Nagy Gréta Rebeka: Képtelenség

Ahogy kiléptem a házból, az első gondolatom az volt, hogy ideje locsolnom. Nagyon szeretek kertészkedni, sokat is szoktam, de a ház előtt most nem volt ott a kertem. Az én kertem, amit fáradtságos munkával műveltem. Esküdni mertem volna, hogy reggel a paradicsompalánták között guggoltam, és egy csigát söpörtem félre egy eperlevél alól. Még a tenyerem is sajgott, mintha megsértettem volna. Felemeltem a kezem. Semmi. Nem volt rajta vágás. Mégis éreztem a nedves föld szagát a kezemen. Hát elmentem dolgozni, de egész nap nyugtalan voltam a munkahelyemen. Nem történt semmi különös, mégis olyan érzésem volt, mintha valamit már átéltem volna, ami nem illett bele a napomba. Este lefeküdtem, és automatikusan a telefonomért nyúltam. Nem is emlékszem, miért nyitottam meg, csak görgettem, ahogy szoktam. A harmadik videónál megállt a lélegzetem. Egy kert. Ugyanaz a fény. Ugyanaz a mozdulat. Egy kéz félresöpör egy csigát az eperlevél alól, vágás a videóban és egy kertész félig könnyekkel küszködve félig kínjában nevetve meséli, hogy a metszőolló felsértette a tenyerét. Pont ott. Pont úgy. Nem emlékeztem arra, hogy ezt valaha láttam volna. Mégis… ez az én reggelem volt. Az enyém! Másnap úgy ébredtem, mintha nem is aludtam volna. A fejem tele volt emlékekkel, amikhez nem tartozott hely. Kikeltem hát az ágyamból, hogy elinduljak…csak valamerre… Odakint nagyon hideg volt, de tennem kellett egy egészségügyi sétát, hiába fáztam, dideregtem, akár egy jégcsap. Reszketett az állkapcsom. Amikor végre újra hazaértem, vissza a fűtött szobába, megnéztem a telefon képernyőidejét. Azon a napon 12 órát használtam. Nem voltam kint. Nem voltam dolgozni sem… Az egész lakásban dermesztő hideg volt… Odaléptem az ebédlőasztalhoz, amit beterített a rengeteg felbontatlan levél. Fizetési felszólítások, írt a főnököm, írt hogy jöjjek be, nem tudja mi történt, de nem látott a munkában több hónapja, hamarosan kijön hozzám, mert aggódik, és már nem tud falazni nekem. A telefonomra pillantottam. Nemfogadott hívások tömkelege… Éreztem, hogy megkordul a gyomrom, valamit ennem kellett. De először is a fűtésszabályozóhoz léptem, hogy feljebb vegyem… Nem történt semmi... Azt hiszem kikapcsolták… Félre tettem a telefont. Muszáj megszabadulnom tőle… tudtam, hogy a nagymamám régi írógépe fenn van a padláson. Muszáj papírra írnom a gondolataimat, hogy biztosan a sajátjaim legyenek. A nyikorgó létrát lehúztam és óvatosan fokról-fokra indultam meg. De hiába az óvatosság, megbotlottam. Egészen magasról estem, csak feküdtem a földön, sajgott a karom, a hátam… Homályosan láttam ugyan, de felnéztem. Nem volt fölöttem létra. Nem volt fölöttem padlásfeljáró. Elvonszoltam magam az ágyamig, ott volt a telefonom. Fel volt oldva. Valaki nevetve mutogatta a videóban, hogy a nagymamájától kikönyörögte, hogy mutassa meg a régi padlást. Ráncos, mosolygós nagymama volt, olyan igazi melegszívű. Megtalálták az írógépet, amin a nagypapámnak szerelmes verseket írt. Vagyis az ő férjének, a videós nagypapájának és csak nevettek…. Finoman lenyomták a gombokat. Kattant. És megint kattant. Rozsdás, nyikorgó írógép… Ugyanaz a hang. Ugyanaz a ritmus. A kezem automatikusan az asztalon dobolt. Egészen a tarkómon éreztem a kattanásait az írógépnek. Ahogy lenyomok rajta egy gombot, tovább gördül a videófolyam ami elragadott…Két kisgyerek ült a földön -ikrek. Nevettek, festékes volt a kezük. Tudtam, hogy az egyikük fél a kutyáktól, a másik viszont nem. Tudtam. Pedig soha életemben nem láttam őket. A fejem megtelt valaki más életével. Aznap éjjel nem aludtam. Nem mertem. Féltem, hogy reggelre újabb emlékek jelennek meg. Hajnali három körül mégis a kezemben volt a telefon. Nem emlékeztem rá, hogy felvettem. A videók folytak, csak folytak egymás után.
Mintha valaki a grabancomnál fogva húzna egy életbe, ami nem az enyém. Aztán egy sötét felvétel indult. Egy szoba. Egy asztal. Valaki ült előtte. Sokáig nem ismertem fel. Azt hittem, csak hasonlít. Aztán a férfi közelebb hajolt a kamerához. Én voltam. Nem tükrözve. Nem felvételről felismerhetően. Pontosan. A videón olyan fáradtnak tűntem. Karikás szemekkel. Olyan egyedül voltam. És nagyon halkan beszéltem: -Ha ezt nézed, már nem tudod megkülönböztetni, mi történt meg veled. Megállt bennem a levegő. - Ne higgy az emlékeidnek. A kép remegett. - Azokat nem te szerezted. A videó dátumát néztem. Holnapi volt. - Ki kell szabadulnod… Ismételgette a törött énem az asztal másik felén. Törött. Megmarkoltam a telefonom. Erősen. Hirtelen mindent éreztem. Verejtékeztem. Remegett a kezem. Rázott a hideg. És minden dühömmel elhajítottam a telefonom. Neki a sötétített ablaknak. A telefon képernyője pókhálószerűen betört. És a redőny is megsérült. Egy kis szakadáson, óvatosan, cérnavékonyan besütött a napfény. Igazi meleg, sárga fény.