Sas Erzsébet Katalin: Az eső után

- Gyűlölöm a telet, mindig is gyűlöltem a telet. Már kiskorom óta taszított benne a latyakos, mocskos időjárás, illetve azok a fölösleges ünnepek, miknek úgyis mindig kiabálás lett a vége. Sose szerettem a hosszú jégcsapokat, amik az ereszcsatornáról lógtak lefelé, a hideget, és hogy mindig el volt borulva az ég. Mindig azt mondta a testvérem: „Ha leesne egy jégcsap, az átszúrna téged”. Ezzel ijesztgetett. És persze ezen évszakhoz tartozó irritációmat pedig növelte az is, hogy decemberi születésű vagyok.

A testvéremmel, Eirával sziámi ikrek voltunk. A derekunknál voltunk összekapcsolva, viszont még újszülöttként szétválasztottak minket. És az a műtét volt az utolsó alkalom, amikor orvost láttunk.

A családunk nagyon vallásos volt. A külvilágtól elszigetelten éltünk. Mi nem hittünk az orvostudományban. Édesanyám mindig azt mondta: „Itt megvan minden, ami a gyógyuláshoz kell”. Édesapám volt az úr a házban, nekünk pedig fejet kellett hajtani. Hittük, hogy ő Isten leszármazottja volt, és áldás volt az, hogy vele élhettünk. Olyan hatalmat tulajdonítottunk neki, ami csak növelte narcisztikus önszeretetét. Ő adta a jogot ahhoz, hogy egy nő életet adhasson. Ezt ki is használta, nem volt hű édesanyámhoz.

Mindig is érdekes volt a családunk dinamikája, rémisztő. Egy farmon nőtünk fel egy erdőben, távol a várostól. Szigorú szabályunk egyike az volt, hogy én és Eira nem hagyhattuk el a farmot, ezért nagyon kevés ember tudott a létezésünkről.

Hogy pontosítsak, az anya felőli nagyszüleink, illetve édesapám nővére, ki éppen halálos ágyán volt még akkor. Ők is hasonló körülmények között nevelkedtek, ezért nem is keveredtek bele a családi életünkbe.

Eirával annak ellenére, hogy ikrek voltunk, teljesen máshogy láttuk a világot. Semmi közös nem volt bennünk. Én hittem abban, hogy ennél több van az élethez. Imádtam olvasni, történeteket alkotni az írógépemen, hagyni, hogy a képzeletem szárnyaljon. Ő pedig teljesen vallotta, mit szüleink mondtak neki. Mindig varrt, s édesanyánkkal töltötte az ideje nagy részét. Kisgyermekkora óta készítette fel magát arra, hogy egyszer gyermekei lesznek, és egy család után jár majd. Ezért nem is csoda, hogy őt jobban szerették, és ezt bátran ki is nyilvánították. Édesanyámnak kedvenc hasonlata volt, hogy míg én olyan voltam mint az eső, ő olyan volt mint a hó. Én átlátszó voltam s üres, ő pedig tiszta és hideg, ahogy az Úr elvárta. Miatta mindig én kaptam a kínzásokat nagyobb részben, de ez őt nem annyira zavarta.

Mindig elmondta azt anyánk, mit tudnunk kellett. Csak növényi eredetű dolgokat fogyaszthattunk, mert a hús beszennyezte volna a testünket, ezzel elrohasztva lelkünket. Csendesnek és halknak kellett lenni, az egyedüli hanggal az a családfő volt. Ha valami nem úgy sikerült, ahogyan azt édes szüleink elvárták, akkor vér folyt a házban. Kifejezetten szerettek elzárni minket. Viszont gyakori volt a vágás, a verés, illetve a kiszegezés. „Mi az a kiszegezés?”, tűnődhetsz. Nos, a folyamat annyiból állt, hogy édesapánk kivitt minket az erdőbe a nagyfenyőhöz. Ott négy darab szeggel, kettő-kettő a két tenyerünkbe, s kikalapált minket. A büntetés időtartama általában egy este volt, majd mikor az lejárt, leszedett minket és visszavitt a farmra. Annyiszor történt ez meg, hogy egyre nehezebben tudom a kezeimet mozgatni. Még mai napig megvannak a hegek.

Számukra a legkisebb hibák is katasztrofálisak voltak. Hisz ha nem vagy tökéletes, akkor mi célt szolgálsz?

Nem szeretem Eirát. Próbáltam, én tényleg próbálkoztam. De számára minden verseny volt. Ha szüleink csak kis mennyiségű szeretetet is mutattak felém – amire általában sosem voltak képesek –, akkor elintézte, hogy az egyből meg is szűnjön. És megszenvedjek érte.

De nem mintha annyira érdekelt volna. Sose akartam megfelelni az elvárásaiknak, nem láttam értelmét. Körülbelül 10 éves lehettem, amikor rájöttem, hogy nem csak ez az ideológia létezik, és először megkérdőjeleztem azt, amiben addig éltem.

Május volt, s Eirával epret szedtünk a kertben. Egyedül voltunk otthon, szüleink a városban töltötték a napot. Valamin összevesztünk, talán azon, hogy én nem szedtem annyi gyümölcsöt, mint ő, már nem emlékszem pontosan. De akkor hirtelen megeredt az eső, elég erősen zuhogott. Eira beszaladt a házba, én viszont ott maradtam. Lenéztem a földre, és láttam, hogy az eperlevelekről hogyan folynak le a vízcseppek. Felszabadító volt egyedül ott állni, s megázni a tavaszi zuhatagban. Életemben először szabadnak éreztem magam, hogy talán van értelme itt lenni. – mondta Thora, s arcára egy lágy, sivár mosoly ült.

- Rendben van, most légy szíves, próbáld meg felidézni a gyilkosság napját! – válaszolta a rendőr.

- Már is a mély részletekbe? Rendben. A 16. születésnapunk előtti héten történt. Éppen havazott, s én a szobámban olvastam. Eira az előző estét kiszegezve töltötte a nagyfenyőfánál, mert megkérdezte édesapánkat, hogy egyszer elmehetne-e vele a városba. Feszült volt a hangulat, hisz ahogy említettem, ő nem szerette, hogyha én voltam felhozva mint jó példa.

Valamit mondhatott szüleinknek, mert sose láttam őket még olyan mérgesnek, mint aznap, amikor betörtek a szobámba. Nem kérdeztek, s nem hallgattak. Édesapám a grabancomnál fogott meg, s azt kiabálta: „MOST BETÖRÖM A FEJED, TE SZAROS, HOGY KÉPZELED A SAJÁT URADAT MEGSZÉGYENÍTENI?!”

Véresre vert, majd kirángatott magával a nagyfenyőhöz, s kiszegezett. A következő napot is ott töltöttem, sőt, tovább voltam ott. Elfeledkeztek rólam.

A második nap leszedtem magam, a kezeim véreztek, fájt, de abban a pillanatban semmi sem érdekelt. Apám ott hagyta a kalapácsot, amit a szegezéshez használt, azt megfogtam, s megindultam a ház felé. A bejárathoz értem, éppen ebédeltek. Beléptem, s végeztem velük. – mondta nyugodtan a lány, s kezeit összefonta. – Édesapámmal kezdtem, a fejére mentem. Majd jött édesanyám, s Eira. A földre tepertem, s utoljára csak annyit mondott: „Mindig jobb leszek nálad”.

- És mit tettél utána? – kérdezte a kihallgató.

- ... Leültem a földre hozzájuk, időt töltöttem velük. Majd felgyújtottam a házat,  kimentem, s az udvarról néztem ahogyan az porrá ég.

- És nem érzel semmilyen megbánást?

- Nem, miért kéne, biztos úr? Hisz maga is tudja. Az eső az, ami elolvasztja a havat.