Ornyik Martin: A páternoszter

-Patent…, páter…, ááá, megvan! Páternoszter: állandóan járó személy- v. teherfelvonó, amelynek fülkéi- v. tartályai egy végtelen láncra vannak erősítve; körforgó lift.^[1] Ez… elmond pár dolgot, de nekem így sem teljesen tiszta. Szerinted apa tud valamit róla? – kérdeztem öcsémet. Hiába lettünk mindketten tizennégy évesek, ha még sohasem hallottunk ilyenről.

-Szerintem ne zavarjuk ilyesmivel, tudod, hogy nem szereti, hogy nem tud sokszor nyugodtan írni… - mondja – Mióta főszerkesztő, még itthon is csak az írógépet pötyögi. Egyszerűbb lenne, ha csak holnap megint elmennénk, és megnéznénk újból élőben, főleg, hogy most mar tudjuk, mivel állunk szemben. Bár, azt még most sem értem, hogy hogyan lehet egy ilyen régi szerkezetben hangszórót elrejteni.

Ekkor anyánk meleg hangja törte meg a tárgyalást:

-Kész a vacsora! Itt a kedvenc főzt: eperleveles tyúkhúsleves! Addig finom, amíg meleg!

Anyánk mindig is tudta, hogy tud a kedvünkre tenni. Szegényért, Isten nyugasztalja, minden nap imádkozok.

~

Másnap éppen hétfő volt, de mivel nagyon sok hó esett, ezért nem volt iskola, és apám is nagysokára ért be a munkahelyére. Hogy a nagy unalomba el ne vesszünk, anyánk mondta, hogy öltözzünk jól föl, aztán menjünk ki, élvezzük ki ezt a kis gyerekkort, ami még van nekünk.

-Nosza, itt a meleg kabát, nagy bakancs, aztán estére itthon lesz vacsora, nem szállítmányozom! Ha éppen úgy esik, egy kis segítség nem árthat a katona bácsiknak sem, szegények biztos régóta havat lapátolnak.

Így esett meg, hogy hétfő reggel 9 órakor a negyven centis hóban trappoltunk öcsémmel, egyenes az előző nap említett páternoszter-lelőhely irányába. Útközben mindketten fölkaptunk egy-egy jégcsapot, és akkor mi voltunk a jéglovagok, akik mindenkit megvédtek a gonosz hókotróktól, persze azokat sem bántottuk ám, csak jobb irányba tereltük őket. Nemsoká elértük a bizonyos épületet. Valamikor, a királyi Magyarország idején nagy újság működött itt, ma már csak egy lelakott, elhagyott épület ez, ami éppen még egyben van. Be volt az zárva, de nem tartott sokból két deszkát lefeszíteni egy pinceablakról, és behoppanni a döngölt padlóra. Sokat töltöttük ott a szabadidőnket, és szépen föl is fedeztük az emeleteket. Meg azt is, hogy volt egy felvonó úgy középtájékon, amiről kezdetben nem tudtunk semmit, akármelyik szinten is néztük meg. Majd, amikor legfölülre érkeztünk, vettünk észre egy szerelőaknát, ahol láthattuk a nagy fogaskerekeit ennek a gépnek. Nemsokára öcsém így szólt:

-Hallod-e, te, szerinted van még áram vezetve ebbe az épületbe?

-Én nem láttam, hogy le lennének vágva a kábelek, lehet, nem foglalkoztak vele a világháború után. – válaszoltam bizonytalanul, bár már a fejemben is körvonalazódott az az ötlet, ami az övéjében szöget ütött.

-Szerinted be tudjuk izzítani ezt a liftet? Ha működik, addig is játszunk egyet, ha nem, akkor meg csak folytatjuk az eddigieket. Mi baj lehet?

-Ez volt az a pont, amikor nemet kellett volna mondanom, ha előre tudom, hogy mi fog történni, akkor be sem lépünk az újság irodaházába. De sajnos megtettük, erre nincs mentség.

-Persze, egy próbát megér. Szerinted találhatunk itt valahol egy kézikönyvet ehhez?

~

Egy egész napnyi munka után – természetesen ebédszünetet tartva – készültünk el a páternoszterrel. Igazából, nem is volt vele annyi munka, de el-eljátszogattunk közben, mint két pásztorkutya, akik őriznek is, de nem unatkozni vannak. Öcsém szólalt meg először:

-Szóval, most, hogy így állunk, már csak be kellene kapcsolnunk, nem igaz?

-Dede. Még szerencse, hogy nem izgatott senkit sem a hely annyira, hogy rendesen levágják a városi hálózatokról. – így még vizünk is volt, bár olyan szerencsétlen minőségű, amit még az itatóba sem öntenék ki.

-Ha jól értelmezem a kézikönyvet, ahhoz, hogy üzembe helyezhessük, ezt a kart kell átállítani. – az egyik kezével a kelleténél tömörebb szakzsargont próbálta nem leejteni, míg a másikkal mutatott az ominózus indítóeszközt, majd komolyan a szemembe nézett, amiből megértettem: ez már az én feladatom.

Odaléptem a nagy kapcsolótáblához, két kezemmel megragadtam a kart, és nagy nehezen áttoltam a másik állásba. Ekkor lelassult minden. Először nem történt semmi. Mintha értelmetlen lett volna minden, amit ezért tettünk. Aztán szép lassan hallom, hogy elkezd küzdeni a gépezet. Lehet, nem tesz jót neki, hogy évtizedekig csak egyhelyben állt, de nincs mit tenni, élni kell a lehetőséggel, ha már így megadatott nekünk.

-Mi legyen? Ugorjunk be mindketten, vagy cserélgessünk? – kérdem öcsémtől – Ha már nagyon itt sem kellene lennünk, nem árthat, ha egyikőnk figyel, nem igaz?

-Ugyan már, ki jönne be ide? Őrült ötlet volna az ilyen, már ha bárkinek is eszébe jutna.

Ahogy ezt kimondta, ugrott is volna be az első fülkébe, de ekkor elkaptam a grabancát, visszarántva ettől az elsőfülkés utazástól.

-Hé, te, eszednél vagy? Itt szórakozunk ezzel órák óta, és már egyszerre nem is akarsz benne utazni?

-De… csak hirtelen elkapott egy rossz érzés. Téged nem zavar, hogy nem hallottunk semmit sem? Amikor legelőször itt jártunk, mintha valami beszélt volna ebből. – mondom, miközben igyekszek öcsémmel együtt távolodni a szerkezettől.

-Ugyan, akkor is azt mondtam, hogy csak beképzeled ezeket a hangokat, mindig csak ez van, hogy beijedsz, amikor valami szórakoztatót csinálnánk! Na, gyere, menjünk együtt, hogy te se félj, és én se legyek egyedül!

Ezzel a mozdulattal berántott engem a következő fülkébe, ahol mindketten meredten álltunk, majd szépen lassan feloldódtunk. Mire először körbeértünk, elkezdtük ténylegesen élvezni ezt a kis körliftezést. Már az ötödik kört jártuk, nem tudom, mennyi idő telhetett el, amikor kis, kattogó hangot kezdtünk hallani. Amint emelkedtünk, egyre hangosabb lett, majd egy egymásranézett közös megegyezéssel kiugrottunk legfölül, és már mentünk is vissza a szervizszobába, hogy lekapcsoljuk a gépezetet.

-Affenébe, nem hiszem el! Pont amikor már mindketten élveztük! Majd holnap jöjjünk vissza megjavítani! Ekkora hónak addigra úgysem tudnak biztosan helyet csinálni, hogy beérhessünk iskolába.

-Jójó, de addig is, aludjuk ki magunkat, ha már ennyit dolgoztunk, ne legyen meg neki a böjtje!

~

Másnap reggel még mindig be volt havazva az ország.

-Anya, megint elmehetünk játszani?

-Igen, persze, de csak óvatosan, véletlen esés ne legyen! – mondta, majd a kezembe nyomott egy batyut. – Tessék, egy kis kalács, nehogy elérjen az éhség! Ma nem tudok ebédet főzni, de akkor is tessék időben jönni!

Adott egy puszit, majd megbizonyosodva arról, hogy a ruházat téliesen rendes, indultunk is. Gyorsan elérkeztünk már az irodaépülethez, ki ne emlékezne élete útvonalára? Bár én lettem volna az, aki épp elfelejti, és elfelejteti!

-Szóval, az volt ennek a baja, hogy kattog, nem igaz? Akkor csak bele kellene kukkantani a szerkezetébe, hátha valami kis egyszerű baja van, amit megorvosolhatunk. – szólt az öcsém kezdeményezően, nem sejtve, hogy ez az ötlet élete legrosszabbika.

-Persze, egy próbát megér. Legrosszabb esetben csak lesz egy kattogós körliftünk.

A szervizszobába érve elkezdtünk körbenézni. Mindent, amit csak lehetett. Mi változhatott tegnap óta? Ez a kérdés motoszkált mindkettőnk fejében. Talán tíz percig nézelődtünk, talán fél óráig, de egyszer csak meglett. Egy nagyobb csavar súrolta a láncokat, az kattogott. Öcsém ki is kapta onnan, majd közös beleegyezéssel újból elindítottuk a bestiát. Minden probléma nélkül gördült tovább.

-Aki hamarabb odaér, az nyer! – kiáltotta az öcsém, majd hátra sem nézve rohant ki a szobából, hogy aztán az első fülkébe berohanjon, persze nélkülem.

-Szépek vagyunk, én most akartam volna enni… - mondtam, de több panaszra nem is volt időm, futottam utána.

Persze akkorra ő már messze járt, vagy föl, vagy lenn. Hiába vártam, nem jött. Sem öt, sem tíz perc múltán nem láttam jelét.

-De jó, most kereshetem is meg, pedig tudja, hogy utálok bújócskázni…

Nem tudom, mennyi idő telt el, de már kezdett sötétedni. Éppen befejeztem a pince átkutatását, amikor megfordultam, és a legfölső emeletre indultam, hogy a napra elaltassam a masinériát. Leállítottam. Legalábbis, azt hittem. A kar ugyan a ’KI’ állapotba volt állítva, de nem állt meg a körlift. Sőt, mintha éppen begyorsult volna. Egyre hangosabb lett, minden pillanattal, majd egyszer csak hirtelen megállt. Egy hang szólalt meg, a semmiből. Ugyanaz a hang, amiből eddig csak kis részletet hallhattam.

-Egyedül állsz itt előttem, egyedül jöttél ide, és egyedül is távozol. Nincs itt ’Ti’, csak Te vagy. Ez az, amit el kell fogadnod Neked is, és akkor teljes életet élhetsz, ifjú.

Ami ezután történt, azt csak apámtól hallottam. Azt mondta, hogy amikor beérkezett hozzá egy történet arról, hogy egy kissrácot látnak minden nap egy elhagyatott épületbe járkálni, azután gondolt csak bele abba, hogy én lehetek az. Mivel jó újságíró, meg is nézte a helyet, nagy nehezen jutott be, utána talált meg engem is, a pincében, a páternoszter előtt. Azt mondta, magas lázam volt. Sosem értem, hova kerülhetett az öcsém, sem azt, hogy miért nem emlékezik rá senki sem, hiába említem. Lehet, annyira összenőttünk, nem tűnt föl senkinek sem, hogy kettő van belőlem.

Nem sokkal később megjelent egy cikk is, apám írógépe nyomán:

Rendkívüli hír! A régen elhagyott Újság irodaházába visszajáró ifjúság napokig járt oda, hogy a páternosztert javítgassa, mígnem valahogyan életre keltette! A csodát nem értik a technikusok, hiszen már régóta le volt véve a hálózatról az épület. Személyi sérülés nem történt. Folytatás a 4. oldalon.

Egy a hiba a történetben: az, hogy egyedül maradtam. Nincs már senki, aki megmenthetne, hisz a bátorságom halál lepte. Itt fekszem az ágyon, bőszen, egyedül, egyedül: magamban.