Posta Hanna: Szerencsepatkó

Először a Bibliában olvasható: lopni bűn. Tönkreteszi a lelket és az életet, amit pillanatnyilag felemelt.

Gergő tűnődve forgatta ujjai között az apró tárgyat. Az arany festék már néhol elhasznált hangulatot keltve kopni kezdett. Minél többet vívódott az ügyön, annál inkább érezte cselekvése súlyát.

Bizonytalanságában fülét kezdte tépkedni. Ha így folytatja le is szakítja tövestül, ha meg nem szólal a telefonja. A hullámzó rezgést maximum hangerőre állított körtemuzsika követte. Sokan kétségbe vonták a választását. Mégis, amikor egy népszerű popszám szólal meg, mindenki a zsebéhez kap. Ezzel azonban soha senkiét nem tévesztheti össze.

Az íróasztalhoz futott.

Márk hívta.

Gergő ujjai a tenyerében dédelgetett nyakláncra siklottak, majd vissza a hívóképernyőre. Saját fiatalabb képmása egy büszke tekintetű fiúval pózolt a kamerának. Nyakukban egy-egy focilabda alakú érem fityegett. Mezüket egymás kedvenc számai díszítették.

A fiú mélyen beszívta az orrán a levegőt, majd kifújta. Megvárta amíg hangpostára kapcsol, csak utána hallgatta le a már őt váró üzenetet.

– Helló! Itt Márk. Kerestelek többször. - szólalt meg a hang a vonal túlsó oldaláról. - Anyukád azt mondta otthon vagy. Ha esetleg ráérsz, szétnéznél a szobádban? Elvesztettem a kedvenc nyakláncomat. Tudod, amit a nagybátyámtól kaptam. Kérlek szólj vissza, ha megtaláltad.

Az ágyra dobta a továbbra is folyamatosan kiabáló telefont.

Barátja hangjában olyan aggodalom csengett, amit még sohasem hallott tőle ezelőtt. Bármilyen csínybe rángatta is bele, akármilyen büntetés ígéretével kecsegtettek, míg ő maga halálosan rettegett a következményektől, addig Márk kacagott rajta. Mondjuk úgy könnyű, ha mindig én viszem el a balhét.

Mire észbe kapott már a nappaliban kóborolt. Dobozokat átugrálva és csomagolóanyagok halmát kerülgetve a konyhában lyukadt ki. Anyja épp egy halom papír felett görnyedt. Éppen a szemgödrét masszírozta, mint akit súlyos migrén kínoz. Neszezésére felkapta a fejét és erőltetett mosolyt varázsolt az arcára.

– Márk keresi a lópatkós nyakláncát.

– Az szablya.

Lemondóan legyintett.

– Épp hozzá indultam.

– Kedves vagy. Biztos ki van borulva. Örülhet hogy ilyen barátja van, mint te.

Valami undorító érzés kúszott fel a torkán.

– Jól érzed magad? Olyan sápadtnak tűnsz.

– Persze. - most rajta volt a hazugság sora. Ha egyszer meghal, biztosan a pokolba kerül. - Hogy állsz a papírokkal?
            A témaváltás nem jött ki túl jól. Arca elsötétült.

– Minden problémára van megoldás. Te szoktad mondani.

– A mi megoldásunk kulcsa aranyból van. És jelenleg egy hitelező házában ajtótámasz.

– Ilyen rossz a helyzet? - ráncolta össze a homlokát.

A belseje feszülése már a gyomrára is átterjedt.

– Semmitől nem kell tartanod. Ki van minden számolva. A kisebb lakás által csökkentett rezsipénz elég kell, hogy legyen. Apáddal vállalunk néhány extra műszakot is és több lesz, mint elég. - magyarázta, de hangjából hiányzott a valódi meggyőződés.

Gergő mereven bólintott. Mivel nem akart erről a témáról beszélgetni inkább barátjára hivatkozva elsietett.

Amint az anyja vizslató tekintete már nem követhette a sarok után, megállt. Előhúzta a láncot. Ez az apró kis tárgy megoldhatná a problémáját. A szüleiét. Szóval még jót is cselekedne vele. Ráadásul egy gyűjtőt boldoggá tenne. Az internetes keresései alapján bőven többet ér, mint amennyit a rezsin spórolnának.

Ekkor azonban lelki szemei előtt meglátott egy könnyekkel teli szempárt.

– Számít rám. - dünnyögte.

Nagy lépésekkel folytatta útját. Percek múltán egy fényesre csiszolt márvány teraszon tipródott. Ujjai a csengőn táncoltak.

Erről a dallamról eszébe jutott egy hónapokkal ezelőtt végrehajtott akció. Amikor a fagyiskocsinál ácsorgó gyerekekre műkígyókat dobáltak. Az árus észrevette és leszidta őket. Pontosabban csak Gergőt, mert Márk otthagyta.

Még mielőtt belemelegedhetett volna az emlékbe, az ajtó szélesre tárult előtte.

– Fent van a padláson. - nyitott a nő köszönés helyett. Vonásai szinte teljesen megegyeztek Márkéval. - Mindent felforgat azért a bizsuért.

Megköszöntem az iránymutatást és elindultam. Minden lépcsőfokon egy újabb kavics nehezítette a gyomromat. Pontosan olyanok, mint amiket az egyik osztálytársuk faháza ablakán hajigáltak be. A házat még szinte sajnálták is, de a tulajdonosa kigúnyolta Márk pulcsiját, úgyhogy bosszút forralt. Ebbe természetesen Gergőt is bevonta. Nem tehetett róla, hogy pont őt érték tetten. Valahogy nem hallotta a menekülésre megbeszélt jelet.

Egy hatalmas doboz csattant mellette a padlón, épphogycsak elkerülve őt. Tartalma a földre borult. Gergő még éppen időben vetődött félre a következő útjából.

Sietve felkapaszkodott a mahagóni létrán. Miután a szeme hozzászokott a félhomályhoz, meg is pillantotta a keresettet. Egy időszámításunk előtti időkből származó Tv berendezés mögött turkált. Munkájával porszemek hadát kergette szét. Ezek önkényesen befészkelték magukat az orrába és csiklandani kezdték. Nem is beszélve a temérdek szétszaladó, elkényelmesedett pókról.

– Azt hittem ki akarsz lapítan. Aztán lehet csak nem működik az a legújabb gyártmányú, csúcsmodern eszköz.

A fiú rögtön odakapta a fejét. A gyors üdvözlő pacsi kipipálása után két feltekert brokátszőnyegen egymással szemben foglaltak helyet.

– Teljesen kikészültem, haver. Felforgattam mindent, amit el tudsz képzelni. Sehol sem találom. - sóhajtott.

Gergő összeszorította a száját. Ezt Márk az idegesség jeleként értelmezhette, mert újra megszólalt.

– Egy jó hírem azért van. Felfedeztem pár régi, bontatlan csomagolású vizibombát. Töltsük meg őket pudinggal és hajigáljuk meg a zsémbes néniket a Zsigmond utcában.

– Nem hiszem, hogy lenne most hozzá kedvem. Mindig engem kapnak el. Anya papírokat rendez. Nem akarok éppen most még több komplikációt okozni neki.

– Semmi sem fog történni. Azért csak gyorsabb vagy a Juli néninél. Ha nagyon akarod talán a Marcinál is. - hahotázott.

Gergő nem igazán találta viccesnek, de azért csatlakozott. A nyaklánc szinte égette a zsebét. Még mindig visszafordulhat.

Fél óra múlva már az említett utcabeli bokorban guggoltak.

– Nem akarom ezt csinálni. - suttogta.

– Csak egy kis csíny. Senkinek nem árt.

Azzal előhúzott egy csordultig töltött luftballont és figyelmeztetés nélkül elhajította. Hangos placcsanás és sikoltozások hangja jelezte a pontos találatot.

– Te jössz. - nyújtotta neki.

Gergő a fekete táskára meredt. Nem kifejezetten fűlött hozzá a foga. De esetleg ezzel kárpótolhatja barátját a nyaklánc miatt, amíg kitalálja mit tesz.

Meglendítette a kezét és valaki egy bő adag ingyen pudingot kapott a nyakába.

Márk szinte fetrengett a visszafojtott nevetéstől. Először a földet, majd a fiú vállát csapkodta.

Egyik ütésnél egy fém lánc pottyant ki a zsebéből. Márk azonnal észrevette. Remegő kézzel markolta fel. Vágni lehetett a csendet, amíg kiszedegette az apró, kiszáradt, belegabalyodott fűszálakat és gallyakat.

– Végig nálad volt.

A hűvös kijelentéstől jeges csiklandás futott végig a hátán. Hirtelenjében csak tátogni tudott.

– Tudtad milyen fontos nekem. Azt hittem a barátom vagy. Nagyot csalódtam benned.

Ez felszított valami olyan részt a fiúban, amiről nem is tudta, hogy létezik.

– Azért te sem vagy egy szent.

– Mire gondolsz? - fortyant fel.

– Minden egyes “viccnél”, amit tervezel, egyedül te érzed jól magad. Ettől függetlenül én vagyok megbüntetve. Mikor jöttél vissza, hogy vállald a felelősséget? Soha.

– Nem értem miben kapcsolódik ahhoz, hogy tolvaj vagy.

– Gondoltam megérdemled, hogy egy kicsit hiányold és majd megtudod milyen érzés, amikor valami nem úgy alakul, ahogy te eltervezted.

Vörös ér duzzadt Márk nyakán.

– Jobb lesz ha most elmész, mielőtt hívom a rendőrséget. Nem is akarlak látni többet.

Gergő sarkon fordult és futni kezdett. Maga elé bámulva rohant. Nem akart találkozni a nénik bíráló, pudingtól csöpögő tekintetével.

Fék csikorgás hasította át a fejében dübörgő szíve hangját.

Égő fájdalom robbant a mellkasában. Feje az aszfalthoz koppant. Ajkai között fémes folyadék csöpögött.

Még látott egy kopasz embert kiugrani egy fekete Rolls-Royceból. Mozgott a szája. Valamit kérdezett, de egybemosódtak a hangok.

Gergő tekintete megakadt a kocsi motorháztetőjén. Az általában onnan kiemelkedő emblémának nyoma sem volt. Csak az apró talapzata maradt ott. Csorbultan, törötten.

Gyomra kétségbeesetten próbálta kiüríteni tartalmát. Ám, amikor megpróbált volna az oldalára gördülni, a fájdalom tetőfokára hágott. Végre elfogadta a sötétség hívását és belemerült a végtelenségbe.

Amikor legközelebb kinyitotta a szemét már egy kényelmes ágyon feküdt. A fehér fal mellé tolt széken Márk az ujjaival malmozott.

Szólni akart hozzá valamit, de csak egy keserves nyögésre futotta.

Erre a fiú odaszaladt hozzá.

– Annyira sajálom. Ez mind az én hibám. Nem úgy értettem. - hadarta egy szusszra. - Nem kellett volna úgy felhúznom magam, igazad volt.

– Mennyi ideig aludtam? - préselte ki magából Gergő.

Barátja, mintha egy pillanatig habozott volna, mielőtt kiejtette a szavakat.

– 3 napig. - motyogta. - Kificamodott a csípőd. Ez csak annyit jelent, hogy furcsán fogsz egy ideig pisilni járni.

A komoly szituáció ellenére ezen mindketten jót mulattak. Bár minden porcikája fájt és vissza szeretett volna süppedni az álom felhőjébe, örült a fiú jelenlétének.

Amikor később Gergő újra egyedül maradt, egy borítékot vett észre az ágya mellett álló vaskomódon. Egy kész akrobatikai mutatványnak felérő mozdulatsorral lekapta.

A neve állt rajta. Semmi feladó.

Amikor kinyitotta már tudta mit talál benne.

A szablyás nyakláncot.