éppen csak felnyitottam a fedelét, de már jött is. A szokásos „túldramatizálás” anya szerint. A szokásos figyelemhiány szerinte. Ilyenkor jobb, ha nincs itt, nem kell hallgatnom az irigy nyavalygását. Nem kell hallgatnom két oldalról, hogy az én hibám, hogy ez a következménye, ha úgy viselkedek, mint egy sarkon álló nő.

Miután végeztem, felálltam és a csap felé hajolva elkezdtem mosni a kezem és az arcom. A tükör, mint mindig: egy ellenség. Egy külön harc, amivel szembe nézek ilyenkor. A hamis kép a legszörnyűbb benne, hogy ha tiszta is vagyok… a koszosság a képen látszik. Akkor is, ha tökéletes vagyok, de a kép sose mond igazat. Ugye?

A nap, akár egy világos, égető fény, megvilágította az arcom. Az illata a csorba levesnek bejárta a házat, mindig ezt ették másnaposság ellen. Felkeltem, majd elkészültem a mai napra. Egy átlagos, unalmas nap. Gyorsan felhúztam egy hosszú farmernadrágot és egy fekete pulóvert, majd miután a kabátot is felvettem, elindultam.

Amikor odaértem, mintha a szabadság hulláma futott volna végig rajtam.
– Lizus. Nem nézel ki valami jól. Minden rendben? – kérdezte azon a mézédes, mély hangján.
Erre az egy mondatra vágytam egész este. Miután megöleltem és a szokásos síráson túlestem, felnéztem rá.
– Miki… akkor megyünk? – kérdeztem, a szemem tele reménnyel és csillogással. – Azt mondtad, ha idejövök időben, el tudunk menni. Mindenkitől. El, itt hagyva minden reménytelen, szerencsétlen dolgot. Minden rossz és idegesítő embert, helyzetet. – mondtam, miközben egyre közelebb hajoltam, az öröm és a remény váltakozva csillogott a szemeimben.
Csak egy szó, csak egy, és máris a nyakába ugrok és megcsókolom. A hangja, akárcsak egy meleg ölelés.
– Tudom. Tudom, mit mondtam. – közelebb hajolt, majd a szemembe nézett. – És igen… megyünk… Liza. – mondta, majd a kezével az államat felfelé billentette. – El kell mennünk. És remélem, soha nem bánod meg, Lizus – mondta, majd egy finom, édes csókot nyomott a számra. A szívem, majd kiugrott a mellkasomból és ahogy vége lett, éreztem, hogy ez az, ez az a pillanat, ami igazán megérte.

Amikor leszálltunk a vonatról, a friss szél megcsapott. A levegő virágok illatát hordta magával, és akár egy parfüm, úgy fújta ránk. Az öröm sugárzott rólam. Olyan voltam, mint egy két lábon járó, mosolygó játékbaba.

Egy hosszú séta után a házához értünk. Ő mosollyal az arcán nyitotta ki az ajtót. Én?

Én viszont egy riadt képpel néztem be.
– Nem! – kiáltottam. – Miki… Nem! – ordítottam.
Majd egy erős mozdulattal a szobába dobott. Éppen, hogy nem vertem be a fejemet a falba.
– Miki, azt mondtad, szabad leszek! Azt mondtad, csak mi ketten. Senki más… – mondtam, a hangom egy elrémült macskáéhoz hasonlított.
Miki… csak mosolygott. Magabiztos léptekkel megindult felém. Hátráltam a falhoz, miközben a szemem cikázott közte és a látvány között a szobába. Éppen a kezével valamit felvett a szekrény mellől. A könnyek elhomályosították a látásom.
– Te csak egy vagy… a több száz közül, Lizus… – mondta, majd… egy baltával a kezében odahajolt. – Mindig az idősebb a legjobb. Mert megvédenek. – mondta, az arca rémisztően nyugodt. Egy másodperccel később sötétség lett.

A rendőrség ma délután egy 45 éves férfi házában találtak, több száz 14-15 éves lány holttestét. A hullákat egy pincében tárolta egy ketrecben. A nyomozás szerint a ketrecben tárolta őket, miután végzett velük és csak akkor cserélte ki, amikor végzett a következővel. A ketrec kulcsát, egy közeli vasútállomáson találtuk a sínek között. A lópatkó-taktika elsajátítója és egy különösen veszélyes ember. A férfit elfogtuk és még folyik a tárgyalás az ügy érdekében.

Mindig sikerrel járt. Kivéve egy alkalommal, hisz minden álom véget ér egyszer.