Murasaki Kun: Az eperfa árnyékában

Olivia ujjai szaporán kopogtak az írógépen, míg már a története felénél járt. Ez a történet valójában csak részben volt az övé, hiszen a sztori főszereplői a Rower ikrek voltak, a detektív figurája pedig nem más, mint Olivia unokabátyja, Félix, akit hideg természetéről, arrogáns modoráról és tartózkodó jelleméről ismertek. Olivia nemrég költözött unokabátyjához, szülei korai halála után. Az unkatestvérek életében akkor kezdődtek a kalandok, amikor Félix elolvasott egy levelet, melyben a Rower lányok szülei a segítségét kérték. A két lány felől ugyanis már másfél napja nem hallottak semmit, amikor aznap elindultak egy közeli gyógyszertárba, hogy beszerezzék az anyjuk számára szükséges gyógyszereket, de azóta nem érkeztek haza. Félix habozás nélkül elvállalta az ügyet, mivel még kezdő nyomozó volt, így esélyt kapott a tapasztalatszerzésre. Olivia pedig mindenképpen vele szeretett volna menni, hogy minden apró részletet le tudjon jegyzetelni tudósításához. Félix eleinte nem ment bele, nem akarta, hogy egy tizenéves zavarja őt a munkájában, de hát tudni illett, hogy Olivia rettentően akaratos lány volt. Addig lógott unokabátyján, amíg az rá nem hagyta és végül csak annyit mondott: „Húzd a cipődet, indulunk!”

Az ikrek szülei beszámoltak arról, hogy a lányok kikkel tartották a kapcsolatot és az is kiderült, ők kit gyanúsítanak elsősorban: Lucretiát, a gyógyszertáras lányát, aki véleményük szerint boszorkány volt. Félix először hitetlenkedett, de ő is ismerte a pletykát. Még az iskolában mondhatni barátok voltak, amíg Félix a pletykák hatására el nem távolodott tőle, Viszont mindig sejtette, hogy a szóbeszéd ha igaz is, a lány nem gonosz. Félix végül úgy döntött, hogy elsőként a gyógyszertárba mennek. A város szélén álló kis üzlet előtt megállva Olivia gyorsan elővette jegyzetfüzetét, mintha attól tartana, hogy már az ajtó kilincsénél elszalaszt egy fontos részletet.

-Ne írj le mindent szó szerint – morogta Félix. –Előbb gondolkodj.

Olivia halványan elmosolyodott, majd követte őt befelé.

A gyógyszertárban gyógynövények és fertőtlenítőszerek illata keveredett. A pult mögött Lucretia állt. Hosszú, fekete haja vállára omlott, tekintete nyugodt volt, mégis fáradtnak tűnt, mintha már előre tudta volna, miért jöttek.

­­-A Rower ikrek miatt vagytok itt – mondta a lány, mielőtt Félix megszólalhatott volna.

Félix kissé összevonta a szemöldökét

-Láttad őket aznap?

-Igen, Kiváltották a gyógyszert. Siettek. Kissé idegesek voltak.

Olivia gyorsan jegyzetelt

-Egyedül mentek el? – Kérdezte Félix.

Lucretia habozott egy pillanatig.

-Nem. Az utcán találkoztak egy fiúval.

-Név? – Kérdezte röviden Félix

-Hát Peti. – Vágta rá a lány.

-Peti? Milyen Peti?

-Tudod, egy osztályba jártunk vele. Gyakran látom őt a lányokkal.

Lucretia tekintete egy pillanatra Oliviára siklott, majd vissza Félixre.

-Tudom, hogy engem gyanúsítanak. – tette hozzá csendesen. – De nem bántottam őket.

Félix néhány másodpercig hallgatott. Régi emlékek villantak fel benne az iskolából: suttogások a folyosón, furcsa esetek, amelyeket sosem sikerült bizonyítani.

-Nem a pletykák érdekelnek – mondta végül. – Csak az igazság.

Amikor kiléptek az utcára, Olivia izgatottan fordult hozzá:

-Szerinted hazudott?

Félix megrázta a fejét.

-Nem. De valamit nem mondott el.

A levegő fagyos volt, a háztetőkről fagyos jégcsapok lógtak, Félix tekintete akaratlanul is egy közeli kert felé tévedt, ahol egy öreg eperfa állt magányosan, csupasz ágakkal. Mielőtt letette volna a leveleket az asztalra, sorban elolvasta, mi volt rájuk írva. Úgy gondolta, csak a szokásos számlák jöttek, semmi érdekes, amikor megpillantotta az utolsó levelet, amit kezében tartott: Feladója egy bizonyos „Grabanc” volt. Félix gyorsan felbontotta a levelet, majd olvasni kezdte:

„Kedves Félix!

Tudom, hogy a Rower lányokat keresed. De azt nem tudod, mekkora bajba sodortad magad ezzel az üggyel. Tudd meg, hogy a lányok nálam vannak és semmi bajuk nem esik – kivéve, ha folytatod a keresésüket. Most azonnal add fel az ügyet, ha nem szeretnéd, hogy elvágjak három torkot. A harmadik lehetne az unokahúgodé.

Aláírás: Grabanc”

A papír aljára pedig egy eperfalevél volt préselve.

Félix meredten bámult az imént olvasott levélre. Nem tudta, hogy valaki szórakozik vele, vagy komolyan kellene vennie a fenyegetést. Akárhogyis, nem szól Oliviának. Amikor letette a levelet az asztalra, hirtelen beugrott neki egy emlék. Eszébe jutott, amikor ő, Lucretia, Peti, Fauna és Flora együtt játszottak. Éppen fogócskáztak, amikor Flora haja beleakadt egy fa ágába. A lány futni próbált, de a hajába beleakadt ág megakadályozta. Akkor Peti felnevetett és azt kiáltotta: Grabanc! Félix ekkor rájött hogy a lányok elrablója valaki olyan lehetett, aki közelről ismerte a lányokat – mivel az egyik Rower ikret Florának hívták, a másikat Faunának.

Félix megkopogtatta ujjaival az asztalt. A „Grabanc” név nem hagyta nyugodni. Túl személyes volt ahhoz, hogy egy idegen használja. Valaki a múltjukból figyelte őket.

-Félix? – szólt ki Olivia a másik szobából. – Találtál valami érdekeset a levelek között?

A fiú egy pillanatig habozott, majd összegyűrte a borítékot és a többi levél alá csúsztatta.

-Semmi fontos – felelte röviden. – Csak a számlák.

Nem akarta megijeszteni a lányt. Még nem.

Másnap reggel Petit keresték fel. A fiú a házuk lépcsőjén ült, kabát nélkül a hidegben, mintha nem is érezné a fagyot.

-Tudjuk, hogy találkoztál a lányokkal aznap – mondta Félix minden bevezetés nélkül.

Peti állkapcsa megfeszült.

-És?

-Miről beszéltek?

A fiú sokáig hallgatott, majd megszólalt:

-Veszekedtek.

Olivia felkapta a fejét

-Min?

Peti tekintete elhomályosult.

-Rajtam.

A csend súlyosan telepedett közéjük.

-Flora mást akart, mint Fauna – tette hozzá végül. – És ezt egyikük sem tudta elfogadni.

Félix figyelte a fiú arcát. Nem hazugságot látott rajta, hanem bűntudatot.

-Láttad őket utána? – kérdezte.

Peti megrázta a fejét.

-Elszaladtak a magányos eperfa irányába.

Félix és Olivia egyszerre néztek egymásra.

Aznap este Félix egyedül ment ki a fához. A hó ropogott a talpa alatt. A csupasz ágakról hosszú jégcsapok lógtak, az egyik különösen vastag és éles volt.

 A fa tövében valami vörös villant meg. Félix lehajolt érte. A jég egyik oldala sötéten elszíneződött. Vér.

Szíve gyorsabban kezdett verni és a gondolatai is felgyorsultak. A levél. Grabanc. Veszekedés. Eperfa.

Ekkor észrevett valamit az egyik ág alá szorulva: egy újabb borítékot. És egyetlen mondat: „Már majdnem rájöttél.”

Félix ekkor értette meg, hogy az elrabló nem menekül előle, hanem vezeti őt.

Másnap Félix újra a levelet nézegette a nappalijában. A szoba csendje nyomasztóvá vált, mintha a falak is figyelnék.

-Minden rendben? – szólt ki Olivia a konyhából.

Félix összerezzent.

-Persze, minden rendben! – felelte túl gyorsan.

Hazudott. És azonnal tudta, hogy rosszul döntött.

Az ablakhoz lépett. Az eperfa ágai mozdulatlanul meredtek az ég felé, mintha csontvázujjak lennének. Valami figyelte őt. Nem látta, csak érezte.

Aznap este Olivia ragaszkodott hozzá, hogy elmenjenek sétálni. A falu kevés fénye halványan tükröződött a jeges járdán, a hideg csípte az arcukat. Félix próbált unokahúgára figyelni, de gondolatai újra és újra a levélhez tértek vissza.

-Túlságosan hallgatsz – jegyezte meg Olivia. – Mi történt?

Félix válaszolni akart, de ekkor lépteket hallott a háta mögött. Megfordult, de senki nem volt ott.

-Menjünk haza – mondta halkan.

Ahogy elhaladtak az eperfa mellett, hirtelen léptek zaja hallatszott, majd egy árnyalak ugrott elő a sötétből. Olivia felsikoltott. Félix ösztönösen Olivia elé lépett. Az alak gyorsan megragadta Olivia karját és rántott egyet rajta. Félix nekisietett, vállával fellökte a támadót. Rövid dulakodás kezdődött, cipők csúsztak a jégen, zihálás töltötte meg a levegőt. Az idegen végül kiszabadult és mielőtt elfutott volna, hátrafordult:

-Mondtam, hogy hagyd abba, Félix!

Az alak eltűnt. Olivia remegett.

-Ki volt ez?

Félix nem válaszolt. Most már biztos volt benne: a fenyegetés valódi és Olivia a figyelmeztetés.

Az éjszaka nagy részét ébren töltötte, majd amikor Olivia végre elaludt, Félix újra elővette a levelet. Tudta, hogy az eperfához kell mennie.

Kabátott húzott és hajnal előtt elindult az eperfához. Az eperfa ágai ugyanúgy csontvázujjakként meredtek az ég felé. A szél süvített az ágak között és Félix megborzongott

-Tudtam, hogy eljössz.

Félix megdermedt. A hang a háta mögül jött. Lassan megfordult és látta, hogy egy lány áll a félhomályban. Haja göndör volt és vöröses, ruhája kissé szakadt és egy sál takarta az arcát.

-Flora?
-A lány csóválta a fejét – A másik.

-Fauna?

-Sokáig tartott, mire rájöttél.

-Hol van Flora? – kérdezte Félix azonnal.

Ó…Ő már nincs velünk. – felelte Fauna.

Félix nem értette.

-Meghalt – mondta ki végül Fauna. – Aznap éjjel. Amikor eltűntünk.

Hogyan? – kérdezte Félix.

Hogy hogyan? – ismételte meg Fauna. – Gondolom megtaláltad a jégcsapot.

Félix megvilágosult. Már tudta miért volt véres a jégcsap. Már tudta mi történt az eperfánál.

-Miért ölted meg?

-Mert szemet vetett Petire.

-Tényleg Peti miatt ölted meg? – hitetlenkedett Félix.

-Igen, mivel én akartam őt megölni.

Félix nem értette.

-Tudod, ahhoz hogy igazi boszorkány legyél, fel kell áldoznod valakit. Mi Florával már régóta dolgoztunk azon, hogy a többi boszorkány befogadjon minket.

-Lucretia vett rá titeket erre?

Lucretia? Dehogy! Ő nem is igazi boszorkány, csak egy unalmas gyógyszerész.

-Azt hiszem már mindent értek. De most fel kell hogy adjalak a rendőrségen. - jelentette ki Felix.

-Felix, mi már nagyon régóta ismerjük egymást. Régi jó barátod vagyok, kérlek, hagyj elmenni!

-Nyomozóként kötelességem, hogy - Félix félbehagyta a mondandóját, mert arra lett figyelmes, hogy a lány kámforrá vált. Gondolta, ez is amolyan boszorkány-trükk. Azért körbenézett, hátha elcsípi a menekülő ikerlányt, viszont a távoli sűrű erdőn és a kunyhóján kívül nem látott semmit.