Schauta Rebeka: Gyilkos múlt

Lágyan szállingózott a hó, fehérbe borítva Chicago városát. A konyha ablakán kinézve gyönyörködtem a télben, miközben a tűzhely melegét élveztem. Ahogy néztem a téli tájat, az ablakból lelógó jégcsapokat, teljesen megfeledkeztem a valóságról. Így alig tűnt fel, amikor mögöttem kinyílt az ajtó.

- Későn végeztél – fordultam hátra Oliverhez.

- Hosszú napom volt – jött oda hozzám és lágyan megcsókolt. – Ma újabb bejelentés érkezett – közölte miután elválltunk egymástól.

- Újabb halott? – tippeltem, mire egyet bólintott. – Megint? Hányadik ez már? – kezdtem számolni fejben.

- Hatodik – felelte Oliver egyből. – Az elmúlt két hétben. – döbbenten álltam vele szemben. Karácsony után pár nappal érkezett az első bejelentés egy holttestről. A rendőrség akkor még azt hitte, hogy baleset volt, de hamar kiderült, hogy gyilkosság történt. Ekkor léptek kapcsolatba a nyomozókkal, köztük a férjemmel is, Oliverrel.

- Tudjátok, hogy ki az? – néztem rá érdeklődve.

- Rachel Leslie – mondta, az ismerős név hallatán pedig egy árny suhant át az arcomon, ami egyből feltűnt a férjemnek. – Ne mond, hogy őt is ismerted? – kérdezte. Csak elhúztam a számat, amiből egyből tudta a választ. Ez így már 6/6. – Komolyan mondom Lau, kezdem azt hinni, hogy te gyilkolod a népet – mondta szórakozottan, mire én is elnevettem magam. - Amúgy mit főzöl? – nézett át a vállam fölött

- Levest, elméletileg. De alig van hozzá valamink – fordultam én is a tűzhely felé.

- Rendelhetünk is – ajánlotta fel Oliver.

- Inkább vásároljunk be – mondtam, mire kérdőn nézett rám. – Nem most kéne rászoknunk a gyors kajára – tettem hozzá, miközben a kezem a pocakomra helyeztem. Még semmi sem látszott rajta, de Oliver egyből megértette.

- Igazad van, vigyáznunk kell rájuk – értett egyet.

A késő délutáni órában már csak kevesen lézengtek a boltban. Oliverrel kettéosztottuk a hosszú listát, szóval, így egyedül kerestem a tésztáknál eperlevelet. Nagyban böngésztem köztük, amikor véletlenül neki mentem egy mellettem álló vásárlónak.

- Elnézést – fordultam felé, de ahogy észrevettem, ledöbbentem. – Evan? – néztem rá.

- Lara? – döbbent le ő is. Ahogy a hangját hallottam, ezer emlék tört rám a másodperc töredéke alatt. Egy pillanatra újra egy törékeny gimnazista voltam, de hamar elkergettem a gondolataimat és visszatértem a jelenbe.

Evan rengeteget változott. Soványabb lett, az arca beesett, szemei fáradtak voltak. Eltűnt belőle az élet.

- Hogy vagy? – kérdeztem általánosságban, beszélgetést kezdeményezve. Évek óta nem is hallottam róla és érdekelt, hogy mióta szakítottunk, mennyiben változott az élete.

- Meg vagyok. És te? – válaszolt szűkszavúan.

- Én is – mondtam. Hirtelen beállt köztünk a kínos csend és igyekeztem valami témával megtörni. De Evan megelőzött.

- Szép gyűrű – nézett az ujjamra, amin ott volt a házasságomat megpecsételő ékszer.

- Igen - helyeseltem. Mást nagyon nem is tudtam tenni, így viszont egy újabb kínos csend telepedett le közénk.

- Bárcsak tőlem kaptad volna – tette hozzá csalódottan. Hirtelen belém mart a bűntudat, de nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam.

- És mivel foglalkozol? – váltottam gyorsan témát.

- Épp munkaváltásban vagyok – felelte. – Amúgy tetszenek a cikkjeid, nagyon érdekesek.

- Köszi – mosolyogtam rá hálásan.

- Oh, és részvétem a barátod miatt. Rachel miatt – mondta. – Úgy tudom közel álltatok egymáshoz.

- Igen, régen sokat beszélgettünk – feleltem. A következő pillanatban Oliver lépett mellém.

-Végeztem – jelentette ki, miközben felé fordultam, ezzel megszakítva a szemkontaktust Evannel. Láttam Oliver arcán, hogy próbálja leplezni a kíváncsiságát és úgy voltam vele, hogy jobb, ha tudja mibe csöppent bele.

- Oliver, ő itt Evan Cross, gimiben egy darabig jártunk – mutattam be Evant. – Evan, – fordultam a másik oldalamra. – Ő pedig Oliver Rosewood, a férjem – mondtam. Miután végig mérték egymást, mindketten felém fordultak. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit tegyek, úgyhogy kissé tanácstalanul forgolódtam a két férfi között.

- Akkor, szerintem mi megyünk – mondtam, utalva Oliverre és magamra. Evan csak egy aprót bólintott, mi pedig elindultunk, hogy befejezzük a vásárlást.

Már csak az éjjeli lámpa fénye világította meg halványan a szobát. Oliver halkan szuszogott az ágyon, míg én a kapott jegyzékek alapján írtam az újabb cikket. Az írógép billentyűi kisebb zajt csaptak, miközben folyamatosan ütöttem le az újabb karaktereket.

„Az elmúlt két hétben több haláleset kavarta fel az életet Chicagóban. Az utolsó bejelentés január 4-én érkezett, amikor egy baráti társaság a Michigan-tó partján megtalálta egy fiatal nő, Rachel Leslie holttestét.”

Ahogy írtam a nevét, újra láttam az arcát. És láttam még egy arcot. - Evan Cross, az iskola antiszocja, - hallottam Rachel hangját. Az első napom az új suliban. Rachel egyből jött és eligazított. -De amúgy kedves srác, senki sem utálja. – folytatta. Csak a hangját hallottam, de nem őt néztem, hanem Evant. Göndör fürtjei a szemébe lógtak, épp órára sietett, de egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk. Igéző szemei egyből magukkal rántottak. Még aznap érkezett az értesítés: Evan Cross ismerősnek jelölt. Én pedig visszajelöltem. Majd pár órával később üzent is: „Szia”. Nem akartam bunkó lenni ezért visszaírtam. Aztán valahogy beszélgetésbe elegyedtünk. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz és egy idő után hivatalosan járni kezdtünk. – Te vagy az életem Lara, ha valaha is elveszítenélek, azt nem élném túl – mondta mindig.

„Az első bejelentés december 28-án érkezett, amikor Lisa Thompson holtesttét találták meg. Rajta kívül eddig Maggie Anderson, Ronald White.”

Ron. Jártunk. Csak pár hetet, aztán úgy döntöttünk, hogy szakítunk. De utána is beszélő viszonyban maradtunk. Folyton elkérte az angol házimat. Kedves volt, nem tolakodott. Viszont Evannek ez sosem tetszett. – Abbahagyhatnád Lara kihasználását és egyszer megírhatnád a saját házidat! – akadt ki egyszer. Ron meglepetten nézett rá. Majd rám. Majd ismét rá. – Bocs – célozta inkább Evannek, majd elment.

„Amanda Morton, Benjamin Collins,”

Mr. Collins. Tanár volt. Biológiát tanított. Unalmasak voltak az órái. Viszont én mégis próbáltam figyelni. Evan nem. Lehajtott fejjel ült és folyamatosan nekem üzent: unalmas az óra, hiányzol, kép egy alvó macskáról… Aranyosnak tartottam és egy idő után már nem érdekelt, hogy lemaradok. Ahogy az sem, hogy a biosz jegyeim romlani kezdtek. Boldog voltam anélkül is.

„Valamint Rachel Leslie haláláról számoltak be a rendőrök, de félnek, hogy az áldozatok száma nőhet.”

Rendőrök. Az autójuk fénye az egész utcát betöltötte. Rablás. Már a sokadik. Mrs. Andersonnak a környéken volt boltja. Sokat jártam oda. Épp vacsorára kerestem valamint. Láttam, hogy van kakaós csiga és nagyon megkívántam. – Azt kéred? – kérdezte Evan, amikor mellém ért. – Igen – feleltem. – Miért, baj? – kérdeztem bizonytalanul. – Ja, nem, csak ez elég egészségtelen és nem akarom, hogy valami bajod legyen – magyarázta. Végül nem vettem meg.

„Mostanra már biztosak, hogy gyilkosságok áldozatai lettek és hogy ugyanaz az egy vagy két ember követte el ezeket.”

 -Te vagy az egyetlen ember, akiért mindent megtennék, de úgy érzem, hogy te már nem szeretsz! – mondta nekem Evan. – Szeretlek, csak néha szükségem van egy kis magánszférára is! – fordultam felé. - Csak meg akarlak védeni. Nem akarom, hogy bármi bajod essen. Már ez is baj? – kérdezte. Egy pillanat alatt átértékeltem magamban a dolgokat és bűnbánóan néztem rá. – Sajnálom. Túlreagáltam.  – Semmi baj, én így szeretlek – felelte.

„A hatóságok fokozatosan arra kérik Chicago lakóit, hogy csak a legfontosabb esetekben hagyják el otthonaikat és sötétedés után ne tartózkodjanak az utcákon.”

- Lassan, fokozatosan köt magához, bűntudatot kelt benned, amikor nem is csináltál semmit, manipulál téged. Nem akarom, hogy ilyen emberrel legyél! – sorolta nekem aggodalmait Amanda. Amanda jó barátom volt. Mindig az én érdekeimet tartotta szem előtt. – Kedves tőled, hogy aggódsz értem, de én szeretem őt és boldog vagyok vele – védtem Evant automatikusan. – Figyelj, azt elfogadom, ha nekem hazudsz, de magadnak ne tedd! – nézett mélyen a szemembe. – Akkor mit tegyek? – kérdeztem. – Ez egyértelmű. Szakíts vele – jelentette ki. – Nem tehetem, abba bele pusztulna – tiltakoztam. – Ő belepusztulna és te? Mikor volt utoljára olyan dolog, amit az ő tudta nélkül csináltál volna?

De hallottam a hangját. Evanét: szeretlek, te vagy az életem, örökké veled leszek, mindig megvédelek, sosem hagylak el. Ezer szó, mondat, amit mondott nekem. – Ugye sosem hagysz el Lara? – nézett rám. – Hívhatnál szimplán Laurának is, mint mindenki más, de mégsem teszed. Miért? – tettem fel a régóta bennem lévő kérdést. – A Lara különlegesebb. Jobban illik hozzád – felelte gondolkodás nélkül.

Már nem bírtam a bűntényre koncentrálni, az agyamat ezernyi emlék lepte el, amikben egy közös volt: Evan. Az össze-vissza kattogó gondolataim közben felkaptam egy tollat és elkezdtem írni. Nem sok mindent csak neveket:

Lisa
Anderson
Ron
Amanda

És ekkor megláttam valamit a kezdőbetűjükben: L, A, R, A. Az ismerős 4 betűs szót látva, fejbe vágott a felismerés.

Egy hangos csörömpölés zökkentett ki az extázisomból. Hátra fordultam, hogy ellenőrizzem, Oliver ott van-e még az ágyon vagy esetleg kiment és ő zajongott valamivel. Viszont a férjem még mindig békésen aludt.

Megráztam a fejem, hisz lehet csak képzelődtem. Jobban figyeltem, hátha hallok valamit, de semmi. Már épp fordultam vissza az asztalhoz, amikor távolról ajtó nyitódást hallottam. Lassan oda mentem a csukott szobaajtóhoz és kilestem. Semmi. Kicsit jobban kihajtottam. Ahogy kinéztem a folyosóra egy alakot láttam a nappaliból a konyhába menni. Egyből visszaléptem a szobába, mielőtt még észrevehetett volna és halkan az ágyhoz léptem.

- Oliver, kelj fel! Valaki van a házban! – szóltam neki, a hangom remegett a félelemtől. Oliver lassan nyitotta ki a szemeit. – Kelj már fel! Betörtek hozzánk! – szóltam rá kicsit erélyesebben. Erre már kipattantak a szemei és úgy nézett rám, mint aki várja, hogy bejelentsem, csak vicceltem. De sajnos nem így volt.

- Jó, maradj itt, én elzavarom – jelentette ki és az ajtóhoz lépve körbe nézett a szobában, majd megfogva egy tollat, bólintott egyet, jelezve magának, hogy az jó fegyver lesz.

- És még is mi a terved? Elzavarod egy tollal? – kérdeztem értetlenül.

- Csak maradj itt, hívd a rendőrséget, a többit pedig bízd rám – próbált megnyugtatni, de láttam a szemében, hogy ő is bizonytalan a tervében. De jobb terv híján kiment az ajtón. Én pedig fél füllel hallgatódzva hívtam a rendőrséget.

- Jó estét, Laura Rosewood vagyok és egy ember betört a lakásunkba. Itt lakunk a… - kezdtem mondani a fontos infókat, viszont megakadtam, mivel dulakodás hangját hallottam. A rendőr valamit mondott a telefonba, de nem figyeltem rá, hanem kilestem a folyosóra.

Oliver a folyosón feküdt, mozdulatlan és erősen bíztam benne, hogy csak ájultan. A konyhából pedig épp kifordult a betörő egy kést tartva a kezében. Tudtam mi a célja és tudtam, hogy meg kell állítanom, szóval kitártam az ajtót és odaszóltam neki. Viszont meglepő választ kaptam.

- Lara?

- Evan? – néztem csodálkozva.

- Azt hittem alszol, mit csinálsz itt? – kérdezte értetlenül, miközben lehúzta a maszkját és a kapucniját.

-Itt lakom. Hát te? – kérdeztem vissza és bár volt egy erős sejtésem, de az ő szájából akartam hallani a választ.

- Az nem fontos – motyogta halkan.

- Nem fontos? Betörtél a házunkba! – mondtam kiakadva.

- És tudd, hogy nagyon sajnálom. Nem akartam, hogy így alakuljon – felelte, bár nem bírt a szemembe nézni.

- Nem akartad, hogy így alakuljon? Akkor mit vártál, mi fog történni, miután megölöd azt a sok embert? – kérdeztem. Evan szemében őszinte meglepettséget láttam.

- Honnan tudsz róla? – kérdezte.

- Bűntényekről írok cikkeket, a férjem nyomozó, ráadásul a rendőrökön, a nyomozókon és rajtam kívül még senki sem tudja, hogy Rachel meghalt, viszont te valahogy még is tudtad – magyaráztam. Evan csak egy rövid szünet után válaszolt.

- El is felejtettem, hogy milyen jó vagy.

- Jaj, ne hízelegj! – szakítottam félbe erélyesen. – Ne tegyél úgy, mintha épp nem a férjemet készültél volna megölni és utána még kitudja hány embert. Én mikor jöttem volna? Engem mikor öltél volna meg? – kérdeztem.

- Tudod, hogy neked sosem ártanék! – mondta.

- Azzal is ártasz nekem, ha olyanokat bántasz, akik fontosak számomra – feleltem.

- Mint az ex barátod vagy a kisboltos néni? Ugyan már! Esetleg a férjed? A gyerekeid? – tette fel a kérdést a fejét picit a hasam felé biccentve. – Ne hidd, hogy csak te tudsz meglepetéseket okozni. Tudom, hogy várandós vagy, ikrekkel, ha jól értesültem. És pont ettől a majomtól – mutatott a földön fekvő Oliverre.

- Ne beszélj róla így! – szóltam rá. – Szeretem őt teljes szívemből – jelentettem ki.

- És mégis miben jobb ő nálam? – tette fel a kérdést. Nagyot sóhajtottam és úgy válaszoltam:

- Mindenben – nem kellett többet mondanom, mert ez volt az igazság. Oliver nem kontrolált, nem manipulált, nem befolyásolta minden egyes lépésemet, mint Evan. Mindenben jobb volt.

- Mindenben? – suttogta Evan inkább magának. – Ez esetben őszintén sajnálom – mondta és láttam a szemében, hogy készül megölni Olivert, de ő gyorsabb volt és kirúgta Evan alól a lábát, aki ettől orra esett. Oliver gyors mozdulattal elvette tőle a fegyvert.

- Evan Cross, le van tartóztatva gyilkosságért és gyilkossági kísérletért - jelentette ki, miközben hátra fogva a kezét felállította.

A szívem gyors tempóban kalapált, az adrenalin hatása kezdett elmúlni, miközben szirénák hangja töltötte meg az utcát. A rendőrök bejöttek a házba és átvették Evant, míg Oliver odajött hozzám és szorosan átölelt. Erősen kapaszkodtam belé, nem akartam elengedni, mert tudtam ott biztonságban vagyok.

- Már vége van, ügyes voltál – nyugtatott, miközben gyengéden simogatta a hajamat. Több mély levegő vétel után tudtam csak megszólalni.

- Sajnálom – mondtam halkan. Oliver értetlen arcát látva folytattam. - Hogy nem te leplezhetted le a gyilkost. – fejeztem be, mire elnevette magát.

- De én kaptam el a grabancát.

- Pontosan – értettem egyet, miközben figyeltem, ahogy az éjszaka sötétjében rendőrök lassan ellepik a házunkat.