Papp Sára: A magány kulcsa

Egy vasárnap délután elindultam sétálni, hogy barátokat szerezzek. Jó idő volt, kicsit még túl meleg is, de már azért érdemes volt elindulni, mert hallottam a madarak csicsergését.

Az első célom egy közeli park volt. Sok ember járt arra, így úgy gondoltam, hogy ott biztos szerencsét látok. Lelkesen is indultam el és úgy éreztem, hogy igen is elérem a célomat. Nem állíthat meg semmi sem.

Miközben sétáltam, a hűs szellő csiklandozta az arcomat, és igazán egy idilli kép volt előttem. Eltartott egy ideig, de elég hamar értem el a parkot. Még mielőtt viszont a célommal foglalkoztam volna, úgy döntöttem, hogy ránézek egy helyre, ahol régen voltam már. Mégpedig egy kis kilátóhoz, amelynek a közepén egy fa volt.

Emlékszem, mikor még általános iskolás koromban jöttünk ide ki az osztállyal, - épp itt tört el a frissen kapott körtemuzsikám -, és a barátaimmal mindig felültünk a beton perem szélére. A tanárok nem igazán örültek ennek, főképp attól féltek, hogy leesünk, de mi nem voltunk annyira pesszimisták és folytattuk a bolondozást. Amíg valaki tényleg nem esett le.

De ez régen volt, és most most van. Már felnőttnek számítok, nem szól rám senki sem, így leültem.

Valamennyire meditatív volt. Hallgattam a közeli autók suhanását, és egy pontom éreztem, ahogyan kezdenek leragadni a szemeim. Szóval megpihentem egy kicsit, a dzsekimet a fejem alá raktam, és lehunytam a szemem.

Ekkor lépteket hallottam. Hirtelen felültem, úgy téve, mintha nem most akartam volna elaludni, és a járókelőre vetettem figyelmemet... és megállt bennem a levegő.

Felismertem az alakot. Egy régi barátom volt, akivel már hónapok óta nem beszéltem, hiszen sosem ért rá akár csak beszélgetni se.

Megpróbáltam észrevehetetlen lenni, hogy ne figyeljen fel rám, de tekintve akkori pozíciómra, ez nem igazán jött össze. Mikor rám vetette tekintetét, láttam, ahogy szépen lassan elmosolyodott, kezét emelte, hogy intsen nekem.

- Hát csak nem régi barátom az! –a hangjától szinte kirázott a hideg. - Mi járatban erre?

Nem válaszoltam rögtön, de elfordultam, csak hogy ne nézzek a szemébe.

- Barátokat keresek... csak megpihentem egy kicsit. - mormogtam az orrom alatt, amire barátom felkacagott.

- Csakugyan? - a kérdésre megmeredtem, emlékek jöttek vissza, ahogyan folyamatosan ezeket a szavakat mondta. Szinte ikonikussá vált ez nála, és így is kapta meg a "Csaku" becenevét. - Azt ne mondd, hogy nincsenek, mert én nem vagyok az?

Erre kissé felidegesettem. Csakunak ugyan is nagyon sok barátja volt, és előszeretettel hencegett erről. Vettem egy mély levegőt, visszafojtva azokat a szavakat, amiket szívesebben mondtam volna, és kicseréltem szalonképesekre.

- Dehogynem! - mondtam, de mélyen kicsit olyan volt, mintha hazudtam volna. - De sosem érsz rá!

- Csakugyan? - kacagott fel, majd egy mély hümmögéssel elfordult az irányba, amerre készült. - És mi lenne, ha segítenék?

Erre a kérdésre felcsillant a szemem. Csaku? Segítene? Igazán ritka volt, viszont ha ő segített valakinek, az egy kincs volt.

Szóval egy bólintással el is fogadtam az ajánlatot.

Így együtt elindultunk arra, amerre a szél vitt minket. Nem mentünk ki, viszont a parkból, hiszen jól tudtuk, hogy egy pár percre vagyunk attól az időtől, amikor sokan megjelennek.

Egyszer a sétánk során egy almafa mellett megálltunk, majd szedtünk egy pár gyümölcsöt útravalónak. Csaku felém fordult egy apró mosollyal a földútról, míg én a fa tövében a közelebbi almákat szedtem le. - Meg van még a kisbicskád?

Felfigyeltem az almafa tövéből, majd rábólintottam, és elővettem egy kissé csorba kisbicskát, amit még tíz éves koromban hagyott rám apám. Miközben újra útnak indultunk, meghámoztam egy almát, és barátomnak adtam, amitel is fogadott.

Az első célunk egy lófuttató volt. A helyi istálló délutánonként mindig kiengedte a lovakat, amiknél iskolából hazajövet gyakran megálltam, hogy csodáljam őket. Volt egy fajta hangulata, amit nem igazán tudtam megmagyarázni. Csaku megállt mellettem, majd füttyentett egyet, amire egy ló odament hozzá és Csaku odaadott neki egy almát. Nem csodálkoztam a gesztuson. Csaku mindig tudta, hogyan kell viselkedni másokkal, - legyen az ember vagy állat -, mi az, amire valaki felkapja a fejét és követte őt, mint egy bábu.

Valamennyire csodáltam. Mindig is csodáltam Csakut, és talán ez tett engemet az egyik bábujává.

Hirtelen egy kisebb mozgást láttam a szemem sarkából. Mikor arra fordultam, megláttam egy lányt, aki egy másik lóval foglalkozott. Nem csodálkoztam volna, ha az a ló az övé lett volna, nagyon közvetlen volt hozzá.

Talán kérdezhetek tőle egy-két dolgot. Talán barátok lehetnénk. Vettem egy mély levegőt, kezdtem egy kicsit ideges lenni.

De mikor igazán átfontoltam, és készen álltam, Csaku a vállamra helyezte a kezét.

- Te meg merre készülsz?

Megakadt a szó a torkomba, majd nyeltem egyet, próbálva összeszedni magamat. - A célomat próbálom elérni.

Csaku vetett egy tekintetet a lányra, és elfintorodott...

- Még nem is szép.

- Engem az nem érdekel. Biztos jó társaság lehet!

- Csakugyan? És abba te belegondoltál, hogy semmit sem tudsz a lovakról? - éreztem, hogy megfagyott a lélegzet bennem. - Biztos arról akar beszélni mindig. Amint rájön, hogy téged ez nem is érdekel, elhagy.

Meg mielőtt

a magam védelmében szólalni, elrángatott egy másik irányba, amire nem tudtam mit tenni, csak engedelmeskedni. Viszont útközben megbotlottam valami fémesbe, amire fel is szisszentem, majd mikor a lábam alá néztem, egy lópatkót mertem felfedezni. Felvettem, és zsebre raktam, amire Csaku felhorkantott.

- Majd ettől lesz szerencséd? - kérdezte, amire nem válaszoltam semmit. Nem tartozom neki válasszal. - Ha ez hagy téged aludni este...

Sétáltunk tovább, a patkó súlya a zsebembe egy kis reményt adott. Talán ma tényleg megszakad a magányos ördögi kör, és végre a saját kezembe vehetem az irányítást.

Miközben úton voltunk, elmentünk egy nő mellett, aki egy régiesen kinéző könyvet olvasott. Mikor egy apró tekintetet vettem a borítóra, felcsillant a szemem. Az egyik kedvenc könyvem volt a kezében, „A magány kulcsa”, amiről azt gondoltam, hogy rajtam kívül senki sem olvassa már.

Megböktem barátomat, és finoman a nő felé biccentettem a fejemet.

- Azt a könyvet én is ismerem, olyan jó! – feleltem boldogan, amire Csaku biccentett.

- És miért nem mész oda? – tette fel a kérdést, amire eltöprengtem…

- Nem akarom zavarni – láttam, ahogyan elmosolyodott barátom, amire megráncoltam a szemöldököm.

- Csakugyan? – már egy ponton ott tartottam, hogy felpofozom, amennyiszer ezt kimondta, de nem akartam szemét lenni. – És akkor hogy akarsz barátkozni?

- Még vannak a környéken emberek.

Csaku csak rábólintott, és mentünk tovább.

A park mellett volt egy patak, ami felett egy kis híd ívelt át. Leültem, a hűs víz körüli levegő kicsit kellemesebb volt, mint máshol, bár már kezdett kicsit borulni az ég. Lelógattam a lábamat, majd felnéztem barátomra.

- Te nem ülsz le?

Csaku lenézett rám, és megrázta a fejét, mait tiszteletben is tarottam.

Egyszer csak új lépteket hallottam, egy-két csevejt és kacajt, amire felkaptam a fejemet. Egy csoport, velem egy idős gyerek jött felént, és szinte látni lehetett, ahogyan felcsillant a szemem.

Mikor jobban elhelyezkedtem, és a gyerekek elértek hozzánk, köszöntek Csakunak… és akkor éreztem, ahogy a boldogság eltűnik bennem. Ismerték Csakut.

Csaku elkezdett velük beszélgetni, mire az egyikőjük, egy eléggé erősnek tűnő srác felém lépett, majd a hátamra helyezte a lábát, és egy erős lökettel a vízbe borított.

Nem estem nagyot, körülbelül egy másfél méter lehetett a magasság, de telibe a patakba estem. A nadrágom és pulóverem teljesen átázott, még a lópatkó is kiesett a zsebemből.

Viszont mikor felnéztem a hídra mindenki rajtam röhögött.

Egy pár percig ülhettem a vízben, mikor Csaku végre felém figyelt, egy elégedett mosollyal az arcán.

- Jól szórakozol a kacsaúsztatóban? – kérdezte, amire megráztam a fejemet.

- Maradj csöndbe. – szóltam vissza, és végre kimásztam a patakból.

Az utat csuronvizesen folytattam, Csaku szinte semmit sem reagált a szerencsétlenségemre. Ez egyrészt aggasztott, nem volt tőle szokásos, hogy másokkal így bánt volna, de inkább csak mérgelődtem rajta.

Ezen a ponton viszont már nem éreztem jól magam. Az ég teljesen el volt borulva, de már kicsit nehezebben is vettem a levegőt. Mintha valami folyamatosan nyomná össze, préselné ki a levegőt, és mint egy kieresztett lufi pihent a mellkasomban.

Barátomra néztem, kicsit bánatos tekintettel.

- Szerinted elérem a célomat? – tettem fel a kérdést, amire barátom csak rám mosolygott.

- Ez igazán tőled függ, barátom. – felelte, anélkül, hogy rám nézett volna.

Ekkor elmentünk egy férfi mellett, aki a kutyáját sétáltatta. Csaku még visszanézett, majd éreztem, ahogy felém fordult egy mosollyal.

- Miért nem álltál meg köszönni neki? – kérdezte szinte gúnyolódva. – Biztos akart volna a barátod lenni.

Erre nem válaszoltam egy szót sem, de egy pár másodperc után nem tudtam megállni.

- Félek a kutyáktól.

Csaku megtorpant, amire én is lelassultam, végül megálltam… aztán barátom hangosan felnevetett, szinte biztos voltam benne, hogy az egész utca hallotta.

- Te!? Félni a kutyáktól!? Hát ez baromi jó! – nyeltem egy nagyot, de nem válaszoltam, csak hagytam, hogy kinevesse magát.

Hosszúnak telt az út, mire hazaértem, még az ég is leszakadt. Megálltam a házam előtt, és úgy vettem egy mély levegőt, mintha az utolsó lett volna. A földre rogytam, és zihálva néztem lefelé a földre, már lábra sem tudtam állni.

Csaku nem mozdult, csak mellettem állt, ahogy szépen lassan elvesztettem az életemet. Sóhajtott egyet, majd felszólalt.

- Mi volt ennek a sétának az értelme? – tette fel a kérdést, amire már fizikailag nem tudtam válaszolni. – Egy elérhetetlen célt próbáltál elérni, míg a saját korlátjaidba zárkóztál. Az ilyen ember halálra van ítélve

Nem válaszoltam, de elmosolyodtam. Igaza volt. A magány felemésztett, és nem is próbálkoztam. Csak a saját bánatomra koncentráltam.

Nem hallottam lépteket, de Csaku eltűnt mellőlem, majd összerogytam a földre, és lehunytam a szemem.