Nereida: Kötelességek

Az élet biológiai szempontból tekintve mindaddig tart, míg a test funkciói le nem állnak. A halál pillanatában a tüdő már nem képes levegőt pumpálni, a vérkeringés leáll, az oxigénhiány miatt a sejtek felszakadnak, az agy pedig képtelen tovább dolgozni. Majd valamennyi idő elteltével a test megmerevedik, a bőrön különböző színű foltok jelennek meg. A test óránként egy fokkal hűvösebb lesz, míg hidegebb lesz a télnél is. A tekintetből eltűnik a fény, amit talán az életnek is identifikálhatnánk.

Azonban egy tágabb értelemben az élet egészen odáig tart, míg van esély a változásra, arra, hogy az állapot, melyben a test van,  jobb vagy rosszabb helyzetbe kerüljön. A test minden esetben a túlélésre hajt. Ha a lehetőségei kiapadtak, akkor veszíti el a változtatás képességét. Ekkor következik be a halál.

Ilyen szempontból a gyilkosság az, amikor megfosztunk egy élőlényt a változtatás képességétől. S a világon nincs kegyetlenebb dolog, mint elvenni valakitől azt, ami állandó az életében. Ha kinevezhetnék egy bűnt az összes közül a legrosszabbnak, akkor az a gyilkosság lenne.

Szemem megakad az emberkén, aki mintha egy epret ölelne magához, fején egy eperlevéllel. Bár nem egészen vagyok biztos benne, hogy eper vagy egy teljesen más növény levele. Ahogy tovább tanulmányozom olyan érzetet kelt, mintha őrizné, féltené azt a gyümölcsöt. Szinte azt sugallja, hogy csak az övé és egy lélek sem érintheti meg, vagy veheti el tőle. A festményen emberek százai jelennek meg, különböző, bizarr módon. A Gyönyörök kertje. A festmény bármely szegmensét választhatnám, mindegyik pontján érdekesebbnél érdekesebb pillanatok jelennek meg. Közel az emberkéhez két másik ember meglepetten sajnál egy lyukadt, színevesztett bogyót, melyből pici kék golyók jönnek ki. Akár egy holttest.

Miképpen kezem zsebembe csúsztatom hozzáérek valamihez. Egy-két tapintás után villan be, hogy pénteken vágtam zsebre ezt a képet. Akaratlanul is a kép szélét kezdem piszkálni körmömmel, ahogy tovább halad tekintetem a festményen.

Az íróasztalomnál ültem az irodában, hevesen gépeltem be a sorokat a jövő keddi laphoz. Még aznap le kellett volna adnom a kéziratot, hogy másnap egy gyors korrektúra után Mr. Abaroa el tudja vinni a nyomdába. Megvallva az igazat nem kicsit haladt el felettem az idő, a kávé már rég nem gőzölgött a bögrében az írógép mellett, és szinte már csak az én lámpám égett az irodában. Rajtam kívül már csak Letoya és Paolo lézengett az irodában, de már mindenkin érződött, hogy lassan ideje lesz indulni.

Éppen megálltam egy pillanatra, hogy nyújtózkodjak, s egy pillantást tudjak vetni jegyzeteimre, hogy képes legyek összeszedni gondolataimat, mikor Raul rontott be az ajtón vehemensen. Köszönni sem volt időm, egyből az asztalomhoz rontott, és egy képet csapott le az asztalra.

Felhúzott szemöldökkel néztem rá, de ő csak elégedetten intett a kép felé. Szkeptikusan vettem kezeim közé az alig tíz centis képet. Elsőre szemöldököm összeszaladt, bizonytalanul kémleltem tovább a fényképet, gondolkodva dörzsöltem a szám és az orrom közötti részt mutató ujjam oldalával. A fényképész egy középkorú férfit kapott lencsevégre, aki nem volt több, mint rothadó test. Lelki szemeim előtt megjelent, ahogy egy méreg miatt tehetetlenül, fulladozik a kezek alatt, majd mikor a fojtogatás hatástalannak bizonyul három egymás követő golyó szeli át mellkasát könyörtelenül. Megpróbáltam kipislogni a szememből ezeket a jeleneteket, de mintha a retinámba égtek volna.

– Honnan szerezted? –  kérdeztem hátradőlve székemben, két ujjam közé csípve a képet. Raul zsebre teszi kezét, vállai megemelkedtek, miközben egy mélyebb levegőt vett, hogy válaszoljon.

– Tudtam, hogy ez lesz az első kérdésed – lépkedett mellém és támaszkodott meg az asztalomnak dőlve.– Nem csak neked vannak összeköttetéseid a rendőrségnél– felelte kusza fogai megvillantásával egy mosoly kíséretében.

– Kétlem, hogy ezt valóban a kezébe adnák. Egy olyan kotnyeles újságíró kezébe, mint amilyen vagy. – Még egy pillantást vetettem a képre, mielőtt a zsebembe csúsztattam volna. Raul végignézte, de nem mondott semmit, csak egy szélesebb mosollyal konstatálta. – Mellesleg nem összeköttetésről van szó, ha az ikrem egy rendőr. Semmilyen információval, vagy előnnyel nem tud szolgálni.

– Ezt vegyem úgy, hogy megírod a cikket? – Szemei összeszűkültek, kabátom zsebe felé intett, teljesen ignorálva az utolsó megjegyzésemet.

– Ha nem szakadnál meg abban, hogy kicsivel több információt ossz meg az ügyről, akkor talán nekiláthatok, miután holnap leadtuk a keddi lap kéziratát.

Mielőtt Raul győzedelmesen folytathatta volna, a sötétből Paolo lépett elő, s ragadta meg a grabancánál fogva.

– Igazán hálás lennék, ha nem csak több munkát hoznál a házhoz, mint amit elvégzel! – dorgálta meg a suhanc publicistát, mielőtt felém fordult volna. Hangja azonnal egy árnyalattal lágyabb lett. – Bármiről is legyen szó, ráér holnapig, csak fejezzük be kéziratot!

– Egyetértek Paoloval, Noe – kapcsolódott be a beszélgetésbe Letoya, halvány biztató mosolyt küldött felém. Mély karikák a szeme alatt alváshiányról árulkodtak. – Csak fejezzük be, és menjünk haza a fenébe! – mondta száját oldalasan elhúzva, majd mindannyian hozzáláttunk az utolsó bekezdéseinkhez. Még két óra kellett ahhoz, hogy a folyamatos kattogás abbamaradjon.

Türelmetlenül tekintek órámra, majd kulcsolom össze karjaimat magam előtt. Továbbra sem lépek el a kép elől, azt akarom, hogy itt találjanak rám, a Gyönyörök kertje előtt. Azt akarom, hogy az az emberke akkor is a lelkembe bámuljon, mint most. Frusztráltan fújom ki a benntartott levegőt.

Eszembe jut a vasárnap este, az egész napot Hugoéknál töltöttem és vigyáztam Issacra, Hugo és Melia alig ötéves kisfiára. Már Isaac rég aludt, míg mi hárman beszélgettünk csak úgy az életről általában egy pohár alkohol kíséretében, ahogy azt a normális emberek szokták tenni. Nem sokkal éjfél után Melia elköszönt és lefeküdt aludni, Hugo s én még folytattuk a beszélgetést. Nem is tudom hogyan, viszont felmerült témának Hugo mostani ügye, ahonnan a kép is származik.

– És hogy haladtok az üggyel? – érdeklődtem felszíneségett tettetve. Valójában halni tudtam volna azért, hogy több információhoz jussak, mint amennyit előző nap Raul elárult. Hugo arca fintorba borult, majd nagyot nyelt italából.

– Jól.

Nem mond többet, sosem árul el semmit, nem is teheti. Amire magamtól nem jövök rá, vagy nem derítjük ki, azt nem fogom megtudni soha idő előtt.

– Van már sejtésetek arról, hogy ki lehetett?

– Nem feltétlen – kortyolt egy nagyot italából, mielőtt érdeklődve felém fordult. – A kis csapatod már jutott valamire?

– Nem is tudom – feleltem kuncogva. – Azokból a zúzódáskból elnézve csakis nő lehetett – nevettem el magam, miközben a hajam a fülem mögé tűrtem.

– Igen? – Bátyám, mint kiéhezett farkas kapott kijelentésem után.

Hosszasan egymás szemébe néztünk, mielőtt elnevettem magam és legyintettem egyet.

– Kimegyek levegőzni – szólaltam meg faképnél hagyva Hugot azelőtt, hogy megállíthatott volna. A ház előtt rágyújtottam egy cigarettacsikkre.

Másnap reggel már egy ismerősöm háza előtt ismételtem meg a folyamatot. Miután előző este visszamentem a konyhába közöltem Hugoval, hogy eszembe jutott, hogy sürgősen be kell fejeznem egy cikket. Fogtam kevés holmimat és el is indultam, viszont nem mertem a kicsi lakásba menni, ahol laktam már egy ideje.

Még egyet szívtam a cigarettából, majd elnyomtam a földön. Egy hirtelen hangra kaptam fel fejem. De csak egy jégcsap volt, ami a tavasz közeledtével jövő meleg miatt kezdett el olvadozni. Ennek ellenére a szívem hevesen kezdett kalapálni. A víztócsa pedig gúnyolódva vált vörös vértengerré. A benne fekvő ember pedig a lelkembe nézett, s bosszút kívánt.

Gyors pillantást vetek az ajtóra. Elképzelem, ahogy ismerősök, jó barátok törnek be és kényszerítenek térdre, sorolják fel jogaim s hurcolnak el. Megadnám magam, úgysem tudnék örökre bujkálni. Pedig gyönyörűen kiterveltem mindent. Volt egy tervem. Csak nem tudok hazudni. Főleg nem annak, akivel már születésem előtt együtt éltem.

Ha úgy tekintjük meghaltam, mikor megöltem azt az embert. Onnantól kezdve már nem volt választási lehetőségem, csak sodort az ár, egészen a vízesésig.

Az ajtó végre kinyílik egy éles csikorgással, nem tudom rávenni magamat arra, hogy odaforduljak. Jó barátok szabálytalan léptei zengetik a termet. Várom a pillanatot, mikor erőszakosan leszorítják kezemet és bilincset vernek rá.

Összerezzenek mikor hirtelen csapás éri a vállamat, majd még kettő, ahogy barátian megpaskolják azt. Nemes egyszerűséggel köszönnek és mennek tovább a teremben, ahogy azt minden kedden teszik.

Hugo lép be utoljára az ajtón, Isaac-kal kézen fogva. Isaac arcán mosoly virít, ahogy apját figyeli. Hugo tekintete találkozik az enyémmel, de abban a pillanatban elkapja, amint Isaac felém kezd rohanni. Szorosan magamhoz ölelem, nem merem elengedni és a testvéremre nézni.

Hugo nem mond semmit, csak a festményt kezdi tanulmányozni, amin az emberke van.