Nádasdy Zalán: A 17-es szoba

Az első pillanat, amikor az iskola kapuján beléptem. csendes volt. Nem ijesztően. Inkább furcsán, szokatlanul. Mintha az épület figyelne.

A kavicsos út hosszan vezetett a főépülethez. A fák már majdnem kopaszok voltak, ágaik csontvázként nyúltak az ég felé. Hideg, őszi levegő cirógatta az arcomat. Nem barátságtalan, csak… friss.

– Név? – kérdezte a portás.

– Izzy Vale.

A nő furcsán nézett rám, amikor elmondtam a szobaszámot: 17. Csak egy pillanatra, de láttam az arcán az apró megtorpanást.

– Keleti szárny, második emelet. – jegyezte meg a papíron, aztán halkan hozzátette: – Ösztöndíj, igen.

A folyosó hosszú volt, a lámpák sárgás fénye vibrált, az ablakokon át beszűrődött a szürke napfény. A falakon halvány karcolások. Egy sor betű: „Ne higgy nekik.”

Biztos csak graffiti, a szemem játszik velem.

Kinyitottam a szobám ajtaját. Egy normális, tiszta, egyágyas szoba várt. Ágy, íróasztal, szekrény. Semmi furcsa. A táskámat az ágy mellé tettem, kipakoltam.

Amikor lehajoltam, hogy a cipőket betoljam az ágy alá, valami apró koppant a padlón.

Egy hajcsat. Ezüstszínű, a festék lekopva az egyik szélén.

Egy minta van rávésve: egy eperlevél.

Nem az enyém.

Kezembe vettem. Biztosan a takarítók hagyták itt.

Este a menzán találkoztam Rowan Blake-kel.

Leült mellém anélkül, hogy bemutatkozott volna.

– Megtaláltad a szobád? – kérdezte.

– Igen.

– A keleti szárny régebbi rész – mondta, majd leült. – Néha furcsán vezetik a hangot. Hallasz majd olyasmit, ami nem odaillő. Ha kopogás lesz… ne nyisd ki az ajtót.

– Miért pont a 17-esben? – kérdeztem.

Nem válaszolt azonnal. Csak bólintott, aztán tovább evett, mintha minden rendben lenne.

Aznap éjjel felébredtem. Hajnali három.

A szoba sötét volt, egy halk zaj azonban megtörte a szoba sötét csendjét.

Mintha valami a falban kattogna. Apró, gyors mozdulatok. Nem léptek. Nem kopogás.

Olyan, mint egy régi írógép, ami már a végét járja.

A szívem gyorsan vert, de a hang megszűnt, mire kinyújtottam a kezem.

Lehet, hogy csak képzelődtem.

Következő nap a könyvtárban kezdtem el kutatni eltűnt diákokról.

Az adatok szűkösek voltak.

Minden eltűnt 17 éves volt.

Mindig a 17-es szobában laktak.

Az iskola hivatalosan azt állította, hogy „pszichés instabilitás” miatt hagyták el az intézményt.

De nem találtam semmilyen hivatalos nyomot, hogy valóban hazamentek volna.

Egy régi évkönyvben egy ikerpár egyik  portréjára bukkantam. Hasonlított rám. Aurora Torn.

Eltűnt 12 éve. A 17-es szobából.

Valami hideget éreztem a gyomromban.

Nem az a hideg, ami a reggeli köd miatt van.

Hanem valami más.

Amiben a véred jégcsappá válik.

Éjjel újra hallottam a kattogást, de most az ajtóból.

Ezúttal már nem tudtam lebeszélni magam.

Felkeltem, kinyitottam az ajtót. Semmi.

A folyosó üres. A radiátor halk kattanása töltötte meg a csendet.

De amikor visszamentem az ágyhoz, láttam, hogy a hajcsat elmozdult. A szoba másik sarkában hevert.

Nem emlékeztem rá, hogy odatettem volna.

Rowan egy hét múlva ismét megjelent a folyosón.

– Izzy… – kezdte, hangja alig hallatszott. – Tudnod kell valamit.

– Mit? – kérdeztem, a szívem vadul vert, a bőröm libabőrös lett. – Mi történt veled?

– Én… nem vagyok diák. Vagyis… – Elakadt, mintha keresné a szavakat. – tizenkét éve az voltam.

– Tizenkét éve? – a hangom remegett. – Hogy érted ezt?

– Az iskola… nem az, aminek látszik. – Rowan arca komor lett. – A 17-es szoba, a kattogás… minden, amit láttál, része egy kísérletnek.

– Kísérletnek? – suttogtam. – Ez… nem lehet igaz.

– Sajnos az. – Mély sóhajt vett. – Idehoznak fiatalokat, akik traumát éltek át. Az a cél, hogy „átírják” az emlékeinket. Akik nem reagálnak jól… eltűnnek.

– És te? – kérdeztem, a kezem ökölbe szorult. – Te miért vagy itt?

– Tizenkét éve próbáltak átírni engem is. – A hangja szinte eltörött. – De nem tudtak teljesen… egy részem itt maradt. Csak te tudsz ennek véget vetni, mert… te vagy az egyetlen, aki már volt része ennek a rendszernek.

Rowan  lassan elővett valamit a zsebéből: egy ezüst hajcsatot, az enyémhez hasonlót.

Bárhonnan felismerem a mintát ami rá van vésve: eperlevél

– Emlékszel erre? – kérdezte halkan.

Felvettem, a fém hűvös volt a bőrömön. Az emlék villanásként tört rám: a lezárt szárny, a sötét folyosó, a saját lábam nyoma a sáros padlón. Álmomban láttam, de sosem értettem, hogyan.

– De… én… – a hangom elakadt. – Ezt… én…

Lefagytam. A levegő mintha megállt volna körülöttem.

Rowan szavai tőrként fúródnak belém.

– Te voltál az. Tizenkét éve. Az első „sikeres” kísérlet. Minden, amit most érzel, az új személyiséged és az emlékek összecsúszása. Csak most kezded felfogni.

– Akkor… én… vagyok …Aurora? – suttogtam, a hajcsatot szorongatva. – Az én emlékeim… a múltam…

– Igen – mondta Rowan, és kezét finoman a vállamra tette. – És most visszahoztak, hogy teszteljék, mennyire stabil az új személyiséged. De én itt vagyok, hogy segítsen neked emlékezni és menekülni.

A világom összeomlott. A padló remegett, a falak összenyomtak, a sárga fény elhomályosult előttem. A hajcsat a markomban, mint egy kis darab múlt, amit nem tudtak teljesen elvenni.

– És most… – suttogtam –, most mi lesz?

– El kell menekülnünk – mondta, meglepően erős kezével a grabancomnál fogva megragadt és rohanni kezdett. – Most. Minden késlekedés veszélyes.

A gyomromban a félelem és a düh kavargott egyszerre. A gondolataim vadul cikáztak: „Mi lesz, ha elkapnak? Mi lesz, ha elveszítem magam?”

– R-Rendben..– mondtam végül, a hangom megtört –, de hová megyünk.

Rowan óvatosan leeresztett a földre, és együtt indultunk az irattár felé, ahol várt.minden bizonyíték a kísérletről.

Minden dokumentumot lángra lobbantottam, a füst betöltötte a folyosót, a szirénák, a falak kongása mind elnyomta a hangomat.

Az udvaron a hideg levegő élesen csapott a tüdőmbe. A lábam nehéz volt, de futnom kellett. Rowan árnyéka mellettem mozgott, biztonságot adott a káosz közepette.

Az utolsó pillanatban elhagytam az épületet.

A múltam ott maradt, az iskola falai között, a tűz martalékaként.

Évek múltán újra beiratkozom egy másik iskolába. Új név, új dokumentumok.

A szobaszám..ugyanaz:

17.