Nereida: Csorba fogak, bizonytalan jövő

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl egy édesanya, annak két gyermeke. Egy fiú és egy lány. Olyanok voltak, mint a Nap és a Hold. Kettőjük közül mindig is a fiú volt a merészebb és a ravaszabb is. A lány csendes volt, de kora ellenére bölcs és leleményes. Ketten elválaszthatatlanok voltak,  nemcsak egymás oldalát nem hagyták el, hanem anyjukét sem. Az asszony úgy vigyázott rájuk, mintha a hímes tojásokat őrizné. Csillagok voltak, amiket sosem vesztett szem elől, akárhányszor az égre tekintett. Talán egy nap sem telt el anélkül, hogy gondos figyelmet fordított volna rájuk, s ők sem hagyták el őt egy nappalra és egy éjszakára sem.

Egyszer, mikor az idő is esősre borult, az erdő lakói is menedéket kerestek az ég haragjától, az édesanya neszeket hallott a két gyermek szobájából. Kitekintett és lányát látta az öreg fűz alatt pihenni, szólni akart neki, hogy térjen be, mielőtt az ég leszakad, de újabb zörejt hallott a szobából.

Amint kikiáltott lányának az ablakon a szoba felé vette az irányt. Kopogtatott és várt. És várt és várt és várt, várt, várt, várt, várt, várt. Semmi. A fia nem szólt semmit, csak rámolt szüntelenül, meg sem állt, most már tisztán hallotta. Be akart lépni, de nem tudott, hiszen az ajtót kulcsra zárták. Az asszony zavartan állt az ajtó előtt, nem tudta mit tegyen, így csak várt. Várt és várt és várt és várt, várt, várt, várt. Mégnem a kulcs megzörrent és a fiú kilépett. Nagy batyuval, mint aki hosszú útra készül. Nagy mosollyal, mint aki megtalálta az aranyat tojó tyúkot.

– Anyám! – mondotta buzgó hangon. Az asszony nem értette, mire ez a lelkesedés, az hitte, hogy a fiú zaklatott lesz, de inkább csak nyüzsgőnek látta. – Szerencsét próbálok! Bejárom a világot, meglátogatom a királyt és hazahozom a gazdag aranyát!

– Ismételd meg! Mit mondasz, fiam? Azt hiszem nagyot hallok…

– Nem hall nagyot! Azt mondom én, szerencsét próbálok! – Az anya azt hitte, hogy víz mehetett fülébe vagy egy kígyó marta meg, de a fiú csak azt hajtogatta, hogy messzire megy és nem jön vissza még meg nem találja a szerencséjét.

A fiának mindig is merész képzelőereje volt, nagy álmokat kergetett az életében. A lánya ebből a szempontból sokkal racionálisabb volt, ő szerette, ha a talaj a lába alatt volt.

– Ne viccelődj ilyenekkel fiam!

– Nem viccelek én, tényleg megyek! Még ma elindulok! – Az anya eszébejutott, mikor a fiú egy este kitalálta, hogy az erdő legmagasabb fájára felmászva leszaggat egy csillagot az égről az anyjának. Akkoriban nem hitte, hogy valóban meg fogja tenni, de ma már kételkedni sem mer benne. A fiú másnap valóban felmászott a fára, le is esett, fogát is kitörte. Sírni azonban nem sírt, sőt csakhogynem sugárzott az örömtől. Váltig állította, hogy már kezében volt a csillag csak az elszaladt, mikor le akart vele jönni, ezért esett le.

Az asszony akaratlanul végignézett a legényen, hirtelen olyan ismeretlennek tűnt számára. Olyan magas, annyira tettre- és útra kész. A batyu megtömve lógott az oldalán, fogadni mert volna rá, hogy a törött körtemuzsika is benne volt, amit kabalaként hordozott magával mindenhova, ha csak a piacra mentek is el. Azonban ahogy arcára nézett beléhasított, hogy mégis csak a kicsi fiát nézte, aki nem idegen, csak távolinak tűnik annak ellenére, hogy közvetlen előtte állt.

Hirtelen haragra gerjedt, ahogy keserűsége valami más formát öltött benne.

– A fészerbe zárlak hét napra és hét éjjelre! Nem látsz napvilágot, míg ki nem vered a fejedből e felvetést! – jelentette ki az asszony ékes hangon.

– Édesanyám, már három nap után kiengedne! – Ám nem hallgatott fiára és valóban bezárta őt a fészerbe. Noha hét napot mondott, csakugyan kiengedte a harmadik nap éjjelén.

Másnap a fiú ismét készen állt arra, hogy elinduljon útjára. Az anya megállt az ajtóban és megkérdezte fiát.

– S mégis hová mennél fiam? – kérdezte ridegen s mintha a fiú is elbizonytalanodott volna egy pillanatra.

– Annyira messzire, amennyire szükséges lenne. Az ég alatt aludnék, rosszabb időkben pásztorok pajtáiban húzódnék meg – felelte rövidesen magabiztosságot nyerve, de az anya nem hagyta annyiban, tovább faggatta fiát.

– S mégis mit ennél fiam?

– A természetre bíznám magam. – A fiú határozott meggyőződésében bólintott. Az anya felháborodottan fonta össze karját. Nem tudta, hogy az zavarta jobban, hogy annyira vakmerően, mondhatni naivan tekintett az életére, vagy olykor nem volt annyira biztos elhatározásában.

– S mégis ki szeretne téged fiam még távol vagy?

A fiú ekkor lepődött meg legelőször igazán, az anyja háta mögött nem messze, pár évvel fiatalabb húga figyelte a beszélgetést. Ha nem ismerte volna eléggé őt, azt hitte volna, hogy nem is érdekli őt, hűvös arckifejezése miatt, de tudta, hogy alig bír egy helyben maradni és megtartani véleményét. Újból anyjára fordította figyelmét, mielőtt ismét megszólalt volna.

– Édesanyám, maga fog szeretni engem. Ugyanúgy, ahogy ezidáig.

– Nem leszek melletted!

– Tudom én, tudom! De miben változtatna az, hogy másutt leszek? Én szeretni fogom magát onnan, ahol leszek, maga meg innen fog.

Az anya hevesen rázta a fejét, nem akart engedni igazából, de akárhányszor ránézett gyermekére látta, hogy a fiú csak úgy csiklandik a kíváncsiságtól és a kalandvágytól.

Az anya még egyszer végigmérte, mély sóhajt vett. Megigazította az inget a fiún és a konyhából hozva egy kis elemózsiát beletette csomagjába. A lánya bizonytalanul keringett körülöttük, de bíztató mosolyt küldött bátyja felé.

– Hát tégy próbát fiam! Patkold meg a lovat és vidd magaddal!

A fiú úgy tett ahogy anyja mondta. Megpatkolta és felnyergelte a lovat, ráült, majd intett az anyjának és húgának és elvágtatott a messziségben, nem tudván, mikor látja őket legközelebb. Nem volt biztos a dolgában, de elhatározott volt abban, hogy tegyen valamit és megpróbálja a szerencséjét.

Az anya szíve hevesen dobogott bordái ketrecében. Hazudott volna, ha azt mondta volna, hogy aggodalmak nélkül engedte el, de mit tudott volna tenni. Most már csak várni tudott, hogy mikor érkezik hír felőle.