Nagy Gréta Rebeka: A második mennyezet

1962 november 6: Aznap este olyan eső jött, amilyet csak november tud. Apró, hideg ujjakkal verte az ablakot, mintha kitartó, határozott kopogtatás lett volna. Pedig Mária tudta, ilyen időben már senki nem jár odakint. A mennyezetről, éppen a kamraajtó fölött, lassan csöpögött a víz. Placcs. Aztán hosszú csend. Placcs. Ez bosszantotta a legjobban. A várakozás két csepp között. Mintha a ház visszatartaná a lélegzetét. A nő a faliórára pillantott. -Nem szokott így késni. - Gondolta. Kihúzta a sparhelt alsó fiókját, és gépiesen pakolni kezdte a fát. Az apró hasábok tompán koppantak egymáson, ő pedig igazgatta őket gondosan, mintha csak a kezének akarna adni valami feladatot. A gyufa feje sercent, és az asszony csak nézte a lángot, ahogy végignyalja a gyújtósnak használt papírt, és belekap az aprófába. Újramelegítette a csorbalevest, leült az asztalhoz, de nem evett. A rádióban, a kredenc tetején, halkan szólt valamiféle tánczene. A szomszéd kutyája néha megugatta az utcát, aztán elhallgatott. Hallotta ahogyan a szél végigfut az eresz alatt. A férje a Kispesti Városi Képtárban dolgozott, de ilyenkorra már mindig hazaért. Úgy vélte, biztosan benn tartották: leltár, pakolás, valami múzeumi baj. De nem tudott szűnni az aggodalma. És akkor végre, meghallotta a kapu rekedt nyikorgását. A szíve előbb megkönnyebbült, aztán rögtön összeszorult, mert nemcsak lépteket hallott. Valami súrlódott az udvar kövén. Nehéz, tompa, óvatos hang volt, mintha csak egy titok osonna a döngő léptekkel hazaérkező férje mögött. Belépett az ajtón, sapkájáról víz csorgott a homlokára, a kabátja sötét volt az esőtől. Az egyik kezével az ajtófélfába kapaszkodott, a másikkal hosszú, barna papírba csomagolt tárgyat tartott a hóna alatt. A csomagot zsineg fogta össze, de az egyik végénél átnedvesedett a papír, és mintha mögötte szürke vászon derengett volna. Az asszony nem szólt azonnal. Felállt, és komolyan lépett a férfihoz, hogy lesegítse róla a kabátot.

-Eláztál-mondta végül. -A férfi lenézett magára, mintha csak akkor venné észre.

-Nagyon esik. -A nő tekintete a csomagra siklott.

-Mi az? -A férfi nem válaszolt azonnal. Letette a csomagot a fal mellé, a kamraajtó közelébe, de nem engedte el rögtön. Egy pillanatig még rajta tartotta a kezét a barna papíron.

-Csukd be az ajtót - mondta halkan. Ahogy a barna papír finoman felpöndörödött, az asszony meglátta a vászon alsó csücskét, rajta egy kecses szarvassal, éppen olyannal, ami a magyar csodaszarvas legendájában van. Nyugtalan lett.

-Honnan hoztad ezt? - kérdezte az asszony.

-A képtárból.

- Azt látom. -A férfi levette a sapkáját, és feszengve gyűrögette a kezében. Víz csordult le róla a konyhakőre.

- Kidobták volna. -A nő férje arcát figyelte.

-És te hazahoztad. -A férfi bólintott. A sparheltben egy hasáb hirtelen megroppant, a láng felcsapott a platni alatt.

-Megengedték? -Nem felelt.

-Ki engedte meg, Imre? -De ő nem szólt, csak a cipője orrát nézte.

-Senki.

A szava nem volt hangos, mégis betöltötte a konyhát. Az asszony először az ablakra nézett. A függöny be volt húzva, de a sötét úgy motoszkált az üveg mögött, mintha odakint valaki türelmesen várná, mikor mondanak ki még egy ilyen mondatot.

-Megőrültél? -kérdezte Mária. Imre megrázta a fejét.

-Holnap levették volna a vakrámáról. A keret kell nekik, valami új anyaghoz. Felszabadulási kiállítás, tudom is én. Azt mondták a kép már nem aktuális, meg hogy a vászon repedezik, nem kár érte. Pedig nézz csak rá. -Imre büszkén, de óvatosan szabadította meg a képet a csomagolástól. A képnek valóban nem volt semmi baja, már persze azon kívül, hogy a széleit megfogta az eső. -Nézd csak: a készítő a festészetet és a szobrászatot ötvözte, látod, milyen finoman kanyarodnak a szarvas agancsai, mintha követnék a közelben nővő fa ágainak finom hajlását. És ezek itt! Ezek erdélyi hegységek, látod? -Az asszony nem szólt. A kép közepén a vibráló, narancssárga napot nézte, amelyet egy isteninek látszó kéz tartott. Alatta a kiterjesztett szárnyú angyal gyönyörűen emelkedett ki a képből, mintha a vászon mélyéből jönne elő. Eszébe juttatta az elmúlt éveket: mindazt, amin ketten keresztülmentek, mindazt, amiről megtanultak nem beszélni. És akkor megértette, miért hozta haza Imre. De még mindig félt. Túl sok mindent nevezett meg a festmény egyszerre: a földet, hitet, régi országot, azt az erős összetartozást, amelyet mostanában mindenkinek mélyen, belül kellett eltemetnie. Egy ilyen képre könnyen mondhatták volna, hogy „nacionalista”. Vagy „klerikális”.

-Látott valaki?

-Senki sem. Megvártam, míg elmennek.

-Tehát vártál. Nem bánom. Vidd fel a padlásra, ott megszárad. És maradjon is ott! A szomszédok nem láthatják meg. -Ahogy Imre kicsoszogott a hátsó ajtón, az asszony fáradtan roskadt le az asztalhoz.

1963 március 23: Bár több hónap telt el az első kép megjelenése óta a házukban, Mária félelme beigazolódott. Imre lassan, egyenként vagy két tucat képet hazahozhatott mára képtárból. Mint egy rossz tolvaj- gondolta. Minden alkalommal mikor újabbal érkezett, igyekezett róla nyájasan elterelni a szót, és különböző kifogásokkal lágyítani felesége aggódó szívét. Hogy a selejt kupacban volt, vagy a hátsó raktárba állították festett felével a falnak. Valamelyikről azt ígérték már egy hónapja, hogy visszateszik, ha „nemzeti-romantikus” anyag illik az új kiállításba. Rápakoltak, porosodott, satöbbi, satöbbi. Mária nem tudta, mennyire lehetett már hiányos a leltár, de úgy hitte, hogy csak a Jóisten áldása lehet, hogy még nem rúgták ki a férjét a munkahelyéről. Esténként a kis padlásablakon át, látta, hogy világít a petróleum, néha felosont, és belesett. Imre javítgatta a vásznakat, rendezgette a képeket, amelyek szinte már gyűjteménynek voltak nevezhetőek. De nap közben szépen, letakarva tartotta őket, ahogyan az asszony kérte. Ezen a hűvös márciusi estén azonban, egy váratlan vendég kimért kopogása zavarta meg az idősödő házaspár vacsoráját. Mária gondolatain átsuhant, hogy az egyik kép aznap lent maradt a konyhában. Délután hozta le az ura a padlásról, mert a széle felpöndörödött, és azt mondta, a sparhelt melege mellett majd kisimul. Ő meg egész este kerülgethette. Falnak fordítva állt a kredenc mellett, régi lepedővel letakarva.

-Ne nyiss ajtót - mondta az asszony halkan. De Imre már felállt, és kiment az előszobába. Az ajtó nyitódásakor hideg levegő csapott be, és Mária rögtön meghallotta a hangot.

-Jó estét, Kovács elvtárs. Bocsásson meg a késői zavarásért. Az igazgató volt. Mária keze megállt a tányér fölött, és a kanálból visszacsorgott a leves. Az igazgató levette a kalapját, beljebb lépett, és udvariasan bólintott a nőnek.

-Csak pár percre jöttem -mondta. - Néhány régi tételről szeretnék érdeklődni. Maga biztosan emlékszik rájuk. -Imre nem szólt. Mária ekkor vette észre, hogy az ajtónyitással bejött huzat megmozdította a lepedőt. Először csak a sarka emelkedett meg, de épp úgy, hogy a kép alsó széle kilátszott alóla: egy festett hegygerinc sötét vonala, alatta apró, aranyos repedés a lakkrétegben.

-Emlékszem, Váradi elvtárs. Úgy tetszett rendelkezni, hogy az anyagot selejtezésre küldjék.

-Úgy tudja rendben kiselejtezték?

-Úgy tudom uram. Az igazgató tekintete a falnak támasztott vászonra siklott.

-Maga fest a szabadidejében Imre elvtárs?

-Festek uram. -Váradi elvtárs közelebb lépett a vászonhoz, és megleste a képet. Egy templomot ábrázolt, amely büszkén nyúlt az égbe, körülötte, ünnepi népviseletben a tömeg, a mezőn távolabb pedig vidám birkanyáj heverészett. Az igazgató undorodva húzta végig a kezét a templom csúcsán, mintha csak szúrná az ujját.

-Mondja csak, honnan merít ihletet Imre?

-Ezt? Álmodtam uram.

-Álmodta… ámodta. Értem. Azért lehet talán, hogy ilyen idealista a képnek sikerült. Mindenesetre, ha alkot a jövőben, feltétlenül avasson be kérem, tudja, hogy szenvedélyem a művészet. Szép estét.

-Feltétlenül Váradi elvtárs. Szép estét. -Másnap, nem tudni miért, az igazgató bejelentette, hogy új zárakat szerelnek fel a képtárban. A véletlen műve volt talán, de Imre az új kulcsokat sosem kapta kézhez.

1991 december 30: Imre karácsony óta betegeskedett, erős légúti bajok gyötörték. Miközben odakint lágyan hullott a fehér hó, bent a szoba melegében Mária felrázta a párnát, majd gyógyteát nyújtott az ágyban fekvő férjének. A rádióban a felbomlott, nagy országról suttogtak. Nincs többé. Odaült férje mellé az ágyra, és a kezét cirógatta, mellette maradt, egészen addig, míg elnyomta az álom. Aggódva figyelte a szuszogását. Mostanában a férfi egyre-másra a képekről beszélt. Gyakran kikelt az ágyból, és elindult fel, a padláslépcsőn, hogy megnézhesse őket. Mária mindig finoman visszafektette. Tudta, a képek ott vannak, úgy vannak, ahogy lassan harminc éve már. De ilyenkor minden alkalommal megnyugtatta Imrét, hogy megbizonyosodik róla. Óvatosan fellépdelt a hidegtől csúszós lépcsőn, és felgyújtotta a lámpát. A képek letakarva, rendezetten sorakoztak, egy porszem sem volt rajtuk, ugyanis Imre a lelkére kötötte, hogy körülöttük is alaposan poroljon. Visszament hát a hálószobába, de nem tudta álomra hajtani a fejét, a puffon ült az ágy mellett és Imre kezét szorította, míg őt magát is el nem nyomta az álom. Arra ébredt, hogy túl nagy a csend.

Nem arra a rendes, hajnali csendre, amelyben még alszik az utca, hanem mintha a házban éjjel valaki elvett volna egy hangot a többi közül. Mária először nem mozdult. A puffon ült még mindig, nyaka elgémberedett. Az ágy mellett a takaró félig a földet súrolta, Imre ott feküdt, oldalt fordulva, a szája kissé nyitva volt, a mellkasa gyengén emelkedett.

-Imre-suttogta Mária. De a férfi nem válaszolt. A nő odahajolt hozzá, megigazította a takarót a vállán. A homloka hűvösebb volt, mint este. A kezét kereste a paplan alatt, és amikor megtalálta, összeszorította. Imre ujjai alig mozdultak. Ekkor vette észre, hogy a padlón, az ágytól az ajtóig halvány, szürke poros nyomok vezettek, amelyet valaki papuccsal húzhatott végig a parkettán. Az ajtó résnyire nyitva állt. Mária szíve megtorpant.

-Te felkeltél -mondta halkan. Nem volt szemrehányás a hangjában, csak félelem. Az a fajta félelem, amely már tudja, hogy elkésett. Kiment az előszobába, és a hideg azonnal végigfutott a karján. A padlásajtó nem volt teljesen becsukva. Lassan ment, egyik kezével a falat fogta. A lépcső hideg volt, a deszkák némelyike nedvesen csúszott a talpa alatt. Felérve nem gyújtott azonnal lámpát, mert valami különös világosság volt a padláson. A kis padlásablakon át besütött a nap. December végi nap volt, gyenge és alacsony, de azon a reggelen egészen sárga fénye volt. Nem melegített, mégis úgy feküdt rá a gerendákra, a porra, mintha valaki odafentről világította volna. És a ponyvák a földön hevertek. A képek ott álltak előtte csupaszon, majdnem harminc év hallgatás után. Sorban, egymás mellett, a gerendák árnyéka alatt. A reggeli fény most mindegyiket megtalálta. Mária emlékezett még, hogy Imre mindegyikről mesélt, mikor hazahozta. Az ő szemével akarta nézni a képeket. Ahogyan igazán megérdemlik. Miközben körbejárt, jegygyűrűjét morzsolgatta a gyűrűs ujján. Hagyta, hogy az ő szemhéján is finoman játsszon a nap, és visszaemlékezett a házasságára. Az első képnek Balaton illata volt. Látta a vitorlás hajókat, mint összehajtogatott fehér szalvéták egy kék abroszon. A zöldes árnyak alatt, horgászok sétáltak, a halak pikkelyei úgy csillogtak a nyári napban, mint a brilliáns. Emlékezett a vidéken töltött időkre, a gyümölcs taposásra... Hogy csiklandozzák a meztelen talpát a játékos szőlőszemek. És, hogy akkor elcsúszott. Úgy beütötte a lábát, hogy Imre a karjaiban emelte ki a gyümölcsös ládából, cirógatta, vigasztalta, és hihetetlen mennyiségű szőlőt ettek, úgymond "bosszúból”. A távolban a birkanyáj szétszórva, mint apró pitypangok a mezőben. A földúton pedig a lovak patkójának határozott nyomai keverték meg a port. Egy másik képen egy angyal volt finoman megmintázva. Csillámlott. A haja, mintha cérna vékony arany lenne. Látott egy ilyen angyalt az esküvőn, az ajtón kukucskálni. Gyönyörű rózsaszín ruhában, mintha az virágsziromból lenne, finom erezettel. És Imre külön oldalra rendezte a képeket, amelyeken Jézusról festettek. Gyönyörű aranyfényben, ahogy kitárja a karjait, mintha Mária felé nyúlna, és a vállát érintené. -Minden rendben lesz. -Suttogja. És egy egészen különleges képeggyüttesen Jézus bevonulása Jeruzsálembe volt látható. A nő érezte a finom pálmalevelek suhogását az arcán, és ahogy szétnézett a padlástérben a festményekről ledobott ponyvákat lepedőket, úgy képzelte, Jézus lába elé terítik. Mintha csak ezért kerültek volna le a képekről. Akármerre fordult a szobában, mindenütt ismerős emlékek, benyomások. Hallotta ahogyan az emberek cipője kopog, miközben a népviseletben táncolnak, és egymásra mosolyognak. A vidám vásári forgatagban, vékonyan, de vidáman szól egy gyermek körtemuzsikája. Látta a képeket Máriáról, Jézus édesanyjáról, finom arannyal felsejlett a jászol szénával, és a karjában a kisgyermek. De a kép megsejtette, hogy Jézus eltávozik. Finom, fehér virágok nyíltak a kisded alatt, míg a fesmény sötétjében csalódottan, fáradtan csukódtak össze. Tudta, hogy az elmúlt harminc évben ezek a virágok nem nyílhattak szabadon. Hogy azóta ilyen sötéten várnak a padlás sötétjében. És hálás volt a férje édes makacsságáért. Hiszen a magyarság egésze virágzott a képeken, a lényege. Amit meg kellett őrizni. Az jutott eszébe, hogy Imre soha nem látta őket így. Nem egyszerre. Nem nappal. Nem nyíltan. Mindig csak lámpafényben, résnyire nyitott ajtó mögött, sietve, óvatosan. Harminc évig takarta őket ponyva, vászon, padlássötét, hallgatás. Harminc évig ott voltak a ház fölött, mint egy második, mennyei mennyezet, amelyről csak ők ketten tudtak. Most pedig a nap úgy érte őket, mintha mindig is erre vártak volna. Mária akkor észrevett valamit az egyik kép előtt. A férje régi gyapjúkendője feküdt a földön, amelyet éjszaka a vállára szokott teríteni, ha fázott. Mellette a férfi papucsának nyoma látszott a deszkán. Mária lehajolt, felvette a kendőt, és a melléhez szorította.

-Imrém. -Lent, a hálószobában ekkor mintha megmozdult volna valami. Mária visszafordult. Nem oltotta el a fényt, nem húzta vissza a ponyvákat, először életében úgy hagyta a képeket, ahogy voltak: fedetlenül, világosságban. Sietni próbált, de a lépcsőn lassan tudott csak lemenni. A szíve olyan erősen vert, hogy egy pillanatra azt hitte, az egész ház hallja. Imre ugyanúgy feküdt, ahogy hagyta. Fáradt arcán finoman játszott a szokatlan decemberi arany fény és a lágy békesség.