Sas Erzsébet Katalan: Ártatlan az ezüstfényben

Gyorsan söpört végig a kocsi a magányos erdei úton, kerekei felcsapva a vizet maguk körül. Benne a rádióban hírek szóltak, és a lágy cigifüst lassan hagyta el a jármű belterét. A sofőr arcát sapkája majdnemhogy eltakarta, a fiú elég sokszor meg is kérdőjelezte, hogyan látta igazából az utat. Mellette apja, az öreg Mr. Ivanov ült, dohányát majszolva a lehúzott ablak társaságában. Csak a szokásos. Legalábbis a kis Mr. Ivanov számára, azaz becses nevén: Maxim. Persze még apjának hála rengeteg becenévvel is rendelkezett, de ezek közül az egyedüli, amit valóban szeretett is használni, az a Max volt.

A kis családi kiruccanás az angol ágról származó nagymamájához vezetett, ki Skócia erdőinek mélyén élt Max két nagybátyjával és az anyjával egy kastélyban, ami eléggé megkérdőjelezhető állapotokban volt.

– Remélem, nem maradunk sokáig, csak anyát szeretném látni– gondolta Max, s kibámult az ablakon.

A sofőr ekkor egy hirtelen jobb kanyarral letért a főútról, s egyre beljebb ment az erdő szíve felé, az aszfaltot leváltotta a göröngyös murva. Az idősebbik Ivanov el is ejtette dohányát, azt szavaival visszaküldve a gyökerekig.

A távolban feltűntek a kastély görnyedt tornyai, mígnem az egész épület kivehető lett. Hamarosan megjelentek a nagy, lepukkant kapuk, miket a két ott álló cseléd nyitott ki az ott váró gépkocsi számára.

A sofőr leparkolta az öreg Grosser Mercedest , majd kiszállt, s ajtót nyitott Mr. Ivanov számára.

Max önmagát kiröpítve a járműből körülnézett. A hely  majdnemhogy pontosan ugyanolyan volt, mint amikor legutóbb látogatást tett évekkel ezelőtt. A fal ugyan azokon a helyeken kopott, és a második emeleti ablak még mindig viselte a focilabdától szerzett sérülését.

Nagyanyja az ajtóban várta őket inasával az oldalán. Maria egy alacsony nő volt, aki mindig padlizsánlilába öltözött, illetve indigókékbe. Ehhez párosult a rikítóan piros rúzsa, mi a „New York-i naplemente” nevet viselte. Ebből levezethető volt az a tény, hogy szokásai 80 év után sem változtak.

– Maxim, aranyom! – ölelte át izgatottan Maria az unokáját. S mielőtt a fiú megszólalhatott volna, folytatta: – Nagyon sokat nőttél, úgy örülök, hogy végre ismét láthatlak. Gyere! A fiúk már várnak.

– Mama, várj. Édesanyám? – kérdezte halkan, várva a már ismert reakciót.

A mosoly, mi eddig arcán ült, elfolyt, majd megszólalt:

– ...Fent van a szobájában. Alfréd majd elkísér – s csettintett inasának.

– Mr. Ivanov, hadd kísérjem el magát!

A kastély pókoknak adott otthont s különbféle rágcsálóknak. A Nap pedig annak belső terében ezüsthöz hasonló csorba fényét vetette be az üvegen át. A lépcsőn felfelé a fiút még is ugyanaz az illat csapta meg: édesanyja halovány parfümje, mi egyre csak erősödött, ahogy elérték szobáját. Az ajtó előtt Alfréd megállt, karjait a háta mögött, mint mindig, összefonva.

– Megérkeztünk, jó szórakozást – dörmögte az inas, vigyora nem igazán érte el a szemeit, s elment.

Maxim lassan benyitott. Anyja, Veronika az ágyon ülve fésülte hosszú, barna haját. Szemeit ugyanaz a gézkötés takarta. Az ajtó felé nézett.

– Alfréd, te vagy az? – kérdezte lágy hangján.

– Nem, anya. Én vagyok az, Maxim! – felelte, s odalépett hozzá.

– ...Kisfiam? Ó, kisfiam!

Veronika szorosan átkarolta csemetéjét, már évek teltek el látogatása óta.

– Hiányoztál... Nagyot nőttél biztos! – lelkesedett, s megfogta kezeit. Orcáján egy elhalkult mosoly vetett pillantást. – Már 16 elmúltál, ugye? El sem hiszem. A babám megnőtt!..

Max elmosolyodott- Igen anyu, egy hónapja már annak. Mama mindig meséltek rólad, hogy egyre jobb az állapotod és hogy boldog vagy a leveleim hallatán.

A szoba hirtelen elcsendesedett, majd Veronika halkan válaszolt:

-        Leveleket? Milyen leveleket? – kérdezte meglepetten

Ekkor Hangokra figyeltek fel, majd a férfi lépett be a szobába.

– Gyere, Maxim. Testvéreim beszélni szeretnének veled. Elég időt töltöttél a vakkal – jelentette ki szúró hangján az idősebb.

– De apa...

– Neked Mr. Ivanov. Azt mondtam: most! – kiáltotta, s fiát karjánál fogva rángatta ki a szobából.

Leérve a nagyterembe, Jonathan és Athan a tűznél ültek. Athan körtemuzsikáját fújta, s Jonathan újságját olvasta.

– Itt a fiú! – kiáltotta Jonathan, s kiverte testvére szájából a hangszert. – Jó látni, Maxim, hogy megy a tanulás?

Nagybátyjai kérdései apró elemekre estek Max fejében. Értelmetlen kérdések, hosszú kérdések, „miért” s „hogyan” kérdések ezrei, mind ugyanazokkal a válaszokkal: „jól”, „igen”, „persze” s az ezekhez hasonlók. Órák mentek tovább, mint a szomorú könnycsepp egy szakadó arcon. És a vacsora utáni órákban, a csendes kastélyban Maxim csak forgolódni tudott. Fekve egy helyben, mint egy leláncolt állat, s elveszni gondolataiban.

Édesannyáról tűnődött. Mama mindig mondta neki hogy felolvasta neki leveleit. Most hazudott volna, de hisz az nem lehet, ő sose szokott! Nem, nem! Valószínűleg csak túlgondolja!

Hm, édesanyja mindig meséket talált ki ilyenkor, mikor nem tudott aludni. Hercegnőkről s hercegekről, a sárkányról s a hős lovagról, a  varázs erejű lópatkóról s a szegényről, ki csak egy jövőért kívánt.

-        Miért is kellett elköltöznie Mamához? - tűnődött

Még igazán kicsi volt Maxim, mikor Veronika a szeme világát vesztette. Hogy hogyan, azt sose tudta meg – munkabaleset, mondta az apja. Az érdekes az egészben az volt, hogy anyja sose dolgozott, nem kellett neki. Hisz az Ivanov család Moszkva egyik legtehetősebbje volt – persze az is csak amíg az idősebb jól bánt vele, most már a gazdagságát csak kívánni tudta. Az a vén mihaszna!

Az anyjával se bánt jól sose, nem ütötte, de egy kedves szava nem volt hozzá. Az ő szemében Veronika nem tudott jót tenni sose. Pedig Maxim szemében ő maga volt a jó. Az ezüst fény, mi alatt a valaki megtisztul.

– Hideg van – gondolta Max. Még sötét volt, s a kopott hajnal nyitotta kulcsával a világ ajtaját. Az ablak nyitva volt, a probléma okozója. Felállva, hogy bezárja, Max hangokat hallott a zárt bejárat mögül. Valami... nem, valakik. Valakik beszéltek. Fülét az ajtó hidegéhez tette. Az apját hallotta, nem volt nehéz felismerni... Valakivel beszélt.

– Nem mehet ez így tovább – mondta az idősebb. – Meg kell tőle szabadulni. Ránézni se bírok, s kell a biztosítási pénz.

– De itt van a fiú. Te is tudod, szinte mindig vele szeretne lenni.

– Nem érdekel, mi már holnap megyünk. Csak látogatóba jöttünk, de akkor már ezt is letudom. S talán ő is meglátja, jobb így neki.

„Mit tud le?” – tűnődött Max. „Miről beszélnek egyáltalán? Biztosítás... Milyen biztosítás?.. Várj, az nem lehet. Na mindegy, túl sok felnőtt információ ez az ő fejének”

Nem hallgatta tovább, és a csemete visszafeküdt ágyának melegébe. Elszenderült.

Másnap reggel a közös étkezésnél nem látta édesanyját. Rákérdezve csak ennyit kapott: „Még alszik, hamar elfárad, szegény. Tudod, még beteg.” S ezzel letudták.

Üresség, délelőtti olvasás, zongoragyakorlás, lovaglás, s csiklandozta az orrát a szél. És mikor végre ideje jutott arra, hogy meglátogassa, mintha utoljára látnák egymást. Bár Max az apját ismerve, ha nem is mondta, félt, mindenki oly furcsa volt körülötte. Nem lehet igaza, nem, nem lehet.

Ajtajához érve apja várta, karjait összefonva.

– Ne menj be – mondta. – Édesanyád halott, Elment.

– Tessék?... – kérdezte. Túl hirtelen. Ki mondaná csak így a semmibe. Ilyen arrogánsan? Ilyen gyűlölettel?

Mielőtt az idősebb bármit tudott volna mondani, a fiú benyitott a szobába. Az ágyon egy fehér lepedővel letakart test feküdt, vörös rózsákkal rajta. Orcájára a Nap vetette fénysugarait, és Max lehajtotta a lepedőt. Veronika szemeit már nem takarta géz, be voltak csukva, nyugodtnak tűnt, békésnek. Bőre hófehér, s szeplői is halványak voltak már. A fiú nem mondott semmit, kezeit ökölbe zárva nézett a kihűlt lényre, majd lehajolva megcsókolta a homlokát.

– Szeretlek, anya – suttogta, mintha még hallaná, majd fölegyenesedett.

– ...Megérte? – kérdezte, s az apjára pillantott.

– Hogy érted?

– A pénzt... megérte? Most már örülsz? Büszke vagy magadra?

– Tehát hallottad – fejtette ki az idősebb.

– Igen, csak reméltem, még van benne annyi emberség, hogy nem viszed végbe... Majd szeretném a pénznek a rám eső részét látni. Halottak vagytok számomra – mondta a fiatalabbik Ivanov, szemeiben a rohadó valóság tükrözte elemeit.

A csend beszélt aztán helyettük, és a fél egyetértő bólintás. A Nap sugarai vetették fényüket az egyszeri Veronika arcára. Egy erőtlen virág volt ő csak, nem több. De valóban ő volt az egyedüli tiszta fény e ocsmány világban.