Papp Sára: Az arctalan férfi
Eliot egyenruhájában járta fel-alá az iskola főfolyosóját, gondolatai viszont más helyen barangoltak. Családi helyzete egyre rosszabbul állt, hiszen újabb rokonokat vesztett el egy pár hete. Bár nem volt túl nagy ördöngösség számára, szinte megszokott volt, hogy évente járt temetésekre, mégis ez a veszteség egy olyan problémát keltett fel az életében, amit nehezen tudott kordában tartani. Egy felelősség, amit nem egy tizennyolc éves, érettségi előtt álló fiúnak kellett volna adni.
Eliot eleve nem volt mentálisan rendben. A folyamatos paranoia, sajnálat és a pszichiáter által feladott gyógyszerek épphogy nem korlátozták őt a tanulmányaiban, viszont nem volt képes az iskolán kívül egy teljes életet élni.
Eliot gondolatai egyszer csak megszakadtak, mikor lépteket hallott a folyosó közepén lévő lépcsőházból. Megállt, a lépcsőfordulóhoz fordult, és kíváncsian várta, hogy ki sétál fel a lépcsőn. A léptek hangosabbak lettek, és sokkal határozottabbak, így már ki lehetett szűrni, hogy nem egy tanuló volt, emellett a lépések gyakoribbak voltak, így több emberre lehetett számítani, mint egy.
Ekkor a lépcsőházban két férfi jelent meg. Az egyik Herman tanár úr, Eliot egyik tanára volt. Az ügyeletes nem igazán szimpatizált a tanárral, így nem igazán kötötték őt szoros érzelmek a jelenlétére.
Viszont a másik férfi látványa kirázta a hideget a fiúban. Arca nem volt látható, mintha egy hatalmas nagy bőrfelület lett volna a szeme és az orra helyén. Irtózatosan magas volt, széles termetű, kabátja teljesen eltakarta testét nyakától térdéig, ujjai végén mintha karmok helyezkedtek volna el.
Az ügyeletes kivett egy-két szót a két férfi beszélgetéséből, míg próbált eliszkolni észrevétlenül.
- Olyan gyorsan futott, épphogy elkaptam a kölyök grabancát! Szerintem azóta is az igazgatói előtt ül...
Eliotnak azonban nem volt szerencséje, hiszen a két férfi egy pillanat alatt előtte termett. A két tekintet, - még ha az egyiket nem is látta -, olyan érzést keltett fel a fiúban, mintha egy présgép alá helyezték volna.
- Nocsak, Eliot, mint ügyeletes? Ez aztán a meglepetés! - Herman megborzolta a fiú haját, szinte barátságosan – Mi van? Már végig tapostak rajtad?
Eliot csak dermedten nézett a tanár úrra, mint egy préda a ragadozó előtt, amire a tanár csak felkacagott.
- Ugyan, fiam, ne nézz rám ilyen rémülten! Légy jó, nekem most dolgom van – Herman a férfi felé nézett egy széles mosollyal. – Jöjjön uram!
Herman és az arctalan férfi a tanári iroda felé sétáltak, de mielőtt még eltűntek volna az ajtó mögött, Eliot fogadni mert volna, hogy a férfi még visszanézett rá.
A fiú lerázta magáról a kényelmetlen tekintetet és Herman gúnyolódását, és úgy döntött, hogy tesz egy sétát az iskola körül, hogy kitisztuljon a feje, mielőtt a tanórák közti szünetek megkezdődnek.
Így elindult a folyosón, kezeit a nadrágzsebébe helyezve. Gondolatait próbálta kordában tartani, felszínes témákban hagyni, de nehezen ment neki az önuralom. Aggasztotta a férfi. A figyelem, amit nem látott. Mintha szemek nélkül akarta volna felboncolni, és kitépni mindent, amíg a fiúból csak bőr maradt. A gondolat hányingergerjesztő volt, és érezte, ahogy valami a bőre alá nyúl a karjain keresztül.
...A gondolatokból két apró kar húzta ki, amelyek dereka köré fonódtak. Eliot meghökkent, de mikor lenézett, mintha egy kő esett volna le a szívéről.
Kezét a kislány fejére helyezte, gyengéden átfésülve a haját, ahogy a lány saját fejét a fiú ingjébe temette.
- Eli! Már megint kritizált a tanár úr! - zendült fel a kislány, amire a fiú rögtön el is csitította, hiszen még mindig tartottak a tanórák
- Halkulj el! - suttogta Eliot ingerülten.- Melyik tanárról beszélsz?
- A rajzos, a Dénes tanár úr! - felelte a kislány suttogva, de nem igazán halkan.
- És mit kritizált?
- Hogy mindig remeg a kezem! Hogy úgy rajzolok, mint egy óvodás!
Eliot sóhajtott egyet, mintha tudna bármit is kezdeni a helyzettel. Dénes tanár úr híres volt arról, hogy mindenbe belekötött, és ez ellen nem sok mindent tudott csinálni az ember. A kislány reménykedve nézett a fiúra, amire a fiú teljes természetességgel adta be a derekát.
- Szeretnéd, hogy beszéljek Dénessel?
- Nem! - kiáltott fel határozottan a lány, amire újonnan elcsitította a fiú. - Ha beszélsz vele... azt hiszi, hogy ráküldtelek... és még jobban utálni fog!
Eliot csak fáradtan nézett a lányra, majd lehunyta a szemét, kizárva mindent körülötte. "Miért ilyen bonyolult minden?" Gondolta, majd kezét végighúzva az arcán a folyosó vége felé emelte tekintetét.
- Egyébként miért nem vagy órán? - tette fel végül a kérdést Eliot, visszanézve a lányra.
- Mosdóra akartam menni... csak közben megláttalak!
Az ügyeletes felvonta az egyik szemöldökét, kicsit gyanúsítóan nézve a lányra, majd bólintott egyet.
- Elkísérjelek? - kérdezte a fiú, amire a lány szemei felcsillantak, és izgatottan bólogatott.
Így volt az, hogy Eliot, a kislány kezét fogva, ballagott végig a folyosón, szinte alig emlékezve az előző gondolataira. Néha apró tekinteteket vetett rá, de a lány semmit sem érzékelt belőle, csak annyit, hogy valaki, akit nagyon ismer, a közelében van.
Eliot alapjáraton eléggé közel állt a lányhoz, név szerint Lucához, ugyanis a kereszttestvére volt, és a szüleik egészen jó barátságban voltak. Eliot fiatalabb korában vesztette el a szüleit, és amint betöltötte a 18. életévét, magára lett hagyva. Mikor Luca szintén elvesztette a szüleit, a felettük álló emberek úgy gondolták, hogy Eliotot nevezik ki mint Luca törvényes gondviselője. Persze ehhez Eliotnak semmi hozzászólási joga nem volt.
Mikor az mosdóhoz értek, a kislány berohant, míg Eliot csak a kézmosókig sétált és nekitámaszkodott a falnak. Az előtte lévő tükörbe nézett, majd észrevette, hogy mennyire rossz bőrben van. Szemei beesettek voltak, bőre szinte falfehér, és egy szellő is a földre tudná teperni. Vett egy mély levegőt, lehunyta szemeit, majd mikor kinyitotta, úgy érezte, mintha megállna a szíve.
A tükrön kívül minden a homályba veszett, sötét volt és hideg. Eliot szemei viszont a tükrön keresztül a saját vállaira estek, ahol ismerősnek tűnő kezek pihentek meg. A fiú érezte, ahogy akaratlanul a körmök a bőrébe fúródnak, majd lassan, irtózatosan lassan, a kéz a vállán végig simulva a nyakához nyúlt.
Eliot nem bírt mozdulni, de még levegőt venni sem mert. Mikor a kéz a nyaka köré fonódott, szépen lassan nyomást gyakorolva rá, Eliot az ájulás szélén volt. Mintha egy rémálomba esett volna, úgy, hogy még ébren volt.
Látása később még a tükörtől is elsötétedett, szemhéjai egyre nehezebbek voltak, gondolatai visszaestek abba a fájdalmas belenyugvásba, amit nap mint nap megélt. Majd mikor úgy érezte, mintha utolsó lélegzetét venné, egy valaki jutott eszébe.
Luca. Mi lenne vele nélküle? Hova kerülne? Mit érezne, ha még Eliot is elhagyná, az egyetlen ember, aki igazan közel áll hozzá?
Mögüle az ismerős, arctalan fej bukkant ki, de már meglepődni sem tudott. „Ki ez az ember?”, egyszerűen nem kapott rá választ, hiába tette fel a kérdést újra és újra.
Mikor már minden elsötétült, és teste feladta a küzdelmet, hirtelen valaki megrántotta az öltönye ujját. Felriadt, majd az oldalához fordult, ahol Luca aggódó szemekkel nézett rá.
- Eli, jól vagy? Falfehér vagy!
Eliot pislogott, majd szó nélkül megölelte a kislányt. Luca meglepődött, de nem kérdőjelezte meg a gesztust, csak szimplán viszonozta.
- Ugye tudod, hogy sosem hagynálak el? – kérdezte Eliot, a torkában mintha egy csomó akadt volna meg, amit nem tudott lenyelni.
- Igen.
- Biztos?
- Igen!
- És hogy jobban szeretlek, mint magamat?
- Én is szeretlek, Eli!
A fiú már könnyekkel küzdött, de lassan összeszedte magát. Felegyenesedett, majd megfogta a kislány kezét. – Gyere, visszamegyünk a termedhez.
Mikor vége lett az iskolának, Eliot megvárta, míg Luca megebédelt, és együtt indultak el hazafelé.
Útközben – kötelező módon – a fiúnak még el kellett menni eperlevelet venni, hiszen figyelmes volt arra, hogy Luca szinte csak azt a tésztafajtát volt hajlandó a levesében megenni. A kislány szavaival élve, „a forma változtat az ízen”.
Az utca havas volt, már egy jó pár órája folyamatosan esett, és a hideg évszak hatására a házakon hatalmas jégcsapok jelentek meg. Az utca csendes volt, csak a szél fúvása volt hallható a házak között.
Egy ponton viszont Eliotot újonnan egy nyomasztó érzés fogta el. A fiú hátranézett és nyelt egy nagyot. Mögöttük pár lépésre az arctalan férfi követte őket, kezében egy régimódi írógép. Eliot vett egy mély levegőt, és előrefordult, kicsit szorosabban fogva a lány kezét, és lépteit gyorsabbra vette. A lány szerencsére nem vette észre a tempóváltást, amihez a fiú csak az Istennek tudott hálát adni.
Egyszer csak Eliot egy furcsa, fájdalmas nyögésre figyelt fel. A fiú megtorpant, majd a mellettük lévő köz felé fordult. A földön egy úr feküdt, látszólag remegett, de nem mozdult. Eliot hirtelen Luca felé fordult, megfogva lány vállát.
- Luca, menj haza, amilyen gyorsan csak tudsz, ha nem leszek otthon 20 perc múlva, szólj Emil bácsinak! – utasította a kislányt, amire Luca nem tudott mást tenni, minthogy engedelmeskedni.
Mikor Eliot egyedül maradt, belépett a közbe, és lélegzete szinte elállt. A férfi már holtan feküdt, hasi tájékából és fejéből a macskakőre vér folyt. A férfi mellett Eliot kettő dolgot vett észre. Az egyik egy hegyes jégcsap volt, ami kicsit megolvadt a hegyénél, de a vörös folyadék nyoma még mindig észrevehető volt, a másik meg ugyanaz az írógép volt, ami az arctalan férfinál volt pár perce.
Apropó arctalan férfi… a földön fekvő úr kinézete teljesen megegyezett a férfiéval, egy kivétellel. Neki volt arca, és Eliot ismerte az urat.
Eliot a nyakához emelte az egyik kezét, a torka mintha összeszűkült volna. Egyre rosszabbul érezte magát. A hideg test, a hatalmas csend, a vér, minden túl sok volt.
Az írógépen később észrevett egy ázott papírt. A fiú a papírért nyúlt, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy keze véres volt, és elolvasta a tartalmát. Szeme tágra nyílt, lélegzete elállt, és azt kívánta, bárcsak elnyelte volna a föld. Hiszen a papíron ezek a szavak álltak:
„Én öltem meg Lucát, Eliot.”