Négyesi Kamilla: Szeánsz

Minden akkor kezdődött, amikor Léna elkezdett hinni az öccsének. Engem már valamivel nehezebb volt meggyőzni arról, hogy a kis Bálint valóban kísértetet látott a nagyszülei házában, ráadásul kettőt is, de azért megpróbáltam úgy tenni, mintha elhinném a meséjét. Léna azonban úgy látszik, komolyan is vette, és sikerült rávennie engem, hogy amíg a nagyszüleik távol vannak, lopózzak be velük a házba és tartsunk egy szeánszot. Habár nem sok kedvem volt hozzá, eszembe jutott, milyen finom pitét hozott nekünk Léna anyukája a múlt héten, ezért kénytelen voltam beleegyezni.

            Többször jártam már a barátnőm nagyszüleinél, ezért nem volt számomra ismeretlen az út, a testvérek mégis ragaszkodtak ahhoz, hogy elkísérjenek. Mire odaértünk, teljesen leizzadtam a nagy hőségben, Bálint folyamatos dumálása pedig még inkább elvette a kedvem az egésztől. Ahogy átsétáltunk azon a négy utcán, ami elválasztotta a mi lakásunkat Léna nagyszüleinek a házától, nagyjából annyi életkedvvel sétálhattam mellettük, mint aki a halálsoron megy végig.

            – Ne már, Rita! – bökött meg a könyökével Léna. – Nem is figyeltél rám!

            – Bocsánat, de olyan gyerekesnek tartom ezt az egészet!

– Mert nem figyeltél arra, amit mondtam! Nagyon fontos dolgokról beszéltem!

Amíg Léna panaszkodott, megérkeztünk az elméletileg szellemjárta házhoz. Onnan lehetett felismerni, hogy az előkertben eperlevelek kis csoportja zöldellt, mögötte a rozoga kerítéssel, amelyre igazán ráfért volna egy friss festés is, hiszen az előző már szinte teljesen lepattogzott. Az egész faluban sehol máshol nem nőtt ki az eper, csak itt. Bálint ezt a csodát a szellemeknek tulajdonította, míg én annak, hogy senki más nem ültetett epret a közösségben.

            Amint beléptem a kapun, Grabanc, a házaspár öreg farkaskutyája rohant elém, hogy a papucsomat szaglászva üdvözöljön.

            – Szervusz! – simogattam meg a kutya fejét, de Léna már intett, hogy menjek be a házba, így nagy levegőt vettem és besétáltam a jólesően hűvös előszobába. Grabanc persze követett minket amíg Bálint be nem csalogatta a konyhába, ahol aztán rázárta az ajtót, nehogy megzavarja a szellemeket. Miután letelepedtünk a kanapén, Léna elővette a szeánszhoz szükséges kellékeket és felsorolta a szabályokat.

            – Ez itt az ouija tábla – mutatta fel a kartonlapot, amire fekete filctollal írta fel az angol ábécé betűit, az “igen” és a “nem” szavakat, egy nullától kilencig terjedő számsort, illetve egy “viszlát” feliratot. Persze láttam már ilyet filmekben, de így testközelből, még ha kézzel volt is rajzolva, jóval hátborzongatóbbnak éreztem. – És ez itt a planchette – folytatta Léna felmutatva egy szintén kartonból kivágott lapot, aminek éppen akkora lyuk volt a közepén, hogy a táblára helyezve a kör alakú résen át látszódjon az adott betű vagy szám. – Ezt a planchette-et mozgatva tudunk beszélgetni a szellemekkel. Mindannyiunknak rá kell helyeznie a mutatóujját, és ha minden igaz, a planchette egyszer csak elkezd magától mozogni! Fontos, hogy ne szakítsuk félbe, legyünk tisztelettudóak és ne számítsunk teljesen értelmes mondatokra, mert a szellemek gyakran kódokban kommunikálnak. És a legfontosabb szabály: ne hagyjuk abba a szeánszot anélkül, hogy elköszöntünk volna. A könyvben azt írták, hogy a szellemidézés az egyik legveszélyesebb dolog a világon, mert ha nem megfelelően fejezzük be, megnyithatunk olyan kapukat a dimenziók között, amiket nagyon nehéz visszazárni. De az is lehet, hogy véletlenül itt maradnak olyan lelkek, akiknek nem itt van a helyük.

            Habár még mindig hülyeségnek tartottam az egészet, barátnőm szavai egészen ijesztően hangoztak. A végére mintha már magam is elgondolkodtam volna… Mi van, ha tényleg sikerül valamit áthívni a túlvilágról? Mivel azonban Bálint úgy ült mellettem, mintha a világ legtermészetesebb dolgát készülnénk elkövetni, nem mutathattam ki, hogy félek.

            Ezután lehúztuk a redőnyöket az előszobában és gyújtottunk néhány gyertyát (ezeknek ugyan egyikünk sem tudta volna elmagyarázni a funkcióját, de mivel ezt láttuk mindenhol, szükségét éreztük), majd körbeültük az ouija táblát és megkezdtük a szeánszot. Legnagyobb bosszúságomra úgy vert a szívem, hogy attól tartottam, kívülről is látszik, de már késő volt visszafordulni. Azzal áltattam magam, hogy csak izgatott vagyok, de amikor meghallottam Léna monoton szavait, amiket már a szellemekhez intézett, kissé megszédültem.

            – Ha van itt köztünk bármilyen lélek, szépen kérjük, hogy adjon magáról egy jelet!

            Vártunk. Semmi nem történt.

            – Ha van köztünk valaki, a legnagyobb tisztelettel szeretnénk kérni, hogy mutatkozzon meg!

            Továbbra sem történt semmi, de ekkor már nem csak én érezhettem magam kényelmetlenül, mert Bálint mocorogni kezdett mellettem.

            – Szerintem Bálint fél. Hagyjuk abba! – javasoltam, és meglepetten vettem észre, hogy beszéd közben megremegett a hangom. Léna azonban csak a fejét rázta, majd ismét rákezdett.

            – Ha van köztünk valaki, aki hajlandó velünk kapcsolatba lépni, kérjük muta… Mi volt ez?

            Én ugyan nem hallottam semmit, de Léna ijedt reakciója kellőképpen megijesztett ahhoz, hogy összerezzenjek.

            – Léna, ez nem vicces! – mondta Bálint. – Fejezzük be, úgysincs itt semmi!

            – Dehát te mondtad, h…

            Léna hangját éles sikoly szakította félbe. Nem tehettem róla. Egyszerűen éreztem, hogy egy kéz a nyakam köré tekeredik. Ujjai olyan hidegek voltak, akár a jégcsapok, és hiába nem szorított erősen, egy pillanatra biztos voltam benne, hogy meg fog fojtani. Aztán olyan hirtelen, ahogy jött, el is engedett. Remegve nyúltam oda, ahol az előbb még éreztem az érintést. A kiabálástól persze a többiek is megijedtek, Bálint ugyanilyen hangosan felordított, Léna pedig talpra ugrott és zihálva kereste a lámpa kapcsolóját. A rémülettől teljesen összefüggéstelenül próbáltam elmagyarázni, mi történt, de egy szavamat sem lehetett érteni. Akkor hagytam abba, amikor meghallottam Bálint hüppögését.

            – Jaj, ne sírj! Mindjárt vége! – nyugtatta Léna. – Hol van a rohadt kapcsoló?

            – Vérzik az orrom! Sosem szokott vérezni! – kiabálta Bálint. Azt hiszem, ekkor már Léna is kétségbeesett, mert olyan figyelmetlen volt, hogy a következő pillanatban belerúgott az ouija táblába, ami felborult, ez pedig elindított egy olyan folyamatot, aminek sosem szabadott volna megtörténnie. Léna teljesen elvesztette az eszét, ordítozni kezdett, kapkodva igyekezett visszaállítani a táblát és a planchette-et abba az állapotba, ahogy eredetileg voltak. De ekkor már késő volt. Egyik pillanatról a másikra olyan fagyossá vált a levegő a szobában, hogy azonnal beleborzongtam. A tarkómon felállt a szőr, a gerincemen végigfutott a hideg. Vacogni kezdtem.

            – Nem ennek kéne történnie! – zokogott fel Léna.

            Grabanc ekkor vad csaholásba kezdett és úgy kaparta a konyha ajtaját, mintha valami üldözné belülről. Többször nekivetette magát a deszkának, majd fel-alá kezdett rohangálni és nem volt hajlandó abbahagyni az ugatást. Sem Léna, sem Bálint nem volt olyan állapotban, hogy megnézzék, mitől vadulhatott meg Grabanc ennyire, ezért legyűrtem minden félelmemet és átrohantam a konyhába. A szívverésem olyan hangosnak tűnt, hogy minden más eltompult körülöttem. Szinte azt sem éreztem, ahogy a lábam a földre ér.

            A kezem már a kilincsen volt, amikor Grabanc a korábbinál is hevesebben folytatta az ugatást. Valami nagyon nincs rendben az ajtó mögött. Nyögve léptem egyet hátra, de ismét megcsapott a jeges fuvallat, és végül remegő kézzel nyitottam be. Miután beléptem, feltűnt, hogy odabent sokkal melegebb van. És minden annyira csöndes… Ijedten néztem körbe. Grabancnak semmi nyoma nem volt. Mintha sosem létezett volna. Akármerre néztem, egyre több furcsaság halmozódott fel a szemeim előtt. Az asztalon egy írógép. A terítő fehér csipkéből van. A konyhapulton rádió. A falon fekete-fehér képek. Éreztem, hogy az arcomból kifut a szín. A testem lezsibbadt, nyelni is alig tudtam. Elszorult a torkom és sírás fojtogatott, de nem jöttek a könnyek. A térdem megremegett, amikor nagy nehezen megfordultam és megállapítottam, hogy mögöttem már becsukódott az ajtó. Vettem néhány mély levegőt, de arra nem tudtam felkészülni, ami ezután következett. Az ajtó kinyílt és két hét-nyolc évesnek látszó kislány lépett be rajta, valószínűleg ikrek voltak. Nem ismertem őket, és nem tudtam, hogyan kerülhettek oda, ezért nagyon nehéz volt bármit is kinyögni, de hamar rájöttem, hogy erre nincs is szükség. A lányok tudomást sem vettek rólam. Térdig érő szoknyás ruhát és harisnyát viseltek, a hajuk pedig szalaggal volt befonva. Zaklatottnak látszottak és kapkodva vették a levegőt.

– Gyorsan, siess! – kiabált az egyik, mire a másik kapkodva vizet engedett egy fazékba, majd kiszaladt vele az ajtón. Nem sokkal később könnyáztatta arccal tért vissza, alig tudta megfékezni a köhögését.

– Már nem tudunk mit tenni! Csak meneküljünk!

A testvére az ablakhoz szaladt, hogy kinyissa, ekkor már én is észrevettem, hogy füst árasztotta el a szobát. A testemre ez egyáltalán nem hatott, de a lányok félelme olyan szívszorító volt, hogy látásom homályossá vált a könnyektől. Visszafojtott lélegzettel, mindkét kezem a számra tapasztva figyeltem az eseményeket.

Amikor végre sikerült kinyitni az ablakot, az ajtó körüli rész hirtelen beomlott és utat engedett a lángoknak. Nem éreztem perzselést, mégis hátraléptem néhányat. Az ikrek sikítása olyan őszinte és mélyről jövő volt, hogy azt hittem, soha többé nem fogom tudni kiverni a fejemből azt a hangot.

– Nem tudunk kimászni – ordította az ablakban lévő lány. – Ég az udvar is! Meg fogunk halni!

Az a tekintet, amit akkor láttam az arcán, örökké velem fog maradni. A pillanat, amikor megértette.

– Rita! Rita!

Újra éreztem a hideget. A konyha padlóján feküdtem, Léna pedig a vállamnál fogva rángatott. Bálint szipogva ült a másik oldalamon. Mielőtt megszólaltam volna, körbenéztem. Sehol egy írógép. Sehol egy fekete-fehér fénykép.

            – Elájultál! – mondta Léna. – Már azt hittem, valami sokkal rosszabb történt! Hogy kómába estél vagy…

            – Bálint! – szakítottam félbe a lányt. A kisfiú a szemembe nézett. – Igazad volt. Itt tényleg lelkek vannak. Kettő is.