Négyesi Kamilla: Árulás

Remegve szálltam be az autóba. Alig hittem el, hogy megtettem. Csorba becsapta az anyósülés ajtaját, majd megkerülte a kocsit és a sűrű vakuvillogás kereszttüzében beindította a motort. Egy nő mikrofonnal a kezében hevesen kopogtatott az ablakon amíg mögötte lökdösődtek a kamerát tartó emberek. Néhány riporter kiabálása még beszűrődött az autóba, de ha akartam volna, akkor sem tudtam volna megszólalni. A fojtogató érzés továbbra is összeszorította a torkomat. Mélyeket lélegezve vártam, hogy kikecmeregjünk a tömegből.

– Hogy sikerült? – kérdezte Csorba amikor végre magunk mögött hagytuk a stúdió előtt állomásozó újságírókat. Képtelen voltam elmondani neki. Csorba János évek óta a családunk sofőrje volt, talán közelebb is állt hozzánk, mint néhány rokonunk. Hozzám legalábbis biztosan. A szüleim többnyire semmibe vették.

– Jól ment – hazudtam. Nem hittem, hogy észreveszi, hiszen minden interjú után ugyanilyen morcosan viselkedtem. De észrevette. Ez a csodabogár, akinek az volt a feladata, hogy ide-oda fuvarozzon engem, hamarabb észrevette, ha valami bántott, mint a saját családom. Csorbát szinte mindenki lenézte. Végtelenül naiv volt és szörnyű zenét hallgatott, állítólag gyűjtötte a körtemuzsikákat. „Furcsa szerzet” az apám gyakran így fogalmazott.

– Látom, hogy baj van – szólt a férfi.

Nem mondhattam el neki. Amit tettem, azzal elárultam az egész családomat. Minden titkot feltártam. Azt, hogy apám néha megveri anyámat. Azt, hogy amit az internetre kiposztolunk, annak túlnyomó része hazugság. Azt, hogy a testvérem orvos akart lenni, egy átlagos ember, de a szüleim influenszert csináltak belőle és most az egész élete nem áll másból, csak hazug interjúkból, megjátszott valóságshowkból, megrendezett drámákból és hamis csillogásból. Azt, hogy én csak egy normális életet akartam, de a szüleimnek fontosabb a pénz. Azt, hogy hiába az ország egyik legjobban fizetett színésze az apám és hiába az egyik leghíresebb influenszer az anyám, attól még szörnyű életem van mellettük. Az interjú élő adásban ment le az egyik legnézettebb csatornán. Nincs visszaút.

– Csak érjünk oda! – motyogtam. Kényelmetlenül éreztem magam. Szorított a cipő, a ruhától csiklandott a bőröm, a sminkem pedig olyan túlzó volt, hogy alig ismertem fel magam a visszapillantóban.

Végre leparkoltunk. Amíg Csorba kiszállt, hogy kisegítsen az autóból, könnyes pillantást vetettem a Dudás kastélyra. Nem éltünk végtelenül fényűző luxusban, de mégiscsak egy kastély volt az otthonunk. A bejárat előtt lópatkó alakú jelzéssel ellátott tábla mutatta, merre vannak az istállók. Egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha búcsúzkodnék.

Egy bólintással jeleztem Csorbának, hogy nem kell megvárnia és leparkolhatja az autót. Nem kellett kulcs, hogy bejussak, mert minden ajtó arcfelismerő rendszerrel működött. Félve léptem be az előszobába. Már vártak engem. A bátyám leszegett fejjel álldogált, a szüleim a fotelben ülve meredtek a kikapcsolt tévére.

– Van még mondanivalód? – emelkedett fel apám a fotelből. Megráztam a fejem. Meredten bámultam a cipőm orrát.

– Tudod, mennyi mindent köszönhetsz nekünk? – Kérdezte anyám. – Olyan életet élsz, amiért mások ölni tudnának! Mindent tönkretettél!

– Ti tettetek tönkre mindent! – vágtam vissza. Ami ezután történt, az egyenesen ijesztő volt. Sosem láttam az anyámat így toporzékolni, mint akkor.

– Te önző, utálatos kis dög! Mit műveltél? – visította. – Ettől fog zengeni az egész internet, mindenki minket fog majd szidni! Fogalmad sincs, milyen következményei lesznek annak, amit csináltál! Ebből hatalmas botrány lesz!

            – Legyen is!

– Takarodj! – Apám bömbölő hangja visszhangot vert a falak között. Minden szó arra késztetett, hogy összerezzenjek, de a félelemtől megdermedtem és pislogni is elfelejtettem. – Elárulod a saját családod? Akik kezdettől fogva nevelnek téged? A saját szüleidet szidod az egész ország szeme láttára! Soha nem gondoltam volna, hogy idáig süllyedsz! Eszedbe ne jusson innentől Dudásnak hívni magad! Nem vagy a lányom! És ez itt nem az otthonod! Úgyhogy szedd össze magad most azonnal, keresd meg valami barátnődet és takarodj innen! Nem akarlak itt látni! És ha még egyszer kamera elé tolod a képed, azt nagyon meg fogod bánni! Indulj és meg ne lássalak újra!

Ezután bántó volt a csönd. Nagy nehezen rábírtam magam, hogy megmozduljak és felsétáljak a szobámba, de annyira remegett mindenem, hogy még ez is nehézséget okozott. Fújtattam. Vissza akartam vágni, mondani valamit, ami még ennél is bántóbb, de nem voltam rá képes.

Becsaptam magam után az ajtót és elkezdtem kipakolni a szekrényemből. Egy idő után már csak céltalanul dobáltam a holmikat és idegességemben fel-le járkáltam. Legszívesebben elkezdtem volna tépni a hajam vagy belerúgtam volna valamibe, de tudtam, hogy ez nem visz előrébb. Ledobtam magam az ágyra, elővettem a telefonom és írtam egy üzenetet a legjobb barátnőmnek, hogy szeretnék aznap nála aludni. Mire leraktam, már folytak a könnyeim.

Árva vagyok. Elintéztem magamnak. Tudom, hogy soha nem fognak megbocsátani nekem. Ez lesz az a hiba, ami örökké emészteni fog. Soha nem szabadulok meg tőle.