Sarusi Tihamér: Lovagi torna

-Egyszer mondták, nem oly rég, amikor egy fiatal lovag szíve ég, mindent megtesz a szerelméért! Ajkamról most új történet ferdül, del felém mégis mi repü- énekelt volna a trubadúr, majd a fején egy félig még megtöltött korsó tört el, megállítva beszédét.
-Az én kocsmámban biztos, hogy nem! Menj, énekelj valahol máshol! Pont azért jönnek ide, a halk hörpölésbe, mert legalább itt nem törik meg az édes csendet a hozzád hasonló semmirekellők! Húzd el magad!
A kocsmáros végső szavára hangos éljenzés dörrent fel a többi vendég részéről és pár, különböző méretű és súlyú, evéssel kapcsolatos tárgyat hajítottak a már épp kifele szökkenő zenész felé.
-Végre elment! Tehát, ahogy mondtam, zavar már engem a magány! Nem bírom tovább ezt az ürességet, mely széttépi a szívemet! Mondd, Lancelot, te hogy bírod ezt ki?
-Ó Ádám! Hát én sosem vagyok magányos. Bárhol akad egy hölgy, aki épp egy lovag törődésére és hősiességére vágyik! Egy-két szép szó és már nem is fázok egyedül egy üres ágyban! Csak korán kell kelni, nehogy a férje hazaérjen!- fejezte be hangosan nevetve az igazából Ádámnak csüggesztő beszédét Lancelot lovag, majd söröskorsója aljára nézett és nagyot kortyolt.
-Nem érdekelnek az egyéjszakás kalandok! Nekem nem a test, hanem a lélek a lényeg. Egy valódi kapcsolatra vágyom. Évek óta már, hogy lovagként végzem a dolgom, de a nap végén mi értelme, ha nincs kihez hazamenni? Unom már!-erősítette meg mondanivalóját egy asztalra csapással, majd felállt és felemelt kézzel a tömeghez szólt.
-Halljátok szavam, emberek! Még ma elmegyek az összes hercegnőhöz, aki városunkban él, és ha egyik sem ad nekem egy esélyt a szerelmére, levetem magam abba a feneketlen lyukba, ami a várasunk közepén található! Őszintén nem tudom, hogy miért egy halálos árok köré építettük a városunk, de így lesz!-fejezte be gyengéden bizonytalanul a monológját Ádám, odanyúlt söréért, lehúzta azt majd a Lancelot csillogó szemébe nézett.
-Induljunk barátom, nincs vesztegetni való időnk! Tavasz van, tehát már elkezdődtek a hercegnőknél a lovagi audienciák, nem hagyhatjuk, hogy mások lekörözzenek minket!
-Rendben te őrült kurafi, indulás!

Így történt hát, hogy Ádám és Lancelot elindultak a szerelem keresésére. Azt tudni kell, hogy a nemesek egymáshoz nagyon közel, amolyan gazdagnegyedben éltek. Ebben a negyedben volt egy kisebb domb is, így hát a vagyonosság és a tengerszint feletti magasság egyenes arányos volt ebben az negyedben, bár ezt azok, akik nem itt éltek, nem tudták. A város sem volt olyan nagy, így nem is él olyan sok hercegnő itt. Tehát simán lehet, hogy ha valaki meg akarja nézni, ahogy Ádám a lyukba veti magát, és nem akarja kihagyni az uzsonnázást, hogy Ádám már négyre végez a körútjával, tehát ötre könnyen haza lehet érni egy jó evésre. Magyarán körülbelül délben voltak a kocsmában a lovagok és a többi vendég, ami érdekes képet fest a város lakosságáról. Amíg ezen tanakodtak, a lovagok elérkeztek az első úri hölgy kastélyához. A kapunál harangoztak, majd rövidesen egy komornyik hívta őket be.
-Erre tessék.- mondta az elegáns, ősz bajszú szolgáló.
A belső udvarba érkezve megláttak tizenkét cselédlány két csoportban felsorakozva. A hercegnő egy, az udvarra néző erkélyről szólt le a lovagokhoz, akik meglátva őt azonnal letérdeltek.
-Üdvözlet nemes lovagok. Én, Adél hercegnő, azé a férfié leszek, aki helyesen teljesíti a kihívásomat! Ha készen álltok lépjetek előre!
-Rendben, gyere Lancelot.- markolt rá Ádám társa karjára, majd magával húzta őt előre.
-De hé, várj már, én nem is, csak te akarsz ebben részt venni!- igyekezett visszakozni, de sajnos már mindkettőjüket körülvette hat-hat szolgálólány. Majd pár egymásra vetett kacsintás után szinte egyszerre előhúztak egy-egy lúdtollat ruhájuk alól és nekiestek a lovagoknak. karjaikat lefogva csiklandozták a lovagokat testük minden részén, ami csiklandik. Ádám úgy gondolta, hogy biztos az a teszt lényege, hogy ne nevessenek, így hát minden mentális erejét bevetve igyekezett nem nevetni. Lancelot ugyan nem akart nyerni, de neki sokkal könnyebben ment. Amíg Ádám küszködött, addig rajta meg sem látszott bármilyen inger legkisebb jele sem. Ez főként annak volt köszönhető, hogy Lancelotnak az évek alatt meglepően sokszor kellett tűzön átkelnie, hogy megmentsen valakit, így hát jobbára kiégtek az idegvégződései. Pár perc múltán a hercegnő tapsolt, amire a cselédek abbahagyták a tolltámadást, majd visszaálltak egy rendezett sorba.
-Jól van hát! A lovagom nem más lesz, mint…- épphogy befejte volna a mondani valóját, amikor is egy fehér galamb szállt le erkélye korlátjára, lábán egy üzenettel.
-Elnézést, ezt el kell olvasnom!
A királynő levette az üzenetet a madár lábáról, gyorsan elolvasta azt, a lovagok pedig az arcáról igyekezték leolvasni, hogy mit rejt az üzenet.
-Nos, hát… Sajnos minkettőtök elbukott. Én egy érzékeny férfit keresek, aki nem fél kimutatni az érzelmeit. Kérem, távozzatok.- mondta bizonytalan hangnemben, mintha épp most találta volna ki ezt a kifogást.
Ádám nem tudta hova tenni, ami történt, de Lancelot már kifele rángatta őt, így nem gondolt bele sokat.

Alig pár percen belül el is érkeztek a következő kastélyhoz. Harangoztak, bementek. Most az udvar közepén egy elkerített gödör volt, amin belül egy oroszlán őrjáratozott. A hercegnő megint csak az erkélyről fogadta vendégeit.
-Üdvözlet nemes lovagok. Én, Beatrix hercegnő, azé le...- mondta volna a magáét, amikor Lancelot megszakította kegyességét.
Ja, ja, tudjuk. Ez most csak a tied, Ádám!- majd azzal a lendülettel átlökte barátját a korláton. Ádámnak szerencsére volt ideje felállni a földről, mert még az oroszlán is meglepődött azon, ami történt. Amikor felállt, lassan a felsője alá nyúlt, amire az állat morogni kezdett, ámde hamar abbahagyta, amikor egy furcsa, kellemes dallamot kezdett hallani. Ádám a nyakába akasztott okarináját vette elő, és azon kezdett el játszani az oroszlánnak. Mivel lovagok sok szabadidőjük van, a legtöbbjük ért valamiféle különleges dologhoz, amivel le tudja magát kötni. Lancelot például kosarakat szokott fonni. Szólt a körtemuzsika, a hangjára pedig a vadmacska édes cicává vált. A kellemes muzsikától az oroszlán elálmosodott majd elaludt. Eztán Lancelot segített Ádámnak kimászni a veremből. Ádám azon gondolkodott, hogyan adja majd vissza Lancelotnak az a kedves gesztust, amivel életveszélybe sodorta őt bajtársa. Amikor felnéztek, látták, hogy az erkélyen egy fehér galamb ül, a hercegnő pedig egy apró üzenetet olvas. Amint feltűnt neki, hogy nézik, gyorsan a háta mögé dugta a levet, majd megköszörülte a torkát.
-Szép volt, vitéz, de sajnos nem sikerült teljesítened a feladatot. A férfi, akire vágyom, ledöfte volna a vadat! Most kérem, távozzatok!

Ádám mérgesen, erős léptekkel haladt tovább a macskaköves utakon, Lancelot kényelmetlenül kapkodva lépdelt utána. A következő kúriához érve erősen megkongatta a harangot, majd amint egy résnyire kinyílt a kapu berontott rajta. Lendületét csak az vette el, amikor látta, hogy az udvar közepén egy vad ló rúgkapált megvadulva. a hercegnő meglátva a lovagok leszólt az erkélyről.
-Üdvözlet nemes lovagok. Én, Cecília hercegnő, azé a férfié leszek, aki képes megpatkolni a lovat!
Ádám, az előző esetből tanulva, és dühtől vakon indult a patás felé, kardjával a kezében. Gondolkodás és együttérzés nélkül, az első adandó alkalommal levágta a ló fejét. Miután az állat fejetlen teste a földre zuhant, Ádám felpatkolta hullát, majd felnézett. Sajnos a hölgy erkélyén már ott volt a galamb, a hölgy pedig már elolvasta a titkos üzenetet. Ádám teljesen magába zuhant. Belegondolt, hogyha ez így folytatódik, akkor ma a lyukban ér véget az élete. Amíg ezen járt az esze, teljesen kizárta a külső hangokat. Arra zökkent ki, ahogy Lancelot a vállánál rázza őt.
-Gyere már Ádám! Még nem állhatunk meg!- mondta, igyekezve lelket önteni legjobb barátjába.

A lovagok csendben gyalogoltak tovább, mindkettejük azon gondolkozva, vajon mi folyik itt? A következő megállóhoz érkezve már nyomasztó hangulatban volt Ádám, de igyekezte megemberelni magát, nehogy elrontsa az első benyomást. Bementek. Most az udvar közepén egy láda volt, rajta egy lakattal, az udvar többi részén pedig nagyon sok kulcs volt szétszórva.
-Üdvözlet nemes lovagok. Én, Délia hercegnő, azé a férfié leszek, aki helyesen teljesíti a kihívásomat! Ha készen álltok, kezdhetitek!
Ádám az udvar bal oldalán, Lancelot pedig a jobb oldalán kezdett el kutatni, segítve barátját, engesztelés a gyanánt, a nemrég történtekért. A kulcsok, amiket felvettek a földről, csorbák voltak. Perceken keresztül keresték a jó kulcsot, de egyszerűen nem tudták meg találni. Negyed óra hajolgatás után Ádám megállt, mintha megütötte volna őt egy gondolat.
-Na, mi van? Csak én dolgozok itt?- élcelődött Lancelot.
Ádám figyelemre se méltatva társát, odasétált a ládához, megnézte közelebbről a lakatot, majd levette azt a ládáról. Nyitva volt. A ládában egyébként nem volt semmi, mert a feladat amúgy is csak a kinyitását foglalta magába. Sajnos túl későn találta ki a megoldást, mert a fehér galamb üzenete már elért ebbe a kastélyba is. Ádám, felnézve és látva, hogy ez a hölgy is már az üzenetet olvassa, anélkül, hogy megvárta volna, mit mondd, elsétált az udvarból. Lancelotnak ez nem tűnt fel, így ő egy kisebb késéssel ért ki a kapun.

Az utcán szétnézve nem látta, Ádám merre ment el, ezért Lancelot, gondolván, hogy úgyis az utolsó hercegnőhöz ment, arra vette az irányt. Amikor az utolsó kastélyhoz ért és beengedték meglepve látta, hogy egyedül áll a belső udvarban. Felette, a hercegnőn ugyanezt a meglepettséget vélte felfedezni.
-Nem láttad a barátom?- kérdezte Lancelot őfelségét.
-Tudod, én pont ugyanezt akartam kérdezni.- válaszolt meglepően emberi hangnemben Emília hercegnő.
-Neked is elveszett egy barátod?
-Nem. Mármint Ádám lovagra gondolsz, ugye? Én őt vártam…
-Á! A galambok! Te voltál?
-… igen.
-Éreztem, hogy van valami a levegőben. Bejön az Ádi, mi?
-…
-Nos, elég letörtnek látszott a legutóbb, és nélkülem ment el, szóval… ó baszki.
-Mi az?
-Eljutott hozzád Ádám reggeli teljesítménye?
-Ja, igen! Pont azért terveltem ki, hogy… ó baszki. Most kéne utána futni?
-Egy ló jobb lenne.