Sari: A világ zaja

„Ne feledd, lehetne sokkal rosszabb” – mondta a pszichológus, miközben vaskos füzeteit pakolta egymásra. Én csak egy megszokott bólogatással nyugtáztam, majd felálltam, felvettem a kabátom és elköszöntem az agyturkásztól.

A hideg városi levegőben a leheletem is tisztán látható volt. Kezeimet a zsebem mélyére rejtettem, mintha ez bármit is segített volna a fagy ellen. Haszontalan volt, akárcsak a heti látogatásom Éva néninél, a terapeutámnál, akit azután szereztem, hogy rendszeresen kezdtem el hallucinálni. Kedves kis asszony volt, bár csorba fogaival még mosolyában se találtam semmi megnyugtatót.

Vacogásom közepette nem igazán vettem észre, ahogy Lili megáll a sarkon, ezért végül kénytelen volt rámkiabálni. Beleremegett az egész utca. A nevemet hallva hirtelen feleszméltem és a kocsi felé kaptam a tekintetemet. Odakocogtam a verdához, beültem, majd hangos csattanással bezártam az ajtót.

„Mi újság?” – nézett rám félszemmel a barátnőm, miközben kifordult a kis utcából. A kabátján már megint az a patkós kitűző díszelgett. A logó, ami mostanában minden villanyoszlopon visszaköszön. Mindenki azt mondta ez lesz, ami megváltja a világot és új időket hoz az országnak. Valaki pozitív változásra esküdött, míg mások féltek és inkább ragaszkodtak a biztos úthoz. De én csak egy újabb kifogást láttam az egész mögött. Az emberiség szokása, hogy mindent egy felsőbb hatalomra kennek, ahelyett, hogy maguk válnának jobbá. Nem tudnak felelőséget vállalni.

„Semmi különös” – sóhajtottam egy pillanatnyi csend után. Letöröltem a párát az ablakról és a szemerkélő esőcseppeket kezdtem bámulni.

Tudtam, hogy egy nehéz estének nézek elébe. Lili unokatestvérének esküvőjére igyekeztünk. Milyen meghitt, ugye? Hát nem éppen. Ez egy olyan esemény, amin rengeteg ember összegyűlik és gátlásaikat figyelmen kívül hagyva buliznak, isznak és veszekednek. Sokáig gondolkodtam, elmenjek-e. Az állapotom elég labilis az utóbbi időben és veszélyes lehet egy ilyen hely számomra. Végül azért döntöttem mégis a meghívás elfogadása mellett, mert Lili azt mondta, nélkülem nem tudná élvezni. Ezzel meggyőzött és hogy őszinte legyek, azt hittem készen állok rá. Most viszont már egyáltalán nem vagyok biztos benne.

A lakásba felszaladva felkaptam a ruhámat. Lehetett volna elegánsabb darab, de nem voltam hajlandó nagyon kiöltözni. Először is azért, mert nem szeretek. Meg amúgy se rólam szól ez az egész, tehát tökmindegy. A tükörbe bámulva úgy éreztem semmi nem változott az elmúlt hónapokban. Bárhogy próbálkozok, folyton visszaesek és kezdtem úgy érezni, sose leszek újra boldog. Végül megráztam a fejem és visszatértem a készülődéshez.

Lerohantam Lilihez és útnak indultunk. A kitűző még mindig rajta volt, de most már nem a kabátján, hanem a zöld kisruháján díszelgett, amit a lagzira vettünk neki még múlthéten. Legnagyobb pechemre a rádióból is özönleni kezdett a propaganda, amire Lili szokásához hűen ismét dühbegurult. Milliószor mondtam már neki, hogy ne húzza fel magát ezen, mert felesleges, de sose értette meg, sőt csak még inkább kiakadt miatta. Kicsit úgy éreztem ilyenkor magamat, mint Éva néni. Haszontalan voltam.

A nagy fehéren díszített teremben már gyűlt a násznép. Elegáns fiatalok, mosolygós idősebbek. A teret betöltötte a kölnik édeskés illata. Varázslatos látvány volt, ahogy mindenki sürgött-forgott és tett valamit azért, hogy a két ifjú összeköthesse az életét.

Lili patkós logója már az első percekben szúrós szemeket kapott, de őt ez nem érdekelte. Sose érdekelte. Igazából ezt valamennyire tiszteltem is benne. Még ha nem is értettem egyet a nézeteivel.

Ezen kívül viszont minden rendben volt. Lili talált egy lányt, akivel kibeszélte az ország helyzetét, én meg ettem. Nem azért, mert éhes voltam, hanem szimpla stresszoldásból. Egész jól bírtam egyébként. Nem volt pánikrohamom, memóriazavarom, se képzelgésem csak egy kis szorongás. Tudjátok, az érzés, amikor az ember belülről csiklandik, de ez simán leküzdhetőnek tűnt. Nem volt semmi gond.

Majd egyszer csak hangos röhögés és az egyik fiatal srác elüvöltötte magát. Az ominózus mondat elhangzott és mindenki egymásnak esett.

Egy pillanattal később Lili már egy asztal tetején állt és a szabadságról ordibált, mint egy Petőfi hasonmás. A vőlegény valami színházról beszélt felemelt kezekkel az újdonsült feleségével a nyakában. A fiú még mindig kiabált, de most már nem egyedül. Valaki szerzett egy hatalmas háborús plakátot és azt próbálta a falra aggatni. Egy lány ráugrott Lilire. Pár diák egy gyanúsan mesterségesen generált képregényt vagdosott. Egy öregasszony leöntött a tonikkal. Én meg ijedten a földre roskadtam.

Káosz volt a teremben. Mindenki egyszerre beszélt, de egy szót se lehetett érteni. Csak haszontalan zaj volt, amibe mindenki magának akarta a figyelmet. Pánikbetegként nem ez volt a legkellemesebb élményem, de szerencsére a hangszórókból még mindig szólt a körtemuzsika, ami valamilyen szinten megnyugtatott, hiszen már két órája hallgattam így eléggé ráállt a fülem. Ismerős volt.

Nem tudtam ki állt nyerésre. Egyiket se akartam győzni hagyni. Nem tudtam tovább hallgatni. Tudtam mi a kulcs, de azt nem lehetett elérni. Ezekkel az emberekkel nem. És egyébként is, már nagyon fájt a fejem, a lábam nem mozdult, a hasam pedig mintha fel akart volna robbanni a sok finomságtól, amit kóstoltam. Feladtam.

Legalábbis ez volt a terv, de hirtelen hatalmas erő gyűlt bennem. Harag, fájdalom és fáradtság keveréke lehetett, ami az összes megmaradt energiámat felhasználva kirobbant belőlem, de én égi erőként fogtam fel. Harcolnom kellett.

Felálltam és egy szék közbenjárásával felkapaszkodtam az asztal tetejére. Átléptem egy fél tányér töltöttkáposztát és a tömeg felé fordultam. Remegett a lábam, az ájulás kerülgetett. Reszkető hangom hagyta el a számat.

„Elég!” – kiabáltam, de senki sem figyelt. – „Fejezzétek ezt be! Hát nem látjátok…” – kezdtem volna bele a mondandómba, de hirtelen egy kemény tárgy csapódott a hasamba, amitől feljajdultam, majd a lábaim összerogytak és nagy puffanással a földre érkeztem. Minden elmosódott. Az utolsó, amit hallottam: „Utállak!”

Három nap telt el az incidens óra. A kanapén ülve meséltem Éva néninek, az aznap délelőtti veszekedésemet Lilivel. Az elmúlt időben sokat voltam az öreglánnyal és be kell valljam, egészen megkedveltem. Sose kiabált, unalmasan beszélt, de ez oly békéssé tette. Csorba mosolyát is egészen megszoktam. Már nem volt olyan riasztó.

Nem azért jártam még mindig pszichológushoz, mert segített volna az állapotomon, csak szimplán jól esett a csönd. Mert ide nem hallatszott be a világ zaja. Olyan volt, mint a körtemuzsika hangja. Ismerős.

Ami viszont, teljes ellentéte a kinti hangzavarnak. A világ olyan hangos, hogy sose fogja meghallani az igazat és erről csak az ember tehet. Hisz bárki is lesz az, aki tekintélyt parancsol, a világ nem változik, amíg mi nem változunk.