Sari: Démon írta élet

Már 3 hónapja, hogy próbálok valami fejlődést mutatni. Bár már nem merülök egyre lejjebb, a felszín még messze felettem van.

Az elmúlt hetek azzal teltek, hogy feldolgozzam és elengedjem a történteket, azokat is, amiket azóta útközben szereztem. Mert elvesztettem mindent. Olyan mintha azt mondták volna, át kell vennem egy teljesen másik ember életét. Ez pedig igen kívül esik a komfortzónámon.

Egy ideje minden olyan idegen. Nem feltétlenül rossz, csak szokatlan. A hirtelen, spontán esetek már egyre jobban a részemmé váltak. Mint most is, amikor már hazafelé menet kaptam egy üzenetet egy sráctól, akit barátokon keresztül ismertem.

Jó arc volt. Kicsit nyomulós és harsány az emberek közt, de nem volt vele bajom. Sőt, ha őszinte akarok lenni, egy kicsikét kedveltem is.

Azt kérdezte, miért nem járok mostanában az Igyá’-ba, a kis sarki kávézóba, ahová mindig beülnek a haverjaival délutánonként. Régebben én is néha elmentem, szereztem egy kis koffeinbombát és beszélgettem velük, de egy ideje leszoktam róla. Inkább hazamegyek és ott eszek, iszok valamit. Nincs kedvem annyira közösségben lenni. Mostanában kicsit könnyebben érem el a szociális küszöbömet, mint ezelőtt. Persze ezt nem írhattam le neki. Végül úgy döntöttem egye fene, most az egyszer benézek.

El is indultam odafelé. Az agyam, mint mindig, most is ezer felé járt. Annyira elmerültem a saját elmélkedésemben, hogy észre sem vettem a tőlem pár méterre beforduló teherautót. A figyelmetlenségemet a sofőr hangos dudaszóval jutalmazta, illetve ordibált is valamit, de a fülesemből jövő muzsika miatt nem hallottam.

A kávéház elé érve egy utolsó sóhajtás után lenyomtam a kilincset. Legnagyobb meglepetésemre senki nem volt ott. Átvertek volna? Félrenéztem volna valamit? De nem, képet is küldtek az egyik közös csoportba alig 5 perce. Tuti, hogy itt kell lenniük. Nem mehettek el. A mellkasomban vert a szívem, de olyan sebesen, hogy más azt hihette, mindjárt infarktust kapok. Alig történt valami, szinte jelentéktelen pillanat, de a csalódottság olyan volt, mint mikor sokáig vársz valamire, amit olyannyira szeretsz és végül, helyette valami mást kapsz. Mikor nagyi cérnametélt helyett, eperlevelet tesz a húslevesbe, pedig a cérnametélt a kedvencem.

Talán ezt érezhette az a bizonyos ember is, mikor ismét pocsék barát voltam és rákérdeztem a leglogikusabb dolgokra, akkor is, mikor már milliószor elmondta a választ. Én is eperlevél voltam.

Az írógép kattant, jelezve egy betű leütését.

Az elmélkedésem hirtelen reccsenés szakította félbe. A kávézó padlója szétnyílt. A föld eltűnt a lábam alól, mintha ott se lett volna és zuhantam. A levegő sebesen áramlott körülöttem, miközben egyre mélyebre kerültem, míg a fejem a kemény kőhöz nem koppant a gödör alján.

Innentől alig emlékszek valamire. Csak annyit tudok, hogy egyre hidegebb volt. Kemény jégcsapok fenyegetve tornyosultak fölém. Minél idegesebb lettem, annál gyorsabban nőttek. Minél hangosabban kiabáltam, annál hegyesebbek lettek. Aztán sötétség.

Az ágyamon ébredtem. Másnaposnak éreztem magam, pedig biztosan tudtam, hogy nem ittam semmit. A telefonomon gyorsan megnyitottam a csevegésemet a sráccal, akivel úgy volt, találkozok. Az üzenetek nem voltak ott. A csoportból is eltűnt a kép. Mintha mindez egy álom lett volna. De tudtam, hogy nem az.

Hirtelen éles sípolás kezdte bántani a fülemet. Kezemmel próbátam védekezni ellene, de semmit sem segített. A hang a fejemből jött. Gyorsan megkerestem a fejhallgatóm és hangos zenével próbáltam elnyomni a sikítást. Egy idő után abbamaradt. Ehelyett csak egy elcsukló hang suttogott. Megállítottam a számot. Néma csend lett. Azt hittem, talán a dal része a halk beszéd, ezért visszatekertem oda, ahol az előbb hallottam. Semmi. Idegesen elhajítottam a készüléket és a fejemet fogva összekuporodtam.

Megőröltem. Fix nem vagyok normális.

Egy újabb mondat került a papírra.

„Cserben hagytad az ikredet.” – szólt ismét a suttogás. Mint kínzó szorítás, úgy húzta össze a mellkasom. Rosszabb volt, mint a sípolás.

Nem volt ikrem. Mégis tudtam, kire gondol a hang és ez úgy fájt, akárcsak egy kés a szívben. Az ő poklát járom most. Akarva, akaratlanul. Mert megérdemlem. Meg kell tudnom, mennyire is szenvedett. Csak akkor értem meg, ha ugyanazon keresztül megyek, amin egyszer ő is haldokolva evickélt át. Ezért volt az ikrem. A sorsunk ugyanaz, akár akarjuk, akár ölnénk meg inkább magunkat miatta.

Mozdulni se bírtam. Minden porcikám reszketett. Mi történt tegnap igazából? Ez a gondolat járt a fejemben az elkövetkezendő félórában.

Lassan az agyam végre kitisztult. Még mindig zavarodott voltam, de rávettem magam, hogy kibotorkáljak a konyhába inni egy kicsit. Töltöttem egy pohár vizet és a számhoz emeltem.

Az írógépen újra pötyögtek valamit.

Pár perc múlva a földön kuporogtam, a pohár a padlón mellettem darabokban. Fogalmam sem volt, mi baj van velem és ez nagyon megijesztett. Felkeltem, mert tudtam, ha a többiek meglátják ezt a kupit, akkor még többet kapok a fejemhez.

A gyors takarítás után szédülve rogytam le a kanapéra. Az ablakból láttam a szállingózó hópelyheket. Olyan régen volt már igazi tél, most mégis jönnek a mínuszok és jégcsapok nőnek az eresz alól. Illetve úgy érzem a fejemben is. A szédelgésemet rettenetes migrén egészítette ki.

Kerestem a konyhában egy Algopirint és reménykedtem, hogy segít valamennyire. Arra jutottam, biztos a fáradtság őrjít ennyire, így vettem egy plédet és ledőltem pihenni kicsit. A rövid relaxból viszont hosszú alvás lett.

Mikor felébredtem a fejem ismét sípolt és a suttogás is visszajött. Egyre hangosabban. Érthetetlen nyelven beszélt a hang a fejemben. Nem is egy, hanem több. Egymás szavába vágva susmorogtak.

A fejemhez kaptam. Ez még kínzóbb volt, mint a szunya előtt.

A fém billentyűk megint kattogni kezdtek.

Ezúttal én is hallottam a hangját. Kemény volt, lassú és drámai. Fogalmam sem volt, mi lehet. Vagy inkább ki.

Sötétség ölelt körbe. Nagy levegőt véve készültem fel a harcra, bármi is áll előttem. A feketeségben szürke szellemszerű lények repkedted. Ők suttogtak. Mögöttük pedig… Ó te jó ég!

Egy hatalmas köd formálta az emberi alakot, aki a régi írószerszám előtt ült és engem méregetett. Legalábbis azt feltételeztem, de nem voltam benne biztos, mivel hiányzott az arca. Először azt hittem, egy férfi, de nem. Kísértetiesen hasonlított rám. A haja, az alakja, mintha egy homályos, fekete-fehér tükörbe néznék.

A démonok valamennyien köré álltak. Veszélyes érzés fogott el. Futni akartam, de a lábaim nem mozdultak.

- Ne fuss. Hát nem szégyelled magad? Mindig csak menekülsz, te gyáva – suttogták egyszerre a köd alattvalói.

Pánikolni kezdtem. A képmásom közelebb hajolt az írógépéhez. Leütött egy betűt. Majd még egyet. Én meg egyre jobban reszkettem, ahogy a szürkület újra felém közeledett. Ismét egy gombnyomás és megint. A sötétség már szinte a bőröm simogatta, majd elnyelt.

A kanapéról leesve, a szívroham közelében járva eszméltem fel. Tehettem volna ezer dolgot. Futhattam volna, elbújhattam volna, sírhattam volna, de nem tettem. Csak felültem, a kanapé szélére támasztottam a könyököm, összefontam az ujjaim és imádkoztam. Segítség kellet, hogy elkapjam a démonjaim grabancát.