Posta Hanna: Nagykutyák és tacskók

Figyelnek. Érzem. Libbenő függönyök. Kihalt utcákon kopogó cipősarkak. Bámuló buszsofőrök.

Talán csak képzelődöm. Az évek paranoiássá tettek. Nem menne csodaszámba. Még egy őrült flótás az Eperlevélből.

Az ajtó nyitását meg sem várva, jóformán szétfeszítem a tragacs koszos és ujjlenyomatokkal teli száját. Néhány könyököt érzek a vesémbe nyomódni. Meleg nyári szellő grabancolja a reggeli nagy sietségben érintetlenül hagyott fürtjeimet. Leszökkenek a megállóba.

Nem láthatják a félelmet az arcomon.

Nehezen ismerem be, de tényleg van egy zaklatóm. Győzködhetném magam, hogy ez csak a szél vagy más egyéb marhaságok, de nem lenne sok értelme. Tapasztalataim alapján meghosszabbítja az életet legalább egy nyamvadt nappal. Ez pontosan elég még legalább hat, ha jól megy, akkor hét pocsék döntés meghozatalára.

Nem tudnám beazonosítani melyik ellenfelemnek lett elege, de tudnék tippelni.

Lendületből elkapok egy villanypóznát és irányt váltok. Sikátorokon verekedem át magam. Szemétrakásokat kerülgetek. Amennyire tudom, visszatartom a levegőt, ami sprintelés közben eléggé nehézkes mutatvány. Valamennyi a rothadó zöldségmaradványok és koszos pelenkák aromájából így is beszivárog az orromba.

Magamban szitkozódom, amikor egy banán héjára lépve kicsúszik alólam a talaj. Épp csak sikerül egy tégla kiszögellés szélét elkapnom.

Szapora légzésem zabolázva meglapulok. Ez esetben az esés lehet még jól is jött. A zaklatóm erre aztán biztos nem számított.

Lassú, feltűnés nélküli mozdulattal megtapogatom a zsebemet. Ez a ballonkabát volt életem vásárlása. Az irányító panel mellett még az apró robot is belefért. Miközben előhúzom a kezem, ujjam beleakad a névcímkébe, amit még anya varrt oda évekkel ezelőtt.

A Zeke kezdőbetűje már szinte teljesen lekopott. Még jó, hogy akinek van egy kis józan paraszti esze, nem gondolhatja, hogy a fenyőzöld ruhadarab egy mezőgazdasági gép tulajdona.

Hunyorítva kinézek az engem épp eltakaró kuka mögül. Valami ragadós kétes eredetű folyadék csordogál a szélén. Igyekszem nem hozzáérni a művelet közben.

Végigjáratom tekintetem a szűk, kihalt utcácskán. A pulzusom is kezd visszaállni normálisra.

Gázpedál zúgás és kerékcsigorgás hallatszik a kanyaron túlról.

Egy penge acélján csillan meg az erőtlen napsütés. Kiemelkedik az aszfalt egyhangúságából. Nem lehet véletlen. Nekem tették oda.

Hirtelen úgy érzem, mintha a nyelvem tízszeresére dagadna a számban minden utat elzárva a levegőtől.

Egy pillanatra biztosra veszem a lábaim cserben hagynak mire odaérek. Bizonytalanul botorkálok át az utcán.

Hát megtalált.

Próbálom mondogatni magamnak, hogyha meg akart volna ölni, valószínűleg megtette volna.

Felveszem és ujjaim közé zárom a kést. A kezem annyira remeg, hogy szinte alig látom az élén megcsillanó vörös levet.

Isten tudja honnan eredő magabiztossághullám tör rám. Ha fenyeget, tegye meg szemtől-szembe, mint minden más normális szélhámos az Eperlevélből.

Hangosan felnevetek.

– Csak ennyire futja? Egy szószos evőeszköz? – kiabálom körbe forogva. – Ennél eredetibbet nem tudtál kitalálni?

Megtörlöm az orrom szabad kezem fejével. Ezzel is próbálom álcázni hangom remegését.

– Ennyi kreativitással már egy retró írógéppel is küldhettél volna üzenetet. Az lenne az igazán rafkós. – torkomat köszörülve lesöpörtem egy hajszálamat a vállamról. – Eddig csak négyszázezer-három krimiben olvastuk.

Magam sem tudtam mégis milyen eredményt vártam. Szél zúg az épületek között. Felhőkkel együtt tovafújja a lelkesedésemet is. Gyomron vág a felismerés. Nagy őrültséget követtem el.

Vágyat érzek, hogy ott helyben összegömbölyödjek és álomba sírjam magam. Mégsem engedek a hirtelen hangulatváltásnak. A kést ujjaim között pörgetve megindulok az egyetlen lehetséges célirány felé.

Egy örökkévalóságig tartó erőltetett menet után meg is érkeztem.

Épp csak egy pillantást vetettem düledező homlokzatára. Fürge mozdulattal átléptem a “Fűre lépni tilos” táblát. A valaha volt pázsit helyén ma kórók és egyéb tüskés növények uralkodnak. Néha bele-beleakad a nadrágom szára. Legtöbbször nem ilyen kényes darabot választok, amikor idejövök, de ez az út nem volt betervezve.

Mikor átlépem a termeszjáratokkal gazdagon lyuggalt küszöböt végre fellélegezhetek. Biztonságban vagyok. Legalábbis közvetlenül vagyok fenyegetve. Így fel tudom mérni az illető gyengéit.

Századjára is áttapogatom a zsebeimet. Továbbra is az ismerős helyeken dudorodik. Még megvan.

Lábfejemmel belököm a lepattogzott zománcú ajtót. Valaha narancsos árnyalatú lehetett. Praktikus, amennyi vérig fajult verekedés kísért a falak között.

Az állott pia, izzadtság és benzin jól ismert szaga szinte mellbe vág. Rosszabb napokon némi vizelet is keveredik bele.

A helyiség megtelt a legkülönfélébb emberekkel és robotokkal. A legtöbben a küzdőtér fölé görnyednek, gombokat nyomogatnak a kontrollereiken vagy üvöltve szurkolnak.

A csarnoknak nem nevezhető egybefüggő tér az engedély nélküli gépviadalok melegágyává változott az utóbbi években.

A koszban pult alatti fogadások köttetnek, fogaskerekek gurulnak. A sarkokban elhagyott szerszámosládák és a vesztes fél maradványai hevernek.

Nyakamat behúzva elhaladok a hevenyészett kialakított küzdőterek mellett. Tekintetem kontrollálhatatlanul elemzi a potenciális ellenfeleket.

Ma egész gyenge a felhozatal. Mindenki vagy túl nagykutya, akinek nem érdemes a kedvenc csontját nyalni vagy idegesítő tacskó. Egyik sem kifizetődő. Az Ikertörőt nem szívesen mérettetném meg velük. Még túl új hozzájuk.

Épp reflexből a zsebemben lapuló szerkentyű felé nyúlnék, amikor egy vasmarok kulcsolódik a vállamra.

Mielőtt cselekedhetnék fejjel a sarokban strázsáló hűtőládának csapódom. Azóta érintetlen, hogy ide járok. Hibás, de még funkcionál. A becsapódás erejétől az összes apró jégcsapszerű képződmény a betonra hull és szilánkokra törik. Az egyik éppenhogycsak egy centire a szememtől.

Apró szürke pontok gomolyognak a retinám előtt. Homlokom jobb feléből vér szivárog. Bizonytalanul állok fel. Az egész terem elhallgatott. A meccsek leálltak. Erre csak pillanatokkal később jövök rá, amikor a fülem már kevésbé zúg.

Ilyenkor kívánom, bár lenne kidobó ember vagy bárki hasonló személyzet.

Az emberek eloszlottak, teret engedve egy alacsony, izmos fickónak. Beesett szemeiben erek húzódnak.

Felismerem. Hogy ne tenném? Már vártam a felbukkanását. Rémálmaimban kísértett az a csorba fül és büdös száj. Nem különbözik a többi vesztestől. Sértett és vissza akarja kapni ami egyszer az övé volt. Erről már lekésett.

Magabiztosságot önt belém a jelen nyerssége. Minden egyes alkalommal, amikor egy új meccset kezdek, nem tudhatom mikor bukkan fel egy elvarratlan szál követelőzve. Éber éjszakákon kísért a sok száz ismeretlenül ismerős arc. Egy közös tulajdonságuk van: utálnak és újrajátszást követelnek. De mind tudjuk, hogy abból nem a saját lábamon sétálnék ki.

– Ki vagy?

– Nagyon jól tudod, kisöreg. – mormogja, ahogy közelebb lép.

Nyakamat megfeszítve erőt veszek magamon, hogy egy helyben álljak.

– Mit akarsz?

– Ami az enyém.

– Tisztességesen nyertem el.

– Úgy érted csalással?

A tömeg egy emberként hördül fel.

– Megküzdöttünk. Nyertem. Enyém az Ikertörő.

– Megbuherálni a robotomat az összecsapás előtt. – vicsorogta. – Nem hívnám fair küzdelemnek.

– Az élet igazságtalan.

Fenyegetően közel ér. Ha akarnám meg is érinthetném a tetoválásokat a vállán.

– Megmondom mi lesz. Odaadod magadtól vagy kiverem belőled a múltheti spagettit is. Majd az után veszem el.

– Kapj el ha tudsz.

Ugrás közben előkapom a tenyernyi dobozt a zsebemből. Az oldalát megnyomva szinte azonnal egy szögletes kis robottá alakul át.

Szerencsére ezzel a mozdulattal annyira megleptem a férfit, hogy még nem verte be a képem.

Mire észbe kap az Ikertörő már teljes sebességgel felé száguld. Súrlódó pengék hangja szakít a levegőbe. Ujjaim veszettül táncolnak a gombokon előre-hátra irányítva a robotot.

A férfi harcikedve szemlátomást rögvest elpárolog és menekülőre fogja. Igaz ami igaz, a névadó tulajdonsága – két tízcentis élhossz, amiért eredetileg küzdelemre választottam –  elég rémisztő tud lenni. Azt  azonban nem tudhatja, hogy nem célom a vérontás. Kerülnöm kell a feltűnést, ha folytatni akarom a meccseket. Pechjére ettől függetlenül muszáj példát statuálni, hogy elejét vegyen a könnyű prédának minősítést. Amúgy, kezdem élvezni a szituációt.

Ekkor váratlanul az üldözött megfordul. Hajmeresztő kanyart téve a helységben, rémüldöző embereket kerülgetve félreérthetetlenül felém tart. Öklét haragtól gerjedve felém lendíti. Ijedtemben elejtem a kontrollert, amivel az Ikertörőt a segítségemre tudnám vezényelni.

Kétségbeesve felkapom az utolsó kezem ügyébe kerülő tárgyat. Az arctörő csapás felém száguld.

Lassítva érzékelem a világot. A férfi teste által gerjesztett szél hátrasimítja a hajamat. Szívdobogásom a  fülembe téved. Ujjperceim görcsösen elfehérednek.

Undorító hang rántja vissza a valóság menetét. Szörcsögő hang kíséretében térdre rogy. Nyögdécselve fetreng.

A közönség között sikolyok harsannak. Az egyik hangerejével kiemelkedik a többi közül. Percekbe telt mire rájövök, az én torkomból jön.

Az Ikertörő az utolsó kiadott utasításnak eleget téve ekkor ér mellém. Kómásan a zsebemhez nyúlok, de a kontroller valahol mögöttem hever.

Az gépezet az útban lévő pacákba ütközve gépi visítást hallat. Pengéi húsába tépnek. Senki nem mozdul, hogy kísérletet tegyen a megállítására.

Kerekei megcsúsznak az ömlő vértócsán. Hátára érkezve bugyborékolva kikapcsol.

Csend.

Senki nem mozdul.

Sem a nézősereg. Sem a robot.  Sem én. Sem a férfi.

Gyomrát markoló kezei elernyednek. Szája enyhén szétnyílik. Apró patakként csordogál belőle az élet vörös nedve. Továbbra is úgy érzem, mintha a markolatot szorítanám.

Kábán felkapom a robotot, felmarkolom a kontrollert és menekülni kezdek.

A tömeg túl sokkos, hogy utat nyisson. Mire kiérek a szabad levegőre, már a szemem is szúr.

Percek múltán egy ismeretlen sikátorban húzom össze magam olyan apróra, amennyire csak tudom.

Gyilkos vagyok.

Szédülni kezdek.

Újfajta gondolatok tolakodnak elködösítve az előzőket. Önzők és rémisztők, de jól esnek.

Győztem. Az Ikertörő már örökre az enyém. És még több.

Szabadság.