Szántó Terézia: A boldogító igen vagy a halált hozó nem

Mély levegőt veszek, és bekopogok régen nem látott otthonomba, vagy más szóval: régen látott poklomba. Nem hittem, hogy egyszer valaha is visszatérek ide, nem hittem, hogy bármi is így fog alakulni.

– Madame Emily, hát visszatért az utazásáról! – Sarolta nagy mosollyal az arcán üdvözöl. – Tudja, a gróf úr már nagyon várta.

Mindig nagyra becsültem a házvezetőnőnk optimizmusát, de sosem tudtam osztozni benne, és ez az alkalom sem volt kivétel. Amint belépek a nagy tölgyfaajtón, egyből megcsap apám mindig rideg hangja.

– Éppen időben érkeztél, lányom, így bemutathatom neked az újdonsült jegyesedet.

Apám érzelemmentes mosollyal az arcán lépdel felém, mögötte pedig egy fekete bársonyba tekert pondró jön. Ahogy egyre szélesebb lesz apám mosolya, úgy fagy meg egyre jobban az ereimben a vér.

– Lord Brown, ő itt a lányom, Emma.

Szigorú mosolyt villantok jövőbeli jegyesem kristálytiszta kék íriszeibe nézve, majd faképnél hagyom őket.

Másnap apám bejelentette, hogy négy nap múlva bált fog adni, melyen bejelenti eljegyzésünket, ezután pedig elviharzott azzal az indokkal, hogy meg kell vennie az engedélyt a házasságunkra. Meg sem próbáltam kérlelni, hogy ne adjon hozzá egy vadidegenhez, tudtam, hogy apám tervét csak egy dolog képes derékba törni. Mégpedig a bizonyíték, hogy a jövendőbeli, akit elképzelt a lánya mellé, nem is olyan makulátlan, mint amilyennek elsőre látszott.

Még aznap este elkezdtem a nyomozást Lord Brown után.

Két nap múlva már kocsisruhában állva vártam jegyesemet a véletlenül lebetegedett kocsisa helyett. Ha valamit meg akarok tudni erről az emberről, akkor könnyebb, ha egyből a mélyvízben kezdem. Mikor kijött, csak morgott egy jó reggeltet, majd beszállt a fogatba. Egész nap utcáról utcára szállítottam, de semmit nem találtam furának: se egy eltitkolt gyerek, se egy adósságot behajtó lord, még egy feldühödött férj sem volt. Így ment ez két napon át, viszont a harmadik napon a megszokottnál tovább kellett szolgálatban maradnom nála, pont az eljegyzésünk előtti estén.

A szegénynegyed egyik eldugott részére kellett elvinnem.

– Itt várjon meg.

Komor hangja és még komorabb tekintete felkeltette a kíváncsiságomat. Miután eltűnt a rozoga ajtó mögött, a ház udvara felé vettem az irányt, és rövid időn belül meg is találtam a megfelelő ablakot, ahol a lord és egy nála sokkal kisebb ember vitatkoztak.

– Azt mondta, hogy amint elintéztem a márkit és a lordot, kifizet. Arról nem volt szó, hogy magát a herceget is el kell intéznem! – vicsorgott az ismeretlen.

– Azt mondtam: azt ölöd meg, aki veszélyt jelent a házasságomra. – A lord hideg hangja a húsomig hatolt. – Vagy megteszed, vagy keresek egy másik embert a helyedre, és elérem, hogy te ne okozz gondot.

Remegő kézzel szaladtam ki a kocsihoz, pont időben ahhoz, hogy halljam egy férfi fájdalmas segélykiáltását, és tudtam: nem fogadta el az ajánlatot.

Másnap alig bírtam visszamenni a lordhoz. Hogy lehet, hogy észre sem vettem? Hiszen ott zajlott minden az orrom előtt. Mindig, mikor bármely partiképes úr odajött hozzám, másnap a Temzében találták meg a holttestét, vagy egy véletlen vadászati baleset közben érte a halál egy megvadult vad miatt. Emiatt pedig engem terhelt a vád, elátkozottnak tartottak és megvetettek.

Düh váltotta fel hányingeremet, és már nem csak az apámat akartam szembesíteni azzal, hogy ki is valójában a jegyesem, hanem az egész társaságnak meg akartam mutatni, ki Lord Brown.

Este apám az ígéretéhez híven bált adott az eljegyzésünk megünneplése miatt. Egy smaragdzöld ruhát adtak rám, mely kiemelte dekoltázsom és kerek csípőm; ez adta nekem a védelmet a harcban, ami még ma este rám várt. Visszafogott mosolyt erőltettem magamra, miközben egyre lejjebb ereszkedtem a hosszú lépcsősorunkon. Minden szempár mohón nézett rám, várva, mi fog történni.

– Csodálatosan néz ki, Lady Emily.

Egy percet sem maradhattam egyedül, máris a közelemben volt a lord. Felnézek sötéten fénylő íriszeibe, és egy köszönetet mondva tovább akarok libbenni, de a csípőmre tekeri kezeit, mint egy kígyó a következő áldozata köré, és a táncparkett felé irányít.

– Ugye nem akarod itt hagyni a kedvesedet egy tánc nélkül?

Meleg leheletétől csiklandik a nyakam, miközben az illata teljesen körbeleng. Minél több mindent meg kell tudnom a családjáról.

– Mondja, lordom, a szülei is itt tartózkodnak Londonban?

Ártatlan kérdésnek szántam, de tekintete teljesen elkomorul.

– Édesanyám két éve elhunyt, apámmal pedig nem tartom a kapcsolatot.

Semleges hangja szöges ellentétet alkotott feszült tartásával.

– De én nem is vagyok érdekes. Meséljen, hogy teltek vidéken töltött napjai. Lefogadom, érdekesebbek, mint az én tragikus családi történetem.

A gyors témaváltás felkorbácsolta a kíváncsiságomat. Valahogy ennél a férfinál minden érdekelt, ami vele kapcsolatos volt. Nyitott könyv volt nekem, de számomra olvashatatlan írással. A megnyerő mosolya mögé rejtette minden titkát, és én az egyiket már felfedtem, célom volt az összeset megtudni, és az esküvőnk napján szembesíteni vele.

Még párszor próbáltam visszavezetni a beszélgetésünket a családjához, de mindegyik próbálkozásomat hárította egy szédítő mosollyal vagy egy frappáns témaváltással. Mikor sikerült végre kiszakadnom a mindig utánam nyúló karmaiból, a limonádés asztalnál találtam menedéket. Onnan kémleltem a fényben úszó táncparkettet és a bársonyba és selyembe öltöztetett embereket, ahogy mind álarcok mögé bújtatva igazi arcukat hamis mosollyal az arcukon társalogtak.

Egyszer csak észrevettem a hitvesjelöltemet, amint felnevetett valamin, és a körülötte lévő hölgyek fülig pirulva, legyezőjük mögé rejtőzve egymás között sugdolóztak, bizonyára arról, hogy milyen jóképű is a lord. Ha nem tudtam volna, mi Lord Brown valódi arca, most elfogott volna a sárga irigység, és csak döbbenet volt az egyetlen, amit érezni tudtam. Hogyan lehet, hogy egy ilyen karizmatikus, fess úriember olyan borzalmakra vetemedik, mint a gyilkosság?

Senki sem eshet többé áldozatául! Eltökéltem, hogy bármi áron bejutok a házába.

Másnap visszamentem a lordhoz, viszont ő már távozott egy gyors kocsin. A házvezetője csak annyit mondott, hogy délig nem tart igényt a szolgálataimra. Itt volt a tökéletes alkalom!

Mikor végre rátaláltam a lord dolgozószobájára, már csak két órám volt arra, hogy átkutassam. Miután már mindent átnéztem hiába, hozzákezdtem az íróasztalához. Meglepetésemre a legalsó fiókban volt egy titkos rekesz, ami egy bőrkötéses naplót rejtett. Remegő kézzel nyitottam ki, és pár lapozás után már rá is jöttem, hogy ez nem egy lord naplója, hanem egy elmebeteg megszállotté. Megszállottságának gyújtópontjában pedig nem más állt, mint én.

– Lord Brown, későbbre vártuk az érkezését, de tüstént szólok a szakácsnak…

Halk hangok szűrődtek be a folyosóról. Hevesen dobogó szívvel tettem a zekém alá a noteszt, majd a legközelebbi ajtóhoz szaladva berontottam rajta. Csak azután fogtam fel, hová is rontottam be, miután sikerült megnyugtatnom magam, és a hangokat már nem hallottam.

Kör benézve teljesen lesokkolt a látvány. Ez a szoba pont úgy néz ki, mint a… szobám.

Remegő lábakkal mentem oda a komódhoz, és felemeltem róla a két hónapja eltűnt fésűmet, amiben még mindig ott voltak a vörös hajszálaim. Mellette egy csorba szélű lópatkóm, egy régi ékszerdobozom rézkulcsa és gyerekkorom kedvenc körtemuzsikája hevert – mind az én szobámból ellopott holmik.

Kinyitottam a ruhásszekrényt, és benne sorakozott az összes ruha, melyet valaha báli alkalmakra magamra öltöttem. Hátra hőkölve elkezdtem hátrálni az ajtó felé. Bárhová elmentem volna, csak ne kelljen itt lennem ebben a szobában, ami kísértetiesen hasonlít az enyémre.

Az esküvőig maradt időt bálokban és esküvőiruha-próbákon töltöttem, és mikor csak szabadidőm volt, a naplót olvastam. Miután a végére értem, csak ültem és magam elé nézve próbáltam felfogni mindazt, amit olvastam. Azóta, hogy bevezettek a társaságba, Lord Brown minden lépésemet figyelemmel követte, és minden titkomról tudott. Még arról is, miért kellett hirtelen vidékre költöznöm, és miért volt ilyen nehéz visszatérnem.

Egy hónap múlva elérkezett az esküvő napja, én pedig arra eszméltem, hogy egy mesés esküvői ruhában állva nézem magam a tükörben. Vörös fürtjeim laza hullámokban omlottak a hátamra. Nem akartam ezt a ruhát és ezt az esküvőt sem. Mindenki más döntött helyettem. Egy valamit akartam: megmutatni apámnak, hogy milyen rossz emberismerő, és felelősségre vonni a lordot, hogy miért csinálta ezt velem.

A templom zsúfolásig telt az ünneplő tömeggel. Amint beléptem, mindenki egyszerre felállt és felém fordította a tekintetét. Mindig erről álmodtam: egy tökéletes esküvőről, csodaszép ruhával és szerető férjjel. Itt viszont egy volt a baj: mindez csak az apám akarata volt, az ő stílusa, nem az enyém.

Amint elkezdődött a szertartás, és a közös vallomásokhoz értünk, belekezdtem:

– Mélyen tisztelt vendégek, drága családom! Engedjék meg, hogy e szent és megismételhetetlen órában legelőször is az én drága mátkámról, hites uramról szóljak. De először is arról, milyen sok mindent tett értem. Először is elérte, hogy senki még csak egy bottal se merjen megpiszkálni, nehogy valami baja legyen…

Amint folytattam a beszédemet, láttam, ahogy a lord először boldogságtól ragyogó arca hogyan változik meg, és válik meglepetté, majd a dühtől eltorzulttá. Mikor végeztem, feltartottam a naplóját, és ezt mondtam:

– Ezt a drága jövendőbelim házában találtam, még mielőtt felfedeztem a szobám megdöbbentő hasonmását a személyes dolgaimmal.

Diadalittas mosollyal fordultam apám felé, és tudtam: derékba törtem a tervét.

– Folytassuk a szertartást.

Megdöbbenve hallottam apám higgadt hangját.