Somodi Mira: A szív kulcsának titka
Kedves Olvasó!
Dőlj hátra, nyisd ki a szíved, és engedj utat az érzelmeidnek!
Egy napsütéses nyári napon Viola az orvosi rendelő várótermében ül. Szíve csiklandik a félelemtől és a vágytól egyszerre. Kezével idegesen babrálta a nyakába logó lánc medálját. A vizsgálatok eredményének kiértékelésére várva, gondolatai a múltba révednek. Eszébe jutott a nap, amikor Mátéval megismerkedtek.
Három évvel ezelőtt a majálison a vásárban pillantották meg először egymást. Viola az ékszeres standnál állt, és egy ezüst nyakláncot nézegetett, melyen egy kis kulcs alakú medál lógott. Máté első látásra beleszeretett. Minden bátorságát összeszedte, és megszólította Violát.
Violának is nagyon tetszett Máté, így nem utasította vissza a meghívását a körhintára. Egész nap nagyon jól szórakoztak. Este Máté hazakísérte, és azóta elválaszthatatlanok lettek.
Rá egy évre Máté a körhintán kérte meg a kezét, körtemuzsika szó közben. Természetesen igent mondott! A menet végén Máté kisegítette a székből, majd térdre ereszkedett, és egy kis dobozt vett elő a zsebéből. Viola könnyekig meghatódott, mert a dobozban az a lánc volt a kulcs medállal, amit pont egy évvel korábban nézegetett.
- Kulcs a szívemhez, melyet most örökre neked adok! Vigyázz rá, kérlek!
A körülöttük állók tapsoltak, éljeneztek, sok boldogságot kívántak nekik.
Ekkor valaki megérintette a vállát.
- Jöjjön, kedves! A doktor úr már várja.
Viola bement a rendelőbe, és leült az orvossal szembe. Fél évvel ezelőtt kereste fel először dr. Tóth Árpád kardiológust. A házi orvosa utalta be hozzá. Mivel indokolatlanul mindig gyengének, fáradtnak érezte magát. Sok vizsgálaton esett át, és most végre megtudhatja a diagnózist.
- Viola, kezdte kimérten a doktor úr. Önnek olyan genetikai szívbetegsége van, melyen a gyógyszerek nem segíthetnek, így szívátültetésre van szüksége. Már fel is tettük a várólistára. Sajnos a lista nagyon hosszú, de bízzunk a legjobbakban!
- Az élethez szerencse is kell! – a doktor úr egy kis lópatkó formájú talizmánt adott Violának. Ezt ne feledje! – Addig is pihenjen sokat! Ne erőltesse meg magát!
Violával elkezdett forogni a rendelő….
Amikor újra magához tért, egy ágyon feküdt, és erősen markolta a tenyerében lévő lópatkót.
„ – Az élethez szerencse is kell! – csengtek a fülébe a doktor úr szavai.
- Doktor úr, magához tért a beteg!
- Köszönöm, már jövök!
dr. Tóth lelkesen magyarázott Violának, de ő fel se fogta. Ekkor lépett be a szobába Máté. A fiú nagyon sápadt és rémült volt. Violához lépett, átölelte és csak szorította magához.
Egy kis idő után Viola kibújt Máté karjaiból.
- Most menjünk haza.
- Rendben. – Mindent köszönünk doktor úr!
Otthon Viola állapota folyamatosan romlott. A gyógyszerek nem segítettek, ezért dr. Tóth a fővárosi szívkórházba utalta.
Aznap reggel, mikor a fővárosba indultak, Viola még egyszer körbejárta a lakást. Nem tudta, hogy valaha az életbe vissza fog e ide jönni.
A kórház parkolójában Violának nem akarózott kiszállni a kocsiból. Szíve csiklandik volt a félelemtől, hogy hamarosan lejár az ideje, ha nem találnak megfelelő donort. Tenyerében a lópatkó talizmánt szorongatta, amit dr. Tóthtól kapott. „ – Az élethez szerencse is kell! – hallotta a doktor úr szavait ismételten magában.
Minden bátorságát és erejét összeszedve bementek a kórház épületébe. A recepción már várták őket. Violának hoztak egy tolókocsit. Máté belesegítette. A kardiológiai osztály a 6. emeleten volt. Az orvos már várta őket. Dr. Csóka Kristóf megkérte Mátét, hogy kint várakozzon, amíg Violát megvizsgálja.
Violának nagyon imponált az orvos. Elbűvölte szaktudásával és kedvességével. A vizsgálat után az orvos mindent elmagyarázott Violának, aki csak úgy itta a szavait.
Viola széles mosollyal az arcán jött ki a rendelőből.
- Mindent nagyon köszönök, Kristóf!
Máté nem értette ez a baráti hangnemet.
- Mióta hívod az orvost a keresztnevén?
- Ő ajánlotta fel! – Nagyon kedves gesztus volt tőle!
Máté erre nem szólt semmit. Betolta Violát a kórterembe. Segített neki elhelyezkedni az ágyon. Majd elköszönt.
Máté egész úton hazafelé végig arra gondolt, hogy milyen csorba esett a becsületén! Nagyon féltékeny lett Kristófra.
Máté amikor nem tudott mit kezdeni az érzéseivel, mindig motorozni ment. Most is ezt tette. Felpattant motorjára, és nekiindult a semmibe. Nem volt úti célja. Csak élvezte a sebességet.
Váratlanul eleredt az eső. Megfordult a fejében, hogy félre áll valahol, és behúzódik az esőről.
Ebben a pillanatban hátulról egy óriási lökést érzett. Elvesztette az irányítást a motor felet. A szalagkorlátot átszakítva a szakadékba zuhant.
Kristóf jelent meg Viola ágyánál.
- Készülj! Most szóltak, hogy úton van egy donor, akinek a szíve jó neked. Még ma megoperálunk. Hiába az élethez szerencse is kell!
Viola fel se fogta mi történik körülötte.
- Kezdjen számolni!
- Egy, kettő…..
Az operáció 12 órán át tartott. Viola az intenzív osztályra került, ahol altatásban tartották.
Egy hét elteltével ébresztették fel. Az első arc, akit meglátott, Kristófé volt. Nagyon örült neki, hogy újra láthatja!
A következő héten szépen javult Viola állapota. Minden nap várta Mátét, hogy bejöjjön hozzá. Napról napra egyre jobban hiányzott neki. Mindenkit kérdezett felőle, de senki nem válaszolt neki.
Kristóf a nagy vizit után épp Viola szobája előtt ment el, amikor észrevette, hogy a lány az ágy szélén ül, sír és a nyakában lévő láncon a kulcsot ide-oda húzgálja.
- Mi a baj?
- Nagyon hiányzik Máté. Akárkit kérdezek róla, senki nem válaszol.
Kristóf tudta, hogy neki kell elmondani a történteket Violának, mert ha mástól tudja meg, akkor egy életre meggyűlöli őt.
Vett egy nagy levegőt, és Viola mellé ült. Átkarolta, és beszélni kezdett:
- Máté nincs többé… – csuklott el a hangja. Motorbalesetett szenvedett. Az ő szívét kaptad meg.
Viola gyomra felfordult, teljes kábulatba esett. A kórterem forgott vele, majd elájult.
Másnap, amikor felébresztették ismét Kristóf állt előtte.
Azt gondolta, hogy az, ami Mátéval történt csak egy rossz álom volt. Az agya űzött vele rossz ízű tréfát az altatószerek hatására.
- Mond, hogy Máté jól van, és csak álmodtam az egészet, hogy ő meghalt!
Kristóf csak némán állt, és a fejét rázta.
Viola könnyei eleredtek, és vigasztalhatatlanul sírni kezdett. Kristóf átölelte a lány sírástól rázkódó testét.
Viola szépen gyógyult. Napról napra erősebb lett. Kristóf segítette a gyógyulási folyamatban, és vigaszt nyújtott gyászában.
Eljött a nap, amikor Viola végre haza mehetett. A családja már nagyon várta. Kristóf kísérte ki a parakolóba. Megbeszélték, hogy este érte megy, és elviszi vacsorázni, hogy megünnepeljék a gyógyulást.
Viola megkérte az édesapját, hogy először ahhoz a házhoz menjenek, amelyben Mátéval éltek.
Viola kinyitotta az ajtót, belépett. Minden ugyan úgy volt, mint aznap reggel, mikor a kórházba elindultak. A felszínre törő emlékek súlya alatt a könnyei patakokban folytak.
Egy idő után a könnyei elfogytak, és kérte apukáját, hogy vigye el abba a kanyarba, ahol a teherautó a szakadékba lökte Mátét.
A szakadék szélén állva Viola a mélybe nézett. Kezével a nyakában logó kulcsot fogta, és könnyein keresztül tett fogadalmat:
- Egy életen át fogok vigyázni a kulcsra, melyet a szíveddel együtt nekem adtál!