Marián Anna: Az Ötödik Ajtó

Amikor kinyitottam a szemem, a kőszag csak úgy megcsapta az orromat. A levegő hideg és nyirkos volt. Egy széken ültem, és körbenéztem a szobában. Egy hideg izzadságcsepp folyt le a homlokomon. A lélegzetem szabálytalan volt, a leheletem jól láthatóvá vált a levegőben. Lenéztem a remegő kezemre, a tekintetem a szoba falain cikázott, majd megállt egy ajtón. Az ajtó sötét bordó színe majdnem teljesen beleolvadt a kőfalak árnyékába. Az ajtóba valamilyen apró szó volt belevésve. Felálltam, reszkető lábakkal bizonytalanul az ajtó felé sétáltam. A kezem lassan az ajtó felé nyúlt. A szó, ami az ajtóba volt vésve: „ikrek”. A szemöldököm összeráncolódott. Ekkor egy halk csörrenés törte meg a csendet. Lenéztem, egy kulcs hevert a lábamnál. Lehajoltam, és óvatosan felvettem. A kulcsra, azután a zárt ajtóra néztem, végül óvatosan a zárba helyeztem. Az ajtó kinyílt, és egy meleg szoba tárult elém. Lassú, óvatos léptekkel bementem a szobába. Beléptem, majd egy nagy csattanással a mögöttem lévő ajtó bezáródott. Gyorsan an hátranéztem, de nem volt ott semmi, se ember, se maga az ajtó. Vettem egy mély levegőt. A kezem megfeszült, reszketett, de szorosan ökölbe szorítottam. Szorosan összetartott fogakkal fordultam meg. A jobb oldalon könyvespolcok álltak, tele könyvekkel. A szoba közepén egy asztal volt, rajta egy vázában egy csokor vörös rózsa. Benne egy kis cetli. Odasétáltam, és egy gyors mozdulattal kivettem a cetlit a rózsák közül. Felkaptam, és a szemem már olvasta is, mi áll rajta. Ennyi volt ráírva: „Melyik az igazi?” Összeráncoltam a homlokom, a papírt eldobtam. Tekintetem végigpásztázta a helyiséget. A szemközti fal közepén egy lelakatolt ajtó állt, ahogy azt néztem, a szemem sarkából megláttam egy szobrot. Amikor a szoborra szegeztem a tekintetem, elrémültem. Hátrálni kezdtem, a kezem az oldalamnál remegve, ökölbe szorítva. A szemem nem hitte el, amit látott. A szobor pontosan úgy nézett ki, mint én. Elkezdtem hátrálni, a hátam egy hideg felületre ütközött. Megfordultam, majd hátraugrottam amikor megláttam még egy szobrot, ami ugyanolyan volt, mint én. Hátraugrottam, a hátam a földre érkezett, addig kúsztam, amíg a falnak nem ütköztem. A szoba csendes volt, csak az én halk, szapora lélegzetem törte meg a csendet. A szemem egy pillanatra a földön heverő cetlire szegeződött. „Melyik az igazi?” A lélegzetem elállt, a két szoborra néztem. Az egyik szobor tökéletesen formázva, csillogva állt a kis asztalon, míg a másik fején egy repedés húzódott végig, és pókháló, valamint por borította. Felálltam, majd lassan elindultam a tökéletes szobor felé. Amint közelebb léptem, láttam, hogy az alján egy felirat áll: „Igazi.” Rögtön miután elolvastam, a másik szoborhoz siettem, és a szemem már az alján lévő feliratot kereste. Ez állt rajta: „Túlélő”. Elolvastam, megálltam egy pillanatra. Próbáltam mindent feldolgozni, minden információt, amit most megtudtam vagy éppen tudtam. Próbáltam elfelejteni azt a tényt, hogy egy ismeretlen helyen egyedül vagyok. Próbáltam minden ilyen gondolatot kizárni. Amint ismét a szobrokra néztem, egy mély, reszkető levegőt vettem. Minden porcikám azt üvöltötte, hogy meneküljek, hogy sikítsak, hogy tegyek valamit. Egy hirtelen elhatározással odaléptem ahhoz a szoborhoz, amelyre az volt írva, hogy „Igazi”. Megfogtam a szobrot, és a földhöz csaptam, belerúgtam, a kezemmel ütöttem, próbáltam minden erőmmel szétverni. Minden erőmet beleadtam, kétségbeesetten próbálkoztam. A kezem már piros és sebes volt. Végül az utolsó erőmmel a földhöz vágtam, és apró darabokra tört. Letérdeltem, és kutatni kezdtem a darabok között. Akármit, ami segíthet kijutni innen. Akármit. De semmi nem volt benne. A tekintetem elsötétült, az arcomon egy hideg izzadságcsepp folyt le, amikor egy nagy csattanás felriasztott. Felnéztem, és láttam, hogy a plafon lassan ereszkedni kezd. Felálltam, és az egész szobát körbejártam. Kerestem a kulcsot, a kiutat. Most már szinte le kellett hajolnom a plafon miatt, a szemem a másik szoborra szegeződött. Gyorsan, óvatosan odakúsztam, majd levertem a talapzatáról. Szapora, remegő kezekkel próbáltam széttörni. A földhöz csapkodtam, kapartam, mindent megtettem, hogy darabokra hulljon. Egy erős csapás után szét is tört. A plafon már a fejemet súrolta, ahogy a földön ültem. A kezem kétségbeesetten kutatott a törmelék között. Hirtelen valami megcsörrent, megtaláltam a kulcsot. Kapkodó mozdulatokkal az ajtóhoz kúsztam, és kinyitottam. Átkúsztam rajta, nagy levegőket vettem, a szívem majd kiugrott a helyéről. Néhány perc megkönnyebbülés után körbenéztem az új szobában. Egy sötét helyiség volt, ugyanolyan, mint az első, ahol ébredtem. Felálltam, megpillantottam egy ablakot a jobb oldalon. Odasiettem, és kinéztem rajta. Nem láttam semmit. Az egész ablak olyan volt, mintha fehér lepedő takarta volna. Közelebb léptem. Az ablak nyitva volt. Egy hirtelen mozdulattal kitártam, és átmásztam rajta, ahogy a lábam földet ért, éreztem a sarat magam alatt. A talaj olyan volt, mint egy kert, apró növényekkel borítva, közepén egy nagy arany ketrecben egy kis eperbokor állt. A falra szegeződött a tekintetem, amely tele volt tűhegyes, hosszú jégcsapokkal. A szemem végigfutott rajtuk. Közelebb léptem, és észrevettem, hogy víz csöpög belőlük a földbe. Egy csepp leesett, gyorsan elkaptam, és lenyaltam. Sós, furcsa íze volt. Elgondolkodtam, majd a növényekre néztem. Rájöttem, hogy ezeket a növényeket a jégcsapok vize tartja életben. Több ezer tűhegyes jégcsapból csöpögött a víz. Egy ismerős érzés futott át rajtam. Visszanéztem a falra, egy könny gördült le az arcomon. Amikor elérte a számat, ösztönösen lenyaltam. Ugyanaz a sós íz. Ekkor realizáltam, hogy ezek fagyott könnyek voltak. A sós levegő megtöltötte a tüdőmet. Hátrálni kezdtem, a hátam a ketrecnek ütközött. Amikor megfordultam, megláttam egy írást egy kis papíron, mellette egy bicskával. Felvettem a cetlit, és elolvastam. Amint megértettem a szavakat, elejtettem. „Etess, hogy élhess.” Ez állt rajta. Remegő kézzel megfogtam a bicskát, aztán az eperbokorra néztem. Az eprek még zöldek voltak. Egy kép villant az elmémbe. Egy fájdalmas emlék, amit soha többé nem akartam volna felidézni, és egy érzés társult hozzá. Megálltam, mintha az idő is megdermedt volna, és csak néztem lefelé. A szemem a bicskán és a kezemen. Majd megtettem. Elvágtam. A meleg, vörös folyadék végigcsordult a karomon, a sós levegő marásával keveredve. A karomat az eper felé emeltem, és a vért a gyümölcsre csorgattam. A ketrec egy kattanással kinyílt. Testem gyengén beleremegett. Csak a növény volt benne. Kitéptem a földből, majd a kezembe vettem. Lepillantottam a helyére, az alján egy nagy eperlevél maradt. Az eperbokrot eldobtam, a ketrec alján lévő eperlevelet felemeltem. A levél erezete arany vonásokkal futott végig rajta. Közelebbről nézve olyan volt, mint egy kisgyerek által rajzolt térkép. A levél a kezemben volt, és az erezetét figyeltem. Egy keserű nevetés tört fel belőlem. A nevetésem megcsuklott, majd a könnyeim benedvesítették az arcomat. A levélre pillantottam. Mindez csak ezért a kis levélért. A vörös folyadék megszáradva beterítette a karomat a könyökömig. Hirtelen megláttam egy X-et a levélen. A szemem végigtanulmányozta az arany erezetet, és rájöttem, hogy ez valóban egy térkép. Az erezet magába foglalta a szobákat, ahol eddig voltam, az X-et pedig jobban megnéztem. Ott voltam én is. Felálltam, és a ketrec ajtajához siettem, és egy nagy lökéssel elmozdítottam a helyéről. Alatta egy ajtó volt. A lélegzetem felgyorsult, reszkető kézzel nyitottam ki a földbe süllyesztett ajtót. Amint kinyílt, gondolkodás nélkül leugrottam rajta keresztül. Egy kis szobába érkeztem. A helyiség hideg és nyirkos volt, a levegő sűrűnek tűnt. A falak kőből álltak, az egyetlen fény a plafonon lévő ajtón keresztül áradt be. A szemem feltérképezte a szobát, megállt egy képen. A kép egy emberi test felépítését ábrázolta. Egy szó állt a sarkában, vérvörös tintával írva: „Grabanc”. A lélegzetem megállt. A kezemben hideg érzést észleltem. Lenéztem, és megláttam a bicskát, amelyen a vörös folyadékom száradt. Minél közelebb léptem a képhez, annál fáradtabbnak és fájdalmasabbnak éreztem magam, egyre terheltebben és feszültebben. Ezután a kést a képhez emeltem, és egy gyors mozdulattal kivágtam a jelölt részt. Mögötte egy kulcs volt. Egy hirtelen mozdulattal kivettem. A kezem reszketve tartotta a kulcsot. Megfordultam, mögöttem egy ajtó állt. Kinyitottam, majd lassú, óvatos mozdulatokkal átléptem rajta. Egy rövid, keskeny folyosószerű szoba volt. Falain mindkét oldalon elmosódott képek sorakoztak. A szoba végében egy kis asztal állt, rajta egy írógép, benne egy üres papírral. Leültem a földre, aztán az írógépet néztem, összeszorult levegővel a tüdőmben. Az írógép papírján vérvörös betűk jelentek meg: „The End”, majd minden forogni kezdett, összemosódva, minden egyes kép teljes formát öltött, emlékeket zúdítva belém: fájdalmas, boldog, szomorú, örömteli, vidám, mérges, kényelmetlen és rossz emlékeket. Majd csend. A lelkem csendben volt, a testem mintha már nem is létezett volna, a világ eltűnt, minden megszűnt, világosság, sötétség, valóság, képzelet. Az ötödik szoba.